Poison

Sziasztok!

Remélem mindenkinek nagyon jól telik a szünidő, a lehető legstresszmentesebben, és hogy mindenki jól van, él és virul. Továbbá még egyszer utoljára meg szeretném köszönni azt a renget támogatást és kedves szót, amit ennél a blognál kaptam, végtelenül hálás vagyok mindenért és mindenkiért, és tényleg ti voltatok/vagytok a legjobbak, minden túlzás nélkül!<3

Korábban kértem egy kis haladékot a következő történetemmel kapcsolatban, először is elvégre szerettem volna minimum egy-két részt előre megírni, másodszor is pedig még nem készült el a design, de most már igen, szóval aki még szeretne olvasni tőlem, ezen a blogon megtalál:

Poison [Zayn Malik Fanfiction]

Bár Zayn hivatalosan már nem tagja a 1D-nek, a Behind the Spotlight kezdésekor azt terveztem, hogy a következő történetem egyik főszereplője ő lesz, noha a kilépése után eléggé fontolóra vettem ezt az egészet, de némi rágódás után arra jutottam, vele folytatnám. Remélem, senkit sem érint ez rosszul és hogy lesznek, akik még szívesen olvasnának róla. A terjedelem valószínűleg nem lesz olyan hosszú, mint ennél a blogomnál, de magamat ismerve bármi lehetséges, szóval idővel meglátjuk.:)

A prológus szombaton érkezik, akit érdekel, előre is jó olvasást hozzá! További kellemes nyári szünetet, drágáim, élvezzétek ki, ami még hátra van belőle és vigyázzatok magatokra!<3

-xoxo, Sophie V.

Utószó

Sziasztok drágáim!
Fogalmam sincs, hogy kezdjek bele ebbe az egészbe, ugyanis már most van egy olyan érzésem, ez az egész valami iszonyú hosszú lesz, szóval előre is elnézést a szóáradatért és az esetleg félrefogalmazott mondatokért. De túl sok minden van, amit nem tudok normálisan kifejezni ezzel a bloggal kapcsolatban. Ami azt illeti, még mindig nem tudom felfogni, hogy vége van, nekem ez még nagyon új és szokatlan, nem is tudom, mikor fogom végleg megemészteni, elvégre nem tudom, említettem e már korábban, de eszméletlen közel áll/állt hozzám ez a történet.
Kezdjük a legelején. 2014 nyarán kezdtem el írni, illetve a történet alapsztorija már tavasszal megfogalmazódott bennem, de természetesen nem ebben a formában, ahogy most a végére értünk, körülbelül nyolcféle verziót kitaláltam és hát ahogy az lenni szokott, már közük sincs mindehhez. Az egyetlen közös bennük talán az, hogy tudtam, a főszerepben álló fiú Louis lesz, meg hát hogy lesz egy Avery is, és hogy a kettejük kapcsolata meg aztán minden lesz, csak zökkenőmentes nem, a személyes problémáiknak köszönhetően.
Először is nézzük Avery-t.
Azt tudni kell, illetve minden hátsó szándék nélkül szeretném ha tudnátok, nem véletlenül alakítottam ki a személyiségét úgy ahogy. Mármint, ami a történet elején lévő lányt és a végén lévőt illeti, amit meg is próbáltam kissé jobban kifejteni, amikor arra céloztam, mennyit változott a karaktere a történet végére, hogy a saját árnyékából kilépve kissé visszatalált önmagához, de azért még mindig megvannak a mindennapos félelmei, hogy mégis mikor jön el az a valami, ami ismét visszalöki abba a szakadékba, amiből nagy nehezen sikerült kimásznia. Lehet, ez most le fogja rombolni a rólam alkotott képet (már ha van olyan), és lehet, hiba ezt ide leírnom, de ha már ennyi mindent tettetek értem, mialatt ezt a történetet írtam és ha már ennyi mindent köszönhetek nektek, szeretném, ha tudnátok, ezt kicsit a valóságból szedtem. Az én valóságomból, mármint.
Valószínűleg, ez most kicsit furcsán fog hangzani vagy éppen hülyén, de ez az egyetlen közös tulajdonságunk Avery-vel, vagy valami, amiben van hasonlóság, legalább is szerintem. Aztán ki tudja, lehet még volt valami, de egyáltalán nem az volt a célom, hogy rám hasonlítson, szóval az már a tudatomon kívül történt. Mindenesetre ezt az egészet nem azért írtam, le, hogy hatásvadász legyek vagy hasonló, ez a legeslegutolsó, amit valaha el akarok/akartam érni, szóval nagyon remélem, ezzel nem vágtam el magam senkinél, meg hát ez minden, csak nem a lényege ennek az egésznek, egész egyszerűen csak őszinte szerettem volna lenni, ha már közre játszik Avery személyiségében.
Louis.
Azt már most leszögezném, a való életben számomra is egy feladvány, nem véletlenül fogalmaztam hasonlóan a történetben is, ezért is határoztam el már a kezdeteknél, a cselekmény középpontjában, vagyis leginkább a történet elején az ő karakterének megfejtése legyen a fő cél. Elvégre, ha már a való életben fogalmunk sincs arról, ki ő valójában, akkor itt jöjjünk rá valamennyire, nem igaz? Vele kapcsolatban már az elején tudtam, mit akarok elérni, milyen legyen, miképpen reagáljon a különböző szituációkra, elvégre a célom tényleg az volt, hogy valaki olyat mutassak be, akinek problémái vannak a néha túlságosan is sok reflektorfénnyel. Akinek egy idő után annyira, elege lesz, hogy néha azt kívánja, bárcsak meg sem történt volna ez az egész, és emiatt mégis bűntudata van. Avery-vel ellentétben, szerintem ő nem ment át akkora változáson, inkább csak megszűnt ez a bizonyos bűntudat.
Ami pedig a kettejük kicsit sem zökkenő- és problémamentes, sokszor kissé szomorú, de a végére stabil kapcsolatát illeti, azt kaptam, amit reméltem, ugyanis volt egy olyan feltételem, addig nem találhatnak teljesen egymásra, amíg el nem jutunk addig, hogy szembe néznek a saját hibáikkal és beismerik őket. És akkor itt ismét visszaugrunk a történet elejére, amikor is a sokszor emlegetett 'régi Avery' volt még a főszerepben, aki állítása szerint teljesen jól volt, egészen addig, míg Louis barátunk be nem sétált a képbe és emlékeztette rá, mennyire nincs is jól, és fordítva is, amikor Avery ugyanezt vágta Louis szemébe.

Ennyit a kettejük történetéről, és most jön az a rész, amikor is elnézést kérek minden egyes telefonzúzó momentumról, amit a bloggal okoztam, plusz ahogy írtátok, könnycseppért (amit még mindig nem bírok felfogni), vagy esetleges idegösszeomlásért, amit a részek végével hoztam ki belőletek. Mint ahogy korábban említettem, eszem ágában sem volt ilyesfajta érzelmeket kiváltani bárkiből, a történet csupán szórakoztatás céljából készült, bár van egy olyan érzésem, ezt nem mindig sikerült elérnem. Mondjuk, ha ez segít valamennyit, néha már saját magamból elegem volt, bár ez nem csak a blognál van így. De nem is ez a lényeg.
Hanem az, hogy köszönöm. Felfoghatatlanul, eszméletlenül, milliárdszor, megfogalmazhatatlanul

(van egyáltalán ilyen szó?) köszönök mindent, amit értettem tettetek, mondtatok, vagy bármi. Szavak nincsenek rá, mennyire köszönöm, hogy írtatok, és hétről hétre kifejtettétek a véleményeteket, ezzel lelket öntve belém a folytatáshoz, és feldobva a napjaimat, mert amikor azt mondom/mondtam, én vagyok a legboldogabb, nem viccelek. Álmomban sem gondoltam volna, de komolyan, hogy valaha ilyen kommenteket kapok, és hogy ennyire aranyos, kedves emberrel találkozhatok ennek köszönhetően. Mert hogy nálatok jobbakat nem is kívánhatnék, az tényleg így van. De nem is akarok. Mert tényleg ti vagyok a legjobbak, és én végtelenül hálás vagyok mindenért, legyen az egy pipa, egy vélemény, egy feliratkozás, díj, akármi, amit tőletek kaphattam. És eszméletlenül imádlak titeket.
Akár írtál nekem, akár nem, még ha nem is ismerlek, nagyon szeretlek és hatalmas virtuális ölelés.

Ami a folytatást illeti.
Említettem, hogy nem hagyom abba az írást, illetve nem tervezem, és ez így is van, azonban a design és egyéb kisebb hiányok miatt a következő blogom nyitásához mindenképp kérnék egy kis haladékot, de nem tervezek hónapokra eltűnni, sőt, igazából hetekre sem, szóval valószínűleg igen hamar felbukkanok. Annyit már biztosan elárulhatok, ismét egy One Direction fanfiction-nel jelentkezem, és ki tudja, talán még a szereplők is kissé ismerősek lesznek. Bízom benne, találkozunk ott is, addig is vigyázzatok magatokra, élvezzétek a nyári szünetet és még egyszer köszönök szépen mindent!

És akkor a végére egy kisebb statisztika:

• Oldalmegjelenítések száma (összesen): 47 076
• Közzétett megjegyzések: 227
• Bejegyzések: 50
• Rendszeres olvasók: 38
• Díjak száma: 9

Még mindig fel nem fogva, miközben az egyik szemem sír, a másik nevet

- A blog befejezve -

Epilógus - A reflektorfény mögött

Sziasztok drágáim!

Először is elnézést kérek a késői posztolásért, de úgy halogattam az írást, ahogy csak lehet, gondolom, még ráér részleteznem a személyes búcsúzómig. Másodszorra pedig nagyon-nagyon-nagyon-nagyon és úristen nagyon szépen köszönöm az összes megjegyzést, ami az előző részhez érkezett, fogalmatok sincs, mennyire meghatottak és lesokkoltak, de most komolyan, nálatok jobbat nem is kívánhatnék, imádlak titeket!<3333 Még most sem hiszem el, hogy valakiket egyáltalán érdekel/érdekelt, amit írok és eszméletlenül jól esett minden  egyes szó, amit írtatok, nagyon-nagyon hálás vagyok értük.

Nem szeretném tovább pazarolni a szót, íme az epilógus, jövőhéten pedig érkezik az utószó, amiben jó pár oldalon keresztül (hehe csak viccelek, na jó, lehet nem) mindent kifejtek a bloggal kapcsolatban, hogy az én szemszögem szerint hogy alakult a történet és a többi.:)

Jó olvasást drágáim, és további jó pihenést a szünetre!

-xoxo, Sophie V.

Hónapokkal később

Lehunytam a szemem, miközben megtámaszkodtam a tükör előtti kisasztalon, és kiengedtem az eddig benntartott levegőt, remélve, ezzel nem csak az idegesség, de az összes maradék kétségem elszáll. Próbáltam annyira elszorítani a háttérből jövő zajokat, hogy csak elnyomva halljam a körülöttem lévő szervezkedés és a kinti közönség hangjának együttesét, aminek következtében hamarosan már a saját szívverésem hangját is sikerült kivennem.
Bár ezek a pillanatok voltak a legrosszabbak, ez alkalommal mégsem bántam, elvégre tudtam, körülbelül egy percem van, mielőtt szólnak, hogy idő van és az átmeneti csend szinte meg sem történt lesz.
Levegő be és ki. Talán menne is, ha nem lennék egy kész idegroncs, pedig még csak be sem szálltam abba a rohadt liftbe, és ha most megpróbálnám, szinte ezer százalék, hogy úgy néznék ki, mint aki éppen most futott le vagy tíz kiló métert egyhuzamban.
- Teltház! – hallottam meg magam mögül Troy hangját, mire felpattant szemmel fordultam meg, szembetalálva magam a vigyorgó arcával. – Ismétlem, teltház! Ne, mondd, hogy nem tudtad!
Persze, hogy tudtam, sőt, ma reggel erre keltem fel, miután Corinne szó szerint berontott a szobámba, hogy közölje, az összes jegy elkelt az O2-ba, hogy még csak véletlenül se nyugtassam le magamat a koncertig. És bár nem most énekelek először egy teltházas koncerten, eddig egyik sem volt a sajátom, és főleg nem az induló turném első koncertje.
Ez viszont most az.
- Tudtam. Izé, tudom. – javítottam ki magam, miközben pánikszerűen a vizesüvegemért nyúltam, megelőzve egy újabb nyelvbotlást, elvégre nagyon úgy néz ki, még csak beszélni sem tudok rendesen.
Bele sem akartam gondolni, mi lesz, ha ki kell állnom a színpadra.
- Csak nem vagy ideges? – vonta fel a szemöldökét az előttem álló fiú, mire aprón megráztam a fejem, de a tekintetem mindent elárult, mint általában. – Ugyan már, Av. Leénekled róluk a ruhát.– kacsintott rám, mire kénytelen voltam kínomban elnevetni magam.
Ugyanis amióta csak kiejtette ennek az eredeti „leénekelted rólam a gatyát” kifejezést a száján, előszeretettel alkalmazza, akárhányszor csak stúdiózunk vagy bármit csinálunk, aminek köze van a hangomhoz.
Egyszóval valahányszor csak egy társaságban vagyunk és énekelnem kell, állítása szerint állandóan ruha nélkül marad.
Normális esetben talán egy szemforgatással reagálnék, de figyelembe véve a tényt, hogy jelenésem van több ezer ember előtt alig pár percen belül, egy néma segélykiáltásnak szánt fejrázáson kívül nem igazán telt többre.
Troy ismét felvonta a szemöldökét, majd egy kisebb sóhaj kíséretében elhúzta a száját, ami nála annyit jelentett, kezdi felfogni a helyzet komolyságát.
Csak éppen nem tud mit kezdeni vele.
- Ne már. – lépett közelebb, és a vállamra tette a kezét, hogy maga felé fordítson, de én csak lesütött szemmel álldogáltam, mint aki szidásra vár. – Nyugi. Profi vagy. És ezt most nem azért mondom, mert a barátom vagy, vagy, mert a sok díva közül, akik nálam kornyikálnak, te vagy a kedvencem, hanem mert messze te vagy a legtehetségesebb is közülük. – mondta, miközben valahogy sikerült elérnie, hogy a szemébe nézzek. – És jó lenne, ha ezzel te is tisztában lennél végre. Máskülönben nem lenne teltház. – bökött a háta mögé, ahonnan még mindig beszűrődött a kinti tömeg elfojtott sikítása. – Most már minden patent? – húzta óvatos mosolyra a száját, mire a példáját követve bólintottam.
És még ha igazából nem is éreztem magam teljesen patentnek, ahogy ő fogalmazott, valamicskét tényleg sikerült megnyugtatnia, elérzékenyítenie meg még inkább, de a világért sem mondtam volna a szemébe, ismerve a már így is hatalmas magabiztosságát, aminek nem talán nem tenne jót egy ekkora löket.
Az enyémmel ellentétben.
- Köszönöm. – meredtem rá hálásan, mire ismét megengedett magának egy kacsintást, és hátrébb lépett.
- Inkább engedd el magad, hiszen buli van. – vágott bele egy kisebb táncba, mire elnevettem magam.
- Oké, de ígérd meg, hogy a koncert közben nem így fogsz táncolni! – ráztam meg a fejemet. – Mert valahányszor csak a ti ülőhelyetekre nézek, tuti elröhögöm magam.
- Aztán ajánlom, hogy jó helyem legyen abban a VIP páholyban, ha már annyit fizettem érte! – mondta tetetett fenyegetéssel a hangjában.
Felvont szemöldökkel néztem rá, miközben a hitetlenség pillanatokon belül kiült az arcomra.
- Nem is fizettél érte, te szemét, ajándék volt! – csaptam a karjára játékosan, miközben szinte a könnyei folytak a nevetéstől.
- Hát, ha már ilyen jó albumot csinálhattál nálam, ez a minimum. – húzott tovább, mire még gyorsabban kezdtem ütögetni. – Oké, oké, a te érdemed, felfogtam! – tartotta fel maga elé a kezeit védekezően, miközben hátrálni kezdett, én pedig követni kezdtem. – Jesszus, hogy tudsz te egyáltalán járni abban a cipőben?
- Futni is tudok benne. – vigyorogtam.
Pár másodpercig tágra nyílt szemekkel bámult rám, majd a következő pillanatban puskagolyóként lőtt ki, és tűnt el a sarkon.
Illetve, tűnt volna, ha egyenesen bele nem rohan az éppen felénk tartó Corinne-ba, akit sikerül ezzel majdnem a földre löknie, de helyette Derek karjában kötött ki, mire a testőröm egy rosszalló pillantás kíséretében lökte arrébb a hangmérnökünket.
- Kérdezzem meg, mégis mi a bánatért rohangálsz, vagy inkább hagyjuk, mert felesleges tudnom, és csak pocsékolnám a drága időnket, amiből nincs valami sok? – tette fel a költői kérdést a menedzserem az előtte álló fiúnak, aki meghunyászkodva szegezte a földre a tekintetét. – Várj, ne válaszolj, hagyjuk! – intette le, még mielőtt szólásra nyithatta volna a száját.
Próbáltam nem nevetni a látványon, ahogy Corinne egy szigorú szülő benyomását kelti, miközben pontosan tisztában azzal, Troy mennyire tart tőle amúgy is, ha meg ideges, arról már ne is beszéljünk, de kénytelen voltam visszafogni a vigyorgást.
- Ami azt illeti, igazából hozzád jöttem. – fordult felém a második anyám. – Hat perc a kezdésig. – közölte, mire a mosoly automatikusan ráfagyott az arcomra, jelezve, lőttek a kisebb felszabadultságnak, amit Troy okozott.
De még így is végtelenül hálás voltam neki érte.
Bólintottam, miközben a pillantásomat automatikusan a hátam mögé kaptam, mintha csak attól félnék, valamit az öltözőasztalnál hagytam, de tekintve, hogy már csak a hangosítás rám adása volt hátra, feleslegesnek bizonyult, így nyeltem egy nagyot és hagytam, hogy a lábaim a menedzserem és a testőröm után vigyenek, miközben Troy szorosan a nyomunkban haladt. Nem sokat mentünk, mikor hamarosan még két biztonsági mellénk szegődött, mire kissé értetlenül néztem egyikről a másikra, ugyanis egyik arca sem volt valami ismerős, márpedig a menedzsment által kijelölt testőröket mind ismerem, elvégre amióta csak Modest!-es vagyok, ugyanazokkal az emberekkel dolgozom együtt. Kérdő pillantással fordultam a menedzserem felé, aki azonban maga elé meredve haladt tovább, mire egy idő után megvontam a vállam, és hagytam, hogy odatereljenek a színpad mögötti közvetlen területre, hogy elkezdhessék felszerelni rám a mikrofont.
A kiáltások a kétszeresére hangosodtak, miközben odakint szüntelenül üvöltött a hangszórókból a zene, amit az elő zenekar után tettek be, hogy lefoglalják a közönséget abban a fél órában, amíg rám kell várniuk, bár a hangok alapján nem úgy tűnt, mintha unatkoznának, tekintve hogy szinte egy emberként énekelték a slágerek sorait.
- Ez aztán nem semmi! – jegyezte meg Troy, miközben elismerően biccentett egyet, ahogy egy kisebb résen kitekintett a közönség néhány sorára.
Idegesen elmosolyodtam, miközben megigazítottam a fülemhez erősített mikrofont, hogy még csak véletlenül se essen ki a nyitó szám alatt.
- Ő nem lesz itt? – érkezett a kérdés a fiútól, mire megráztam a fejem.
Valamiért félszavakból is megértettem az embereket, valahányszor csak Louis-ra céloztak.
- Turnén van. – válaszoltam, miközben elnyomtam egy kisebb sóhajtást. – Ma utaznak tovább.
Troy elhúzta a száját, mire az ajkamba harapva megvontam a vállam, amolyan ez van stílusban, és a földre szegeztem a tekintetem.
- Oké, kész vagyunk. – biccentett az eddig velem foglalatoskodó stábtag, mire hálásan elmosolyodtam, és a mellettem álló menedzserem felé fordultam, aki idegesen pillantgatott a színpad felé.
- Akkor gyerünk! – mondta alig hallhatóan, mire szó nélkül megfogtam a kezét, és hagytam, hogy ő vezessen el a színpad alatti liftig, amivel majd fel kellene jutnom a színpadra az első szám közben.
Bár Corinne nem az érzelmeinek kimutatásáról volt híres (talán ezért is értettük meg egymást annyira), ez alkalommal mégis megengedett magának annyit, hogy az összekulcsolt ujjaink megszorításával éreztesse, mellettem áll és itt van velem.
Ez pedig többet ért minden szónál.
Mert bár voltak kisebb hullámvölgyek a kapcsolatunkban az elmúlt másfél évben, nem győzött kitartani mellettem, ezzel lényegében jobban támogatva, mint a családom többi tagja, és még ha nem is értettünk mindenben egyet, még akkor is támogatott, és hagyta, hogy saját magam döntsek. Nekem pedig szükségem volt arra, hogy a saját döntéseim esetleges hibáiból tanulhassak, vagyis inkább ezt tartottam a szemem előtt, amióta együtt voltam Louis-val.
És bár már némileg rendeződött a viszonyom a többiekkel, nekem ő volt a családom.
- Akkor minden világos, ugye? – érkezett a kérdés már vagy századszorra, miközben megálltunk a lift előtt, de még mindig volt két percünk a tervezett kezdés előtt, így nem szálltam be. – Ha bármi van… - kezdte, azonban megráztam a fejem, beléfojtva ezzel a szót.
- Minden oké. – szorítottam meg a kezét. – Jól leszek. Jól leszünk. Menni fog. – soroltam az eddig csak magamban kimondott szavakat, és a torkomban dobogó szívvel álltam húztam magam össze, hogy beszálljak, még mielőtt Corinne eléri nálam, hogy elsírjam magam.
- Büszke vagyok rád. – szólt utánam a második anyám, mire megdermedtem, és lassan visszafordultam felé. – Komolyan. Elképzelni sem tudod, mennyire. – húzta óvatos mosolyra a száját, ezzel még nagyobbá téve a gombócot a torkomban.
- Szeretlek. – mondtam, majd egy újabb szorítást követően elengedtem a kezét, és ismét beléptem a szűk lyukba, azonban hirtelen két kéz ragadta meg a derekamat, és húzott ki onnan, még mielőtt bármit is mondhattam volna.
Szólásra nyitottam a számat, azonban a szavak el is vesztek azonnal, miután megfordulva szembe találtam magam a már jól ismert kék szempárral és elégedett vigyorgással, amitől a jelen pillanatban egyszerre volt nevethetnékem és sírhatnékom.
- Nincs sok időnk. – húzott magához Louis. – Szóval hagyjuk a meglepődést, te sem gondolhattad komolyan, hogy nem leszek itt. – mondta, miközben a döbbentségtől jóformán egy épkézláb mondatot nem voltam képes kibökni.
Őt ismerve valószínűleg most rohadtul nem lenne szabad itt lennie, azaz megint kihágtak a szabályokat, mint általában, ha valami olyasmiről volt szó, amivel nem értett egyet, és a koncert előtt három nappal való utazás a helyszínre sem tartozott a kedvencei közé, így egy részem valóban nem volt annyira meglepve, hogy itt látom.
Sőt, az a részem talán reménykedett is benne, hogy itt lesz.
- Neked nem egy repülőn kéne ülnöd? – motyogtam, miközben olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam.
- De. – hallottam meg egy morgást a háttérből, mire a tekintetem összekapcsolódott a kissé mogorva Zayn pillantásával, aki pár méterrel Louis mögött álldogált. – Hála neki, én is lekéstem. Szóval valaki kerítsen nekem valami erőset, mielőtt kiborulok! – fordult körbe kétségbeesetten.
- Haver, teltház van. Ezt megszívtátok. – röhögött a még mindig mellettünk álló Troy, mire az egyik ismeretlen biztonsági, akit időközben beazonosítottam, mint Zayn személyi testőre, egy elégedett pillantás kíséretében meglengetett két jegyet. – Oh. – komolyodott el, majd pedig megvonta a vállát. – Akkor gyere, piáljunk! – veregette hátba a még mindig kissé ideges Zayn-t.
- Ti komolyan képesek voltatok jegyet venni? – meredtem Louis-ra, aki erre csak megrázta a fejét.
- A két szép szemembe került, tudod. – válaszolta felvont szemöldökkel, mire legszívesebben oldalba vágtam volna, de az intro videó zenéjét meghallva a gyomrom automatikusan görcsbe rándult, mire kétségbeesetten sandítottam a liftre.
- Egy perc, és beszállás! – hallottam meg a kiáltást a háttérből.
- Gyere. – fogta meg a kezemet Louis, és ismét közelebb húzott magához, mire lehunytam a szemem, és megpróbáltam elérni, hogy legalább ebben az utolsó percben ne legyek egy kész idegroncs.
Be kellett látnom, igaza volt; tényleg az utolsó percek a legrosszabbak.
- Mehetsz, Avery! – jött az újabb utasítás, mire megfordultam, és beléptem a liftbe, de a kezét még mindig nem engedtem el.
A kiáltások odakint egyre csak erősödtek, a pulzusom pedig az egekben volt, de hirtelen nem tudtam eldönteni, mi vagy inkább ki áll a háttérben, az idegességem, vagy a kezemet fogó fiú.
- Tanács a profitól? – kérdeztem, miután megfordultam a liftben, így ismét szemben voltam vele.
Pár másodpercig nem mondott semmit, majd a szemembe nézve elmosolyodott, én pedig akaratlanul is megjegyeztem magamnak, mennyivel jobban áll neki, mint az ellenséges pillantás, amit a kapcsolatunk elején helyezett előtérbe, valahányszor csak találkoztunk.
- Kapd el őket, Cane! – rázta meg a fejét, én pedig elhelyezkedtem, és pár másodperccel később már hallottam, ahogy a gépezet beindul, én pedig emelkedni kezdek, mire elengedtem a kezét, és hagytam, hogy az a bizonyos egy perces csend meg nem történté váljon.

- El sem hiszem, hogy éltemben először szó szerint meglógtam Corinne elől. – mondtam aznap este már legalább harmadszorra, miközben egy kisebb fuvallat hatására összébb húztam magamon a dzsekimet.
Louis elnevette magát, és még jobban magához ölelt, én pedig azt kívántam, bárcsak láthatnám a szemét, de tekintve, hogy háttal voltam neki, kissé nehéznek bizonyult a feladat.
Körülbelül száz ponton sértettem meg a koncert menettervét azzal, hogy a helyett, miszerint jó kislány módjára elhagyom az arénát a menedzserem és a testőrök társaságában, hagytam, hogy a kicsit sem jó fiú barátom megszöktessen a csapat elől, és elhozzon a búvóhelyeként szolgáló parkba, de tekintve, hogy Louis-nak jóformán tényleg minden a két szép szemébe kerül, nem kellett sokat győzködnie, miszerint fussunk. Na, persze nem mintha nem epekedtem volna pár mindentől és mindenkitől mentes óráért, ahol csak ketten vagyunk, ha már képes volt a saját forgatókönyvüket felrúgni Zaynnel, aki a koncertem végére már szinte járni sem tudott, és itt maradni, csak hogy velem lehessen.
Bár nem szívesen gondoltam bele, ezért mit fogunk még mi ketten kapni, mindenestre a biztonság kedvéért azért lenémítottam a telefonomat, hogy még csak véletlenül se legyen semmilyen bűntudatom.
- Lehet könnyebb lett volna, ha nem kell állandóan szólnom, hogy rossz irányba akarsz kimenni. – jegyezte meg szórakozottan, miközben visszarángatott a valóságba.
- Tudod, talán az is egyszerűbb lett volna, ha nem ragaszkodsz ahhoz, hogy én menjek elől, miközben állításod szerint úgy ismered az arénát, mint a tenyered. – utánoztam a hangját, mire még jobban nevetni kezdett, én pedig automatikusan elmosolyodtam.
- Még mindig jobb, mintha Zayn ment volna elől. – mondta, miközben még mindig röhögött.
- El sem hiszem, hogy tényleg leitta magát. – ráztam meg a fejemet. – Annyira azért csak nem lehettem borzalmas.
- Tökéletes voltál, már mondtam.
- Igen, tökéletesen elbénáztam, már ami a dolgok végét illeti. Valld be, azért jót röhögtél, miután seggre estem a lift után. – jegyeztem meg, miközben az összekulcsolt ujjainkkal játszottam.
Próbáltam nem összeesni, ahogy az utolsó szám után leeresztettek a kis lifttel a színpad alá, miközben remegtem, mint a nyárfalevél, azonban akármennyire is próbálkoztam, kénytelen voltam egy kisebb segítséget kérni a kimászásnál, mire Derek szó nélkül kapott ki a szűk területről, és állított meg a biztos talajon. Illetve, állított volna meg, ha nem vagyok annyira szerencsétlen, hogy azzal a lendülettel fenékre is ülök, amit az összes körülöttem lévő nevetéssel díjazott.
- Az sem volt vészes. – válaszolta Louis, és a fejével megtámaszkodott a hátamon.
Egy ideig egyikünk sem szólalt meg, de ez nem amolyan kínos csend volt, inkább csak élveztük, hogy a város távoli zaján kívül jóformán semmit sem hallani, és hogy valóban teljesen egyedül vagyunk a park ezen részén. Mondjuk elég furcsának találtam volna, ha bárkit is itt találunk magunkon kívül, figyelmembe véve a tényt, miszerint jóval elmúlt éjfél.
- Volt valami, amit megbántál velünk kapcsolatban? – érkezett a nem várt kérdés, megtörve ezzel a csendet.
- Mire gondolsz? – kérdeztem vissza kissé értetlenül, elvégre fogalmam sem volt, hová akar kilyukadni.
- Hogy nem volt-e olyan, ahol talán mást csináltál volna, ha utólag belegondolsz. – fejtette ki kicsit, mire elgondolkozva meredtem magam elé. – Mármint kettőnkkel.
Ó, Louis, ha tudnád, hányszor tettem fel ezt a kérdést saját magamnak.
- Nem is tudom. Egy csomó mindent. – mondtam, mire éreztem, hogy megfeszül mögöttem. – De nem rágódok rajta, mert teljesen mindegy. Engem nem érdekel, mi volt régen, a lényeg, hogy eljutottunk idáig, és ha erről van szó, akkor tulajdonképpen semmit sem bánok. Mellettem vagy. És ezért még a kettőnkkel történt szar dolgoknak is hálás vagyok.
Saját magamat is sikerült meglepnem a kisebb őszinteség rohamom miatt, és csak reménykedni bírtam benne, nem bántottam meg, vagy nem mentem túl messzire.
- Rohadtul szeretlek, ugye tudod? – szorította meg az összekulcsolt ujjainkat, mire elmosolyodtam.
- Én is szeretlek. – válaszoltam, és a tekintetemet az előttünk elterülő parkra szegeztem.
Tudtam, ez a pillanat sem fog valami sokáig tartani, elvégre akár percek kérdése is lehet, hogy ismét ránk akadnak, ahogy akár óráké is, meg akartam ragadni. Ahogyan azt is, hogy együtt vagyunk, és hogy jelenleg semmi sem fáj. Mert ez egy olyan pillanat volt, aminek kivételesen nem volt két oldala, aminek a szebbik részét mutattuk a külvilág felé, csak hogy fenntartsuk a látszatot, miszerint tökéletesek vagyunk.
Mert nem vagyunk. Ahogyan törhetetlenek sem. De talán jobb, ha erről nem tud senki. Talán jobb, ha a világnak fogalma sincs arról, valójában min mentünk keresztül ahhoz, hogy most itt lehessünk, hogy valójában mi folyik a reflektorfény mögött. Lássák csak azt, amit eléjük rakunk.
Legalább lesz valami, ami csak a miénk.

Vége