45. - A kedvenc hibám

Louis

Idegesen doboltam az ujjaimmal az ülőhelyemként szolgáló dobozon, ami pár órával ezelőtt még a hangosításhoz szükséges vezetékeket és egyebeket tárolta, miközben egy kisebb fejrázással próbáltam eltüntetni a szememből a hajamat, ha már várnom kell arra, hogy Lou rendbe tegye a show előtt. Na, nem mintha problémám lett volna a várakozással, elvégre általában én szíveskedtem utoljára a fodrász székbe ülni, plusz amúgy sem esett rosszul némi egyedüllét, ha már egy bő óra múlva több ezer ember társaságában találhatom magam.
Próbáltam nem gondolni annak a három percnek az érzésére, mielőtt kimegyünk a színpadra, és elvakít az ottani fény, ami az első pár alkalommal végigkísért az egész koncertek alatt, ma már viszont majdnem mindennapos. Mondjuk nem mintha annyival könnyebb lett volna az évek elteltével; abban a három percben még mindig egy hajszál választ el attól, hogy kidobjam a taccsot.
Talán meg is tenném, ha a többiek nem lennének velem.
Ezért is találom egyszerűbbnek, minden konfliktus és egyéb hisztéria ellenére, hogy nem vagyok egyedül. Hogy egyikünknek sem kell ezt az egészet egyedül végigcsinálni, és hogy ott vagyunk a másiknak, még ha annyira nem is drámai értelemben, de mégis. Mert ha azt nézzük, nem számít, mekkora baromságot csinálunk, nem tudjuk utálni a másikat érte, egyrészt, mert mindannyian csináltunk már nem egy bicskanyitogató dolgot, másrészt pedig ahhoz túl régóta vagyunk már egymás közelében, hogy bármi miatt is hosszabb ideig tartson a harag. Persze, néha megbántjuk a másikat. Néha leütnénk egymást, vagy egész egyszerűen tudomást sem veszünk a másikról, mert éppen olyan kedvünk van. De nem számít, mit követett el, nem hagyjuk cserben a másikat.
Ők sem tették velem. Pedig minden joguk meg lett volna rá.
Bár négyük közül leginkább Liam-et kergettem az őrületbe a végén, a lassan egy évvel ezelőtti eseményekkel jóformán mindegyikőjüknél elvágtam magam, legalább is ez volt, amit hittem, mielőtt ez az egész Avery dolog elkezdődött volna. Amikor még semmi sem érdekelt azon kívül, hogy vége legyen a köröknek, amiket folyamatosan futottam, megállás nélkül. Besokalltam és csináltam pár dolgot, amire nem vagyok büszke. Amivel sikerült felhívnom magamra mindenki figyelmét, csak éppen nem abban az értelemben, amiben kellett volna. Nyilvános balhék, túl sok ködös este, amiből semmi sem maradt meg és akkor persze ott van a jól ismert füves sztori, ami jó ideig vízhangzott körülöttem. Bárhová mentem, úgy néztek rám, mint a véres rongyra, ami még egy okot adott arra, hogy tovább csináljam. Nem számított, kinek a fejmosását hallgattam végig sokadszorra, még több késztetést éreztem arra, hogy folytassam. Még egy botrány, na és? Legalább a középpontban leszünk. Kit érdekel, ha ezzel elüldözök magam mellől mindenkit? Előbb vagy utóbb úgy is elmenekültek volna. Hiszen mind így végezzük. Előbb szeretnek, majd elfelejtenek, ha már nem vagy elég érdekes.
Vagy legalább is ezt gondoltam. Aztán megjelent Avery és innentől kezdve a sztori már ismerős. Úgy tettem, mintha nem érdekelne, holott igenis érdekelt, addig üldöztem, míg be nem adta a derekát, időközben pedig megszerettem. Rájöttünk, mennyire elcseszettek is vagyunk mindketten, ez pedig tökéletes indok volt arra, hogy együtt legyünk, aztán elszúrtam és most megint egyedül vagyok, miközben fogalmam sincs, mit kellene tennem. Nem mintha nem fordult volna meg pár lehetőség már a fejemben, már ami a továbbiakat illeti, de az LA-ben történtek után nem hiszem, hogy az lenne a helyes lépés, ha úgy tennék, mintha mindaz, ami velünk volt, meg sem történt volna. Mintha nem lett volna az a vágás, ami után már hidegen hagyott a környezetem, és annak kiborítása, mint az eredeti célom, és már csak ő érdekelt.
Nem voltam naiv; pontosan tisztában voltam azzal, bár kifejezetten jót tettünk egymásnak, nem ölt ki belőlem semmit, amire a legtöbb ember számított körülöttünk, valahányszor csak azt gondolták, Avery megjavított vagy mi. Az, hogy a kettőnk kapcsolata elősegített valamiféle állapotot, aminek köszönhetően kevésbé voltam közveszélyes, ahogyan egyesek fogalmaznak, nem jelentett egyet azzal, hogy a sokak által seggfejnek tartott énem megszűnt létezni. Ez egy hibám volt, egy olyan hiba, ami életem végéig kísérni fog. Amit még egy Avery féle lány sem tud kiűzni belőlem, bármennyire is próbálkozik. Én ilyen vagyok. Csakhogy ő képes elfeledtetni velem, ami még mindig nem jelent egyet a megszűntetéssel.
Bár kicsit megnehezíti a dolgomat a tény, miszerint nincs velem, ami által kicsit nehezebb lesz fenntartani az általa létrehozott egyensúlyt.
Összébb húztam magamon a pulcsit, miközben kifújtam az eddig benntartott levegőt, majd a pillantásomat a kissé távolabb pakolászó emberek felé vezettem. Kíváncsi voltam, vajon mennyire nézhetnek hülyének, amiért alig egy órával a kezdés előtt még mindig itt szórakozok, ahelyett, hogy készülődnék, vagy valami szeánszot tartanék, mint más normális előadó, de figyelembe véve a tényt, miszerint jóformán egyikünk sem képes a seggén maradni és csendben meditálni vagy mit tudom én, a kezdések előtt, mindenek voltunk, csak normális előadók nem.
Mondjuk ez már a kezdetektől nyilvánvaló volt.
- Gondoltam, hogy valahol a legeldugottabb sarokban leszel.
A hang irányába kapva a fejem megpillantottam a felém sétáló Zayn-t, miközben tőle lemaradva tartott vele a kissé frusztráltnak tűnő Liam is, amit valamiért nem igazán tudtam hova tenni, elvégre az utóbbi időben nem túlságosan tepert azért, hogy a társaságomban lehessen. Márpedig sejtettem, kettejük közül melyik lehetett az ötletgazda, miszerint keressenek meg.
- Nincs valami dolgotok véletlenül? – ráncoltam össze a szemöldököm, ahogy közelebb értek hozzám. – Mondjuk szépítkezni? – kérdeztem némi gúnnyal a hangomban.
- Ezt már nem lehet ennél szebbé varázsolni. – vigyorgott rám Zayn, miközben színpadiasan fordult egyet.
- Maradj már. – morogta Liam, aki folyamatosan a háta mögé pillantgatott, mintha attól félne, olyan lát minket, akinek nem kéne.
- Nyugi, van időnk! – legyintett Malik. – Még legalább fél óra, mire üldözni kezdenek, nekem pedig bőven elég idő arra, hogy ezt befejezzem. – húzta elő a zsebéből a cigarettásdobozát. – De persze, csak ha csatlakoztok. – fordult körbe hármunk között, mire minden habozás nélkül kihúztam egy szálat, csak úgy, mint meglepetésemre az engem követő Liam is.
Felvont szemöldökkel meredtem az előttem álló fiúra, aki erre csak megvonta a vállát, de a világért sem reagált volna a ki nem mondott kérdő szavaimra, miközben a harmadik társunk gyakorlott mozdulattal gyújtotta meg a sajátját, és nyújtotta felénk az öngyújtót.
- Ha már a szépítkezésnél tartunk, nem ártana kicsit rendbe raknod magad, mielőtt kezdünk. – nézett végig rajtam. – Nyúzottabb vagy, mint általában. – jegyezte meg, mire képtelen voltam megállni, hogy ne röhögjem el magam a szánalomtól, ami a hangjában volt.
- Baszd meg. – vetettem oda szokásomhoz híven, ahogy arrébb hamuztam a földre. - Nem mindenkinek olyan rohadt felhőtlen az élete jelenleg, mint neked.
- Felhőtlen? – meredt rám tettetett sértődéssel. – Szerinted csak téged akaszt ki a szerelmi életed?
- A nem létező szerelmi életem. – javítottam ki, egy keserű mosoly kíséretében, de hamar le is olvadt az arcomról, mint ahogy a szórakozottság is mindenki másról.
Bár Zayn egy seggfej volt minden értelemben, ha arról volt szó, hogy a szenvedésemet kellett néznie, mégis tudta, hol a határ, anélkül, hogy bárki figyelmezette volna és ez most sem volt másképp, ahogy az arca pillanatokon belül elkomolyodott. Nem kért bocsánatot, még csak meg sem szólalt, de nem kellett, pontosan tudtam, mennyire sajnálja.
Mert bár nem sokat szedett ki belőlem, ahogyan egyikőjük sem, valamilyen szinten tudta, min megyek keresztül, ha azt vesszük figyelembe, hányszor futotta le majdnem ugyanezeket a köröket a saját hibái miatt. A többiekkel ellentétben esze ágában sem volt kioktatni.
- Megyek, kiérdeklődöm, mennyi időtök van elmélyülni egymás társaságában, mielőtt mennünk kell. – mondta, majd a nélkül, hogy megvárta volna a reakciónkat, már el is oldalazott, kettesben hagyva a még mindig szótlan Liammel.
Kérdőn emeltem felé a tekintetem, azt várva, ugyanazt az értetlenséget fogom látni a szemeiben, azonban a pillantását látva egyértelműen levágtam, nem véletlenül maradtunk magunkra.
Végig ez volt a tervük.
- Sajnálom. – törte meg a kisebb csendet, ami beállt közénk, miközben a földre szegezte a tekintetét.
- Mit? – meredtem rá, szinte szuggerálva, hogy nézzen a szemembe. – Hogy számtalanszor fenyegettél meg testi sértéssel egy éven belül, amiért elcsábítottam az unokahúgodat vagy, mert mindezeket nem tartottad be?
Egy pillanatig döbbenten nézett rám, miközben felemelte a fejét, majd a következő pillanatban elröhögte magát.
- Ami azt illeti, mindkettőt. – válaszolta még mindig szórakozottan, majd hirtelen elkomolyodott. – Ugye tudod, hogy sosem gondoltam komolyan?
Felvont szemöldökkel bámultam rá, amolyan ezt te sem gondolod komolyan fejjel, mire felsóhajtott.
- Oké, néhányszor meg akartalak ütni. Az elején. Meg a végén. De a köztes időben sosem. – rázta meg a fejét. – Hibát követtél el, de mindannyian ezt tesszük, Louis. Viszont szereted, és nekem csak ez számít.
- Kár, hogy rohadtul nem számít már, mennyire szeretem. – nyomtam el az időközben leégett cigit a doboz oldalán, minden bűntudat nélkül, miközben kissé félrebillentett fejjel pillantottam a még mindig nagyban pakolászó stáb felé, akik egy kisebb zaj hallatára egy irányba kapták a fejüket.
Liam követte a tekintetemet az emberek felé, de nem tűnt úgy, mintha akkora figyelmet szentelne az ott lejátszódó jelenetnek.
- Sajnálom. – ismételte el az előbb mondottakat.
Csak hogy ez alkalommal pontosan tudtam, mire érti.
Nem válaszoltam, hagytam, hogy a közénk beállt csend helyrerakja mindazt, amit szóban képtelen vagyunk, miközben a stáb felől érkező zaj egyre erősebbé vált. De továbbra sem foglalkoztam az ottani eseményekkel, egészen addig, míg a kiáltások fel nem erősödtek kissé.
- Mi a fene zavarhatja őket ennyire? – sandítottam Liam-re, aki nagyon úgy tűnt, mintha éppen egy vigyorgást készülne elnyomni.
- Úgy tűnik, nem elég erős a védelem. – jegyezte meg szórakozottan, ahogy a tekintetével körbepásztázta a területet.
- Te meg miről beszélsz? – meredtem rá értetlenül, majd miután ismét nem kaptam rendes választ, visszafordultam a zaj forrásába.
Szembetalálva magam Avery-vel, aki teljes életnagyságban haladt felém kissé ziháltan, miközben nem győzte mutogatni a nyakában lógó belépőkártyát az őt sorra megállító biztonságiaknak.
De akárhányszor csuktam be a szemem és nyitottam ki újra, még mindig ott volt, ellentétben az eddig mellettem ácsorgó Liammel, akit a következő pillanatban már elsétálni láttam, miközben lazán hátraintett egyet felém. A tekintetem ide-oda kapkodtam közte és a még mindig felém tartó lány között, miközben azt vártam, valaki hirtelen előugrik és elmagyarázza, mi történik.
Természetesen mindhiába.
- Ilyen kibaszottul nincs… - suttogtam, ahogy a pillantásom végleg megakadt Avery-n.
Miután kikerült az őt ellenőrizgető testőrök köréből, kissé felszabadultabban és tempósabban folytatta az útját felém, miközben a tekintetét a világért sem vette volna le rólam. Bár messziről elég határozottnak tűnt, alig ért pár méteres távolságon belülre, és kiszúrtam, mennyire remeg, ahogy az egyik kezével kisimított egy tincset az arcából.
- Elárulnád, mégis hogy a rohadt életbe kerülsz ide, Avery? – tört ki belőlem, másodpercekkel azelőtt, hogy megállt volna előttem.
Egy pillanatra leblokkolt, mintha hirtelen fogalma sem lett volna, mi történik körülötte, vagy éppen hol van, mire belém nyílalt a gondolat, mennyire szívesen felvilágosítanám a felől, miszerint a világ másik végén, ahol baromira nem kéne lennie.
De ahhoz túlságosan le voltam sokkolódva, hogy megtegyem.
- Muszáj volt… - erőltette meg magát. – Nem tudtam… - próbálkozott ismét, majd megrázta a fejét. – Ó, az istenit, Louis, engedd már meg, hogy legalább levegőt vegyek, egy napja rohanok és másfél óta nem aludtam! – mondta, miközben a tenyerével megtámaszkodott a térdein, és hangosan kiengedte a benntartott levegőt.
Szinte fel sem fogtam, amit mondott, a jelenléte még mindig túl nagy hatással volt rám.
- Te megőrültél? – meredtem rá hitetlenül. – Hónapok óta nem hallok felőled, erre hirtelen megjelensz a világ másik végéről, és még elvárod, hogy várjam meg, amíg hajlandó vagy végre válaszolni a rohadt kérdésemre, miszerint mi a fenét keresel itt?
- Ne kiabálj már velem! – csattant fel, az előbbi példámat követve, ahogy felegyenesedett, mire a szemem sarkából kiszúrtam, ahogy a kint tartózkodók többsége folyamatosan minket bámul.
De jelenleg a lehető legkevésbé sem érdekelt.
- De igenis kiabálok! – löktem el magam a doboztól, ahogy közelebb léptem hozzá. – Te esküszöm megőrültél, Avery. Az agyadra ment az elmúlt pár hónap, vagy én nem tudom.
- Jó, akkor megőrültem! – intett le, ahogy lehalkította a hangját. – Egy idióta vagyok, amiért azt gondoltam, kiabálás nélkül eljöhetek ide. Egy idióta vagyok, amiért azt hittem, elmondhatom neked, mennyire sajnálom, és hogy bevallhatom, valóban egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok, aki vonzza a bajt, és aki nem bírta magát távol tartani tőled, bármennyire is próbálkozott. Aki szeret téged, és aki elengedett, ami még jobban azt bizonyítja, mekkora idióta vagyok, még jobban is, mint az, hogy eljöttem idáig, csak hogy elmondhassam, mennyire rohadtul elcsesztem. – a végére már annyira halkan beszélt, hogy jóformán alig hallottam, amit mondott.
Bár ezt betudtam a még mindig tartó sokknak, ami már jóformán lyukat vert a mellkasomba a szüntelenül dobogó szívem segítéségével.
- De nehogy azt hidd, hogy te nem cseszted el! – folytatta, visszarángatva a valóságba. – Mert tényleg elcseszted. Mindketten elcsesztük. Azzal a különbséggel, hogy míg te nem tudtad, én pontosan tisztában voltam azzal, mit követek el, és hogy mi lesz ennek a következménye. Nem számít, éppen melyik hibámról beszélünk, a három évvel ezelőttiről vagy a mostaniról, mindkettőnél tudtam, mire számíthatok, csak éppen rohadtul nem érdekelt semmi, saját magamon kívül. Azt gondoltam, ha távol maradok tőled, megkímélem mindkettőnket, főleg magamat egy újabb hiba elkövetésétől, csak aztán rájöttem, mennyire felesleges ezen görcsölnöm, mikor az összes hibám közül te vagy az egyetlen, amit egyszer sem bántam meg, hogy elkövettem. – mondta, majd megrázta a fejét. – Szóval még egyszer utoljára azt fogom mondani, menj a pokolba, amiért tönkretetted azokat a rohadt falakat, amiket magam köré építettem, aztán pedig most először meg fogom köszönni, amiért megtetted.
Úgy bámultam rá, mintha valaki olyannal beszélgetnék, akit soha az életben nem láttam, ami részben igaz is volt, ha azt nézzük, az előttem álló lánynak már köze nem volt ahhoz az Avery-hez, aki annak idején felbukkant a szobaajtómba, hogy elmondja, mekkora seggfej vagyok.
Fel sem fogtam, mi történik körülöttem, egészen addig, míg észre nem vettem, hogy hátralép, mint aki indulni készül, mire reflexből a karja után kaptam, és úgy húztam vissza magamhoz.
- Eszedbe se jusson elmenekülni előlem, Avery! – ejtettem ki a már sokszor elismételt szavakat.
- Azt már ellőttem párszor. – mondta, miközben legördültek az első könnycseppek az arcán, én pedig azzal a lendülettel magamhoz húztam, és hagytam, hogy kizokogja magát, talán hosszú idők óta először, miközben eszemben sem volt elengedni.
Mert bár igaza volt, tényleg könnyebb lett volna feladni és kiszállni, mégis volt egy olyan érzésem, nem számít, mennyire elcseszettek vagyunk mindketten, ez alkalommal jól leszünk.

Sziasztok drágáim!
Először is, nagyon-nagyon szépen köszönöm az összes visszajelzést, ami az előző részhez érkezett vélemény, és pipa formájában, a támogatásotok komolyan eszméletlen és végtelenül hálás vagyok érte!<333 Ti vagytok a legjobbak, már tényleg nem tudom jobban fokozni, és imádlak titeket.Most pedig fájó szívvel, de ismét elmondom, miszerint ez volt az utolsó rész a jövőhéten érkező epilógus előtt (aminek a megjelenése várhatóan vasárnap este lesz), és persze az utószó előtt, de bele sem akarok gondolni, hogy mennyire a nyakamon van az is, mindenesetre szerettem volna az utolsó rendes fejezetet Louis szemszögéből megírni, még egyszer utoljára, míg az epilógus már ismét Avery-é lesz.:) Őszinte leszek, tényleg nem bírom felfogni, ez volt az utolsó fejezet, úgy is írtam végig, de remélem sikerült pár esetleges felmerülő kérdést megválaszolnom Louis-val kapcsolatban, már ami a történet eleji viselkedését illeti és a többi.
Remélem, mindenkinek nagyon jól telik a szünete, további kellemes hetet, pihenést drágáim, köszönök szépen mindent és jövőhéten találkozunk!:)<333

-xoxo, Sophie V.

44. - Harc önmagammal

Még soha életemben nem futottam annyit, mint abban az egy napban.
De tulajdonképpen ezt már akkor beláttam, hogy így lesz, mikor a taxis fél kiló méterrel arrébb tett ki a reptér bejáratánál, a forgalomra hivatkozva, aminek következtében kénytelen voltam futva behozni a lemaradást, ha nem akartam lekésni az egyik gépet, amelynek segítségével Sydney-be juthattam huszonnégy órán belül.
Ugyanis akkora szerencsém azért nem volt, hogy közvetlen járattal menjek.
Mindenesetre nem számított, mennyire éreztem szánalmasnak és teljesen erőtlennek magam már a becsekkolás után, még csak lehetőséget sem adtam magamnak a meghátrálásra, főleg ha már egyszer beadtam a derekam. Ha kell, akkor nyolc géphez is futok, csak odaérjek, mielőtt vége lesz a koncertjüknek, amivel lezárják az ausztrál részét a turnénak és továbbmennek Japánba, ahol már kizárt dolog, hogy utolérem őket, az ottani biztonsági utasításokra hivatkozva, vagyis inkább kizárt, hogy a közelükbe engednek. Fogalmam sem volt, miért, de volt egy olyan érzésem, ha most nem indulok neki ennek az egésznek és nem próbálom meg menteni a menthetőt, akkor erre már soha többé nem lesz rendes lehetőségem. Ami egyet jelent azzal, amibe nem akarok beletörődni, amit nem bírok felfogni, amióta csak külön vagyunk; el fogom veszíteni Louis-t.
Nem számít, hányszor igyekeztem elkerülni az elmúlt pár hónap alatt, ahogy hosszú idők óta először magamra maradtam az utazás során, volt lehetőségem utat engedni néhány olyan gondolatomnak vagy éppen emlékemnek, ami arra az időszakra vezetett vissza, mikor ez az egész elkezdődött. Bár pontosan tudtam, mennyire értelmetlen ezen rágódni, akaratlanul felmerült bennem a kérdés, mi történik, ha már az elején kiszállok, és feladom, a jobb nekem nélküle dologra hivatkozva. Ha ő megérti, és belátja ugyanezt, anélkül, hogy az őrületbe kerget, valahányszor csak elkapom egy pillantását, amivel aztán sikerül zavarba hoznia, amitől úgy érzem magam, mint egy idióta, aki tőle függ. Mert ebben mindig is jó volt. Sőt, Louis egyenesen profi volt abban, hogy kizökkentsen a komfortzónámból, és túl jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, pontosan ez volt a célja, mintha tudta volna, a nélkül nem kaphat meg. Akkor jöttem rá, nem én voltam az egyetlen, aki félt a burokban tartott Avery-től; ő éppúgy retteget tőle, mint én. Csak ő ahelyett, hogy tudomásul vette volna a másik felem makacs létezését, inkább megszabadított tőle.
Nem mintha akkora esélyét láttam volna annak, hogy egyáltalán hajlandó meghallgatni, vagy rosszabbik esetben rám nézni, nem számít, hogy a fél világot átrepülöm, csak hogy láthassam és rendbe hozzam a kettőnk dolgát, már ha egyáltalán létezik még olyan. Jóformán azt sem tudtam, mit akarok neki mondani, de abban a pillanatban az foglalkoztatott a legkevésbé, miközben a számomra egyik vadidegen város repülőterének várótermében ültem, valahol a világ végén, mielőtt elfoglalhattam volna a helyemet a Sydney-be tartó járaton, aminek segítségével, ha jól számoltam, kevesebb, mint nyolc órán belül Ausztráliában vagyok. Már ha van akkora szerencsém, hogy nem ér légi katasztrófa vagy valami hasonló, magamat ismerve, ha már a hatalmas szerencsémről vagyok híres.
Lejjebb süllyedtem a váróterem extra kényelmes bélelt székében, ha már voltak olyan rendesek, hogy gondoltak az olyan utasokra, akiknek több órát kell itt eltölteniük, mielőtt átszállhatnának, miközben lustán körbepislogtam. Valamiért nem tartottam attól, hogy itt az isten háta mögött is rám talál pár nem kívánatos személy, figyelembe véve a tényt, miszerint még alig tartózkodott valaki a helyiségben rajtam kívül. Nem néztem túl gyakran az órát, de a pár perccel korábbi ellenőrzésemre hivatkozva körülbelül három órám volt, mielőtt egyáltalán a gépre tehettem a lábam, szóval rövid időn belül nem számítottam nagyobb embertömegre. A pillanatnyi nyugodtságomra az is közrejátszhatott, miszerint idefelé jövet sikeresen megbújtam az emberek között, minden egyéb feltűnés nélkül, egyedül az egyik légi utaskísérő nézett ki magának, egy nálam pár évvel idősebb lány, miközben átadtam neki a jegyem, de miután végigmért tetőtől talpig, egy szimpla biccentéssel továbbengedett.
Ő volt az egyetlen, aki azon a járaton tudta a nevemet, és ezért végtelenül hálás voltam az égnek.
Akármennyire erőlködtem, képtelen voltam akár egy szemhunyásnyit is aludni a több órás úton, bár ezt betudtam az időeltolódásnak, miszerint nálunk a nap közepe volt, mikor elindultam, így az álomnak sikerült éppen a váróteremben megtalálni és mielőtt még megállj-t parancsolhattam volna magamnak, már ki is dőltem.
Fogalmam sincs, mennyit aludhattam, de a következő, amire ébredtem, hogy a mellettem lévő szék megnyikordul, amit egy kisebb torokköszörülés követ. A szemem automatikusan felpattant, miután megéreztem az ismerős parfüm és mentolos rágó félreismerhetetlen párosát, mire a következő pillanatban álmosan pislogva néztem szembe Corinne-nal.
- Csak megvagy. – biccentett köszönésképp, ami némileg felébresztett.
- Te meg hogy a fenébe kerülsz ide, Corinne? – dörzsöltem meg a szemem, ahogy kiegyenesedtem ültömben.
A menedzserem rezzenéstelen arccal nézett rám, amit nem tudtam hova tenni, de egy kis idő múlva fáradt mosolyra húzta a száját.
- Miért lenne jó az nekem, ha tudnád, mindig egy lépéssel előtted járok? – kérdezte költőien, mire felvontam a szemöldököm.
- Mindig?
- Majdnem mindig. – javította ki saját magát, még mindig mosolyogva, majd a háta mögé bökött. – Nem egyedül jöttem, megnyugodhatsz.
Követtem a tekintetét, mire a pillantásom összetalálkozott a jó öreg testőrömével, aki vigyorogva intett oda nekem a váróterem másik végéből.
- Milyen lelkes. – jegyeztem meg Dereket nézve.
- Amikor megmondtam, mire készülsz, szinte könyörgött, hagy jöhessen velem. – magyarázta a második anyám. – Azt mondta, kedveli Louis-t. – csücsörített az ajkával, mint mindig, ha nem értett valamit, illetve ha nem tudott valamit hova tenni, mire muszáj volt elnevetnem magam az arcát látva.
- Az egyetlen. – jegyeztem meg, majd elkomolyodtam, mikor eszembe jutott, mi vár rám.
Corinne felém fordult, majd egy ideig senki sem szólalt meg, de nem úgy, mintha valami kínos csend állt volna be, egész egyszerűen csak élveztük, hogy a repülőtér halk háttérzúgásán kívül szinte semmit nem hallunk. Akkor jöttem rá először, mennyi mindent vettem el Corinne-tól, mikor mellém került, elvégre velem együtt ő is elköszönhetett a csendtől és normális élettől egy időre.
- Nem az egyetlen. – szólalt meg hirtelen, mire kellett egy pillanat, hogy rájöjjek, mire érti.
Vagy inkább kire.
- Azt ne próbáld meg beadni nekem, hogy odáig voltál ezért az egészért. – ráztam meg a fejemet lassan. – Mert mindketten tudjuk, hogy nem így van. Terítsük ki a kártyákat, Corinne! – dörzsöltem meg a homlokomat. – Baromira nem volt ínyedre, hogy együtt
vagyunk.
A menedzserem félrebillentett fejjel tanulmányozott.
- Egy szóval nem mondtam, hogy nem kedvelem Louis-t, de igazad van. Mert azt sem, hogy örülök nektek, na, nem mintha nem így lett volna. Vagyis, a végére. – tette hozzá épp elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam.
Felvont szemöldökkel néztem rá, jelezve, ha már elkezdte, akkor folytassa, mire kissé megkínzott tekintettel rázta meg a fejét.
- Jaj, ne csináld már, Avery, idáig követtelek, mert aggódom érted, és a saját idegállapotomnál fontosabb, hogy téged boldognak lássalak, és akkor még így nézel rám? Komolyan, egyszer legyen olyan nap, hogy ne kergess az őrületbe, és én leszek a leghálásabb! – sóhajtott fel drámaian, majd ismét elkomolyodott. – Igen, az elején nem voltam odáig értetek. Mondhatjuk, nem szép dolog tőlem, de így van. Talán nem is kezeltem valami jól az elején, és ezt sajnálom. De hát az én szemszögemet nem tudod, igaz? – sandított rám, mire aprón bólintottam. – Amikor azt mondtam, egy lépéssel előtted járok, nem vicceltem és nem is túloztam. Szerinted nem tudok az első találkozásotokról, amikor elmentél hozzájuk?
A sokk és meglepettség tagadhatatlanul kiült az arcomra, aminek láttán a menedzserem halványan elmosolyodott.
- Fogalmad sem volt, ugye? Mondjuk meg kell hagyni, nem egyszerű a te fejeddel gondolkozni, mindenesetre ez volt az első alkalom, amikor évek óta először sikerült kicselezned a nélkül, hogy egyáltalán tisztában lettél volna vele. – folytatta, azonban a kissé értetlen tekintetemet látva, kifejtette. – Jóval előtted tudtam a Louis-t körülölelő bajokról, ahogyan azt is, hogy téged akarnak elő zenekarnak a turnén, ezért sem voltam olyan biztos benne, hogy el kellene vállalnod. Marketing ide vagy oda, téged jobban féltettelek. – sandított rám. – A menedzsment hajlandó volt beavatni, mi nyomta a lelküket akkoriban a fiúkkal kapcsolatban, ezért lényegében megsajnáltam őket, és arra gondoltam, ha egy ideig arról szólnak a hírek, hogy együtt turnéztok, az talán eltereli a szót az összes botrányról, amit éppen eltussolni készültek. Nem mintha olyan hatalmas káosz lett volna, elvégre már az első találkozásunkkor tudtam, azért Louis-nak is van esze, csak… mondjuk úgy, eléggé felkavarodtak körülötte a dolgok. Szóval igent mondtam, és elvittelek a megbeszélésre, ahol ők is ott voltak. Akkor esett csak le, hogy ti már találkoztatok korábban.
Szünetet tartott, miközben végigjáratta a tekintetét a termen, mintha csak az emlékek után kutatna, nekem pedig eszemben sem volt kizökkenteni a gondolkozásából.
- Nem mondom, hogy örültem, mert nem igaz. Nem tudtam, hogyan tudnád végigcsinálni a turnét, miközben látványosan nem vagytok odáig a másikért, így eszembe sem jutott, hogy épp az ellenkezője folyik a hátam mögött. Ez volt a második alkalom, amikor nem jártam előtted. Aztán persze elmondtátok, kiborult a bili és vele együtt mindenki… - dörzsölte meg a szemét, amitől évek óta először tűnt igazán fáradtnak. – De amit akkor mondtam neked, az úgy is volt, egy pillanatig sem voltam ellenetek, amíg úgy nem láttam, hogy kezdesz átesni a ló túloldalára miatta. Az egyetlen, amit félreérthettél, a viselkedésem és a hozzáállásom volt, de abban erősen közrejátszott a többiek véleménye rólatok, amit gondolom, nem kell részleteznem. – pillantott rám jelentőségteljesen, mire lesütöttem a szemem. – De annak semmi köze az enyémhez. Mert engem nem érdekel, kivel vagy együtt, Avery. Ameddig az boldoggá tesz téged, és eléri, hogy ne ismétlődjön meg az, ami három évvel ezelőtt. Szóval a fel nem tett kérdésedre a válasz; nem. Nem utálom Louis-t és főleg nem vagyok ellenetek.
- És ezt mikor határoztad el ennyire? – préseltem ki magamból a kérdést, miközben még mindig nem voltam képes a szemébe nézni.
Corinne eltűnődve nézett rám, majd megvonta a vállát.
- Volt pár helyzet, ami döntött helyettem is. De leginkább, amikor megtudtad az igazságot az apádról.
Nem kellett jobban részleteznie, hogy tudjam, arról a napról beszél, amit bármennyire is próbáltam, kicsit sem tudtam kiverni a fejemből. Ami pont ugyanannyira volt rémálom, mint álom.
- De aznap este még csak nem is láttál minket. – sandítottam rá.
- Titeket nem. De Louis-t igen. – válaszolta, miközben egy óvatos mosolyra húzta a száját. – Szerinted nem tudtam, hol kell elsőnek keresni téged? Csak hogy jóval előtted értem oda, mikor még fogalma sem volt, mi történik, így kénytelen voltam elmagyarázni a helyzetet. Könyörgött, hogy tartsam távol tőletek a családodat, miután eljutsz hozzá.
Szünetet tartott, ami nekem épp elég volt arra, hogy újra és újra lejátsszam magamban a jelenetet, amikor kifutok az ajtónkon, és amikor valahogy odatalálok Louis háza elé. Amikor még az öntudatlan állapotomban is tudtam, kihez kell mennem.
- Én pedig távol tartottam őket. – folytatta, ahogy a tekintetét újra rám emelte. - Mert ő nem csak akkor néz rád úgy, mikor egy szobában vagytok. Hanem amikor beszél rólad. – mondta, én pedig szépen lassan az arcomat a kezeimbe temetve csúsztam lejjebb a székemben.
- Annyira sajnálom. – suttogtam.
- Mit? – kérdezte szórakozottan. – Hogy részt kellett vennem ebben az egészben, hogy félreértettél vagy, hogy tanúja lehettem, mennyire szeret? Ugyan már, Avery. Amikor az ember egy tizenhat éves lány karrierjét kezdi ápolgatni, minden lehetséges problémát számításba vesz, a szerelem egy a sok közül. – legyintett, mire képtelen voltam visszatartani egy óvatos mosolyt.
Ismételten beállt közénk egy kisebb szünet, de ez alkalommal sem a témahiány miatt. Egész egyszerűen volt mit megemésztenie mindkettőnknek; Corinne-nak, hogy elmesélte az ő szemszögét, nekem pedig a hallottakat. Bár volt egy olyan érzésem, az utóbbi nem egyik pillanatról a másikra fog menni. Mert nem fogom könnyen helyrerakni, mekkorát hibáztam, mikor nem bíztam meg benne, figyelmen kívül hagyva az elmúlt évek tapasztalatait vele kapcsolatban és a tényt, miszerint mennyi mindent köszönhetek neki.
Akkor jöttem rá, mennyire félreértettem az egész helyzetet. Mert nem Corinne volt a rosszfiú ebben az egész, túlbonyolódott káoszban, ami körülvett minket. Nem Louis, nem a menedzsment, nem a családom, és nem a közönség.
Én voltam.
Mert a könnyedségre hivatkozva két szerepet akartam játszani, mikor mélyen belül pontosan tudtam, melyiket választanám, búcsút intve ezzel a másiknak. A régi Avery-nek, a belső hangjával együtt. A többiek csak áldozatok voltak a saját magammal vívott harcommal szemben, akik rosszkor voltak rossz helyen.
Ahogy Louis is, mikor az a videó készült.
- Most mi lesz? – szólaltam meg hirtelen, miközben összekapcsolódott a pillantásom a második anyáméval, aki erre drámaian felsóhajtott.
- Most? Most kérlek szépen, elrepülünk Sydney-be és kezdetét veszi az igazi harc, ha mást nem, köztem és az ottaniak között, hogy engedjenek be minket abba a tetves arénába, mert hogy rájuk égetem a házat, ha nem beszélhetsz azzal a fiúval, az biztos! – jegyezte meg, miközben az órájára sandított, mire görcsberándult gyomorral vettem tudomásul, akár lezártam ezt az egészet magammal, akár nem, a neheze még hátravan.
Csak hogy ez alkalommal nem félek szembenézni vele.




Sziasztok!:)
Először is, remélem mindenkinek nagyon-nagyon jól telt az első hete a szabadságból, a lehető legkevesebb (sőt, inkább semennyi) koránkeléssel, és hogy a lehető legtöbb pihenéssel, amit szerintem teljesen megérdemeltünk, szóval minden bűntudat nélkül használjuk is ki.<3 Másodszorra szeretném megragadni az alkalmat, hogy szokásomhoz híven elmondjam, mennyire végtelenül hálás vagyok az összes visszajelzésért, ami az előző részhez érkezett, mindegy milyen formában. Nem győzöm hangsúlyozni mennyire imádlak titeket és mennyire fontos a véleményetek, szóval nagyon-nagyon szépen köszönöm!<3333 Bele sem akarok gondolni, mennyire fog ez nekem hiányozni, ha a történet végére érünk, de addig még hátra van egy rész plusz az epilógus, szóval nem is siettetem.:)
Nem is pazarlom tovább a szót, további jó pihenést, kellemes hetet drágáim, köszönök szépen mindent és ha minden jól alakul, jövőhéten találkozunk!:)<3

-xoxo, Sophie V.

43. - 48 óra

Hálát adtam az égnek, amiért a napok nem teltek olyan kínzó lassúsággal, mint amikor ez az egész időszak elkezdődött, és hogy ez a pár hónap tulajdonképpen majdhogynem pillanatok alatt lezajlott, anélkül, hogy akár egy másodpercre is visszagondoltam volna bármire is, ami a múltban történt. Na, nem mintha lett volna lehetőségem, elvégre amint hazajöttem, a körülöttem lévő emberek mintha csak tenni akartak volna a felől, hogy még csak véletlenül se jusson eszembe semmi, ami kizökkenthet a munkából, bár ezt betudtam a még mindig frissnek számító menedzsmentváltásomnak.
Mikor majdnem öt hónappal ezelőtt aláírták a papírokat, miszerint onnantól kezdve hivatalosan is a Modest! menedzsment felel értem és a karrierem további rendben tartásáért, jóformán egy egész napot voltam kénytelen eltölteni a bicskanyitogató hangulatú irodaházban, összezárva néhány régi ismerőssel, akik képtelen voltak akár egy pillanatra elfordítani a pillantásukat tőlem. A kényelmetlen bámulásuk talán nem is lett volna olyan zavaró, ha egy; az első találkozásunk nem úgy történt volna, ahogy éppen kirohanok az épületből és kettő; nem lettem volna pontosan tisztában mi miatt, vagy inkább ki miatt nem tudnak nem úgy nézni rám, ahogy.
A legfurcsább az egészben az volt, valamiért mégsem azt kaptam, amire számítottam, mármint a folyamatos pásztázást és fürkésző pillantásokat leszámítva. Mondjuk nem sokat tudhattam az ott folyó dolgokról, leszámítva azt a néhány részletet, amiről a fiúkon keresztül tudomást szerezhettem, de figyelembe véve a tényt, nem mondhattak túl sokat, és egyenesen nem is szándékoztak belekeverni ebbe az egészbe, kegyetlenebbnek képzeltem. Alapozhattam ezt a pletykákra, alapozhattam ezt a fiúkra, lényegtelen volt, ha már sikerült megtapasztalnom saját magam, milyen, ha velük dolgozok; ők figyelembe vették a magánéletemet, én pedig figyelembe vettem, hogy nyilvános életet is kell élnem, ahhoz pedig szükségem van rájuk. Morbid vagy sem, csapatmunka volt, ahol mindenki tisztelt mindenkit, abban az esetben, ha a csapatmunka valóban működött, és azzal, hogy betették mellém Corinne-t, gondoskodtak róla, hogy így is legyen.
Ami még nagyobb megkönnyebbülést okozott, hogy egyetlen ismerős arcot sem láttam a saját csapatomban a fiúk csapatából, akikkel már találkozhattam korábban, de ezt betudtam annak a feltételezésnek, miszerint bármit megtennének, csak ne legyek Louis közelében, és ne tudjak róla semmit.
Amitől akaratlanul is rám tört a hányinger.
Nem kerestem, nem kérdeztem felőle és ugyancsak igyekeztem nem gondolni rá, akármennyire is bizonyult lehetetlen feladatnak, főleg az új albumuk kikerülésének idején, amikor is a csapból is ők folytak, nem csak az irodaházban, hanem mindenhol. Figyelembe véve a tényt, hogy közreműködtem az albumon, továbbá, hogy a szakításunkat még mindig nem közölték le, nem úsztam meg a kérdezősködést, valahányszor sajtó közelbe kerültem, ahol újra és újra emlékeztettek rá, mennyire szerencsések vagyunk, amiért így egymásra találtunk, én pedig a világért sem romboltam volna le ezt a képet. Egyrészt, mert nem akartam botrányt, másrészt pedig Louis nem ezt érdemelte.
Egyikünk sem érdemelte volna.
Ha már valamikor kitalálják az okot, miért mentünk szét, legyen az valami kevésbé, hogy is mondjam, valóságos.
Nem mintha nem kellett volna számtalanszor ellenállnom a kísértésnek, miszerint ismét felkeressem, és adjam át magam ismét a folyamatnak, ami egyszer már majdnem tönkretett mindent. Nem mintha nem villantak volna fel előttem az emlékképek, kizárva ezzel a külvilágot, csak hogy pár másodpercig azt játszhassam, olyan, mint régen.
Csak hogy pár másodpercig szerethessem anélkül, hogy bármilyen bűntudatot éreznék.
Bármennyire is szervezkedtek sikeresen körülöttünk az ügyben, hogy még csak véletlenül se találkozzunk újra majdhogynem hónapokig, pontosan egy héttel az újabb turnéjuk kezdete előtt futottam beléjük az egyik tévé stúdió székházánál, és bár alig tartott pár másodpercig a viszontlátás, épp elég volt arra, hogy az elkövetkezendő napokban egy szót alig bírjak kinyögni. Akármilyen gyorsan is fordultam el, a hátamat égető tekintetéből tudtam, hogy észrevett, és ez be is bizonyosodott, mikor egy óvatlan pillanatban ismét rásandítottam, még mielőtt becsapták volna előttem a kocsiajtót, ezzel ismét elzárva előle.
Ha azt mondom, minden maradék önuralmamra szükségem volt, hogy ne tépjem fel és ne rohanjak utána, akkor talán gyengén fogalmazok.
Ahogy akkor is, mikor azt mondom, pengeélen táncolok vele kapcsolatban, valahányszor csak eszembe jut, mit tett velem, mit tettem én vele, és ami a legfontosabb, mit tettünk egymással.
- Miért nem lepődök meg azon, hogy nem figyelsz? – érkezett a kérdés Corinne részéről, ami visszarángatott a valóságba, ahol éppen a Hits Radio székházának folyosóján sétáltunk a felvétel szoba felé, egy rövid interjú erejéig.
- Bocs. – motyogtam, figyelmen kívül hagyva a hangjából áradó cinizmust, amit azóta részesített előnyben velem szemben, mióta valahogy tudomást szerzett a Louis-val való találkozásomról Los Angelesben.
Bár a világért sem mondta volna ki nyíltan, tagadni nem bírta, mennyire nem tetszik neki a dolog, noha számtalanszor emlékeztettem rá, nincs miért aggódnia, Louis a szemembe sem bír nézni, és ezt a legutolsó találkozásunkkor tökéletesen levehettem.
- Koncentrálj, és ne feledd, amit mondtam, nem tartozol magyarázattal senkinek! – emlékeztetett, ahogy egyre közelebb értünk a megfelelő szobához.
- Valahogy azért csak meg kell magyaráznom, miért szakítottunk. – mondtam görcsbe rándult gyomorral.
Utáltam, hogy rám hárult a feladat, miszerint közölnöm kell a nagyközönséggel, már nem alkotunk egy párt, de mindenki ragaszkodott hozzám, arra hivatkozva, a fiúk jelenleg nem engedhetnek meg magunknak még egy botrányt.
A forgatókönyv szerint túl elfoglaltak voltunk ahhoz, hogy a másikkal foglalkozzunk és ezért kicsit eltávolodtunk egymástól, de természetesen barátok maradtunk, és még mindig közel állunk egymáshoz, ami egyet jelent a jó viszony nyilvános fenntartásával, hogy boldogítsuk a népet és biztosítsuk őket a felől, minden a legnagyobb rendben.
Az előkészületek a bennfentesekkel annyira profik voltak, hogy ha külsős lennék, talán tényleg elhinném, hogy ez történt, de tekintve, hogy nyakig benne vagyok, az igazság továbbra is a nyomomban lesz és kínozni fog, míg egy szép napon végleg az őrületbe kerget.
- Nem kell, Avery. – sandított rám a menedzserem. – Kérdéseket fognak feltenni, és te válaszolsz rájuk. Magadtól nem kell semmit sem mondanod. Megnyugtatlak, hogy ő sem fog. – sóhajtott. – Na, nem mintha akarna. – tette hozzá alig hallhatóan, mire felkaptam a fejem.
- Ugye tud róla? – szegeztem neki a kérdést enyhe kétségbeeséssel a hangomban.
A gondolat, hogy Louis esetleg semmibe sincs beleavatva, miközben engem dróton rángatnak, adott valami elképzelést a felől, mit akarhatnak elérni ezzel az egésszel; egy újabb ütést felé.
Ebbe pedig nem mentem bele.
- Hogyne tudná. – forgatta a szemeit Corinne, majd vetett rám egy rosszalló pillantást. – Csak nincs túlságosan oda az ötletért. Mint általában, ha olyan történik, amit nem akar.
Bár egy részem megkönnyebbült, egy másik mégis kétségek közt őrlődött, attól tartva, talán hazudik, elvégre nem most lenne rá példa először, hogy Corinne eltitkol előlem valamit, azt gondolva, számomra így a legjobb, holott egyáltalán nem. Én pedig belefáradtam abba, hogy mások döntsék el, mi a jó nekem. Mindenesetre befogtam a számat, és inkább figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, már csak azért is, mert megérkeztünk a felvételszobába, noha leginkább, hogy még csak véletlenül se mutassam ki, övön aluli volt.
Amint beléptem az ajtón, ismét előnyben részesítettem a másik Avery-t, aki gondtalanul reagált az adás alatt elhangzott összes viccre, és még a kérdésekre is képes volt normális választ adni, egészen addig, míg el nem érkeztünk ahhoz a bizonyos témához, amitől még ő is rettegett.
Az egyetlen témához, ami sebezhetővé tette.
- Szóval, Avery, ha már a jó zenei ízlésnél tartunk, amiről el tudunk vitatkozni, ahogy látom… - nevetett rám a már ismerős műsorvezető a fejhallgatóját igazgatva. – muszáj megjegyeznem, mennyire lenyűgöző dalszövegeket alkotsz, nem csak a saját dalaidnál, de másoknál is, ezzel sokszor slágereket alkotva. Itt van például a listák elején álló Four album és az azt tartalmazó személyes kedvencem, a Spaces, ami ha jól értesültem, nem csak Niall érdeme, már ami a szöveget illeti.
- Igen. – bólintottam még mindig mosolyogva, noha beül majd szétvetett az ideg, attól tartva, hamarosan elérkezünk a helyben vagyunk részhez. – Most már legalább tudod, mi történik, ha unatkozunk a turnén. – tettem hozzá, amit nevetessél jutalmazott, mire kaptam egy elismerő pillantást Corinne-tól a szoba másik végében, miszerint jól csinálom.
Eddig.
- Engem inkább az érdekel, mennyire igaz a pletyka, miszerint te ihletted nem egy dalukat arról az albumról, függetlenül attól, ők írták e az adott szöveget, vagy sem. – vett egy nem várt fordulatot a beszélgetés.
A szemeim akaratlanul is golflabda nagyságúra nyíltak, miközben hálát adtam az égnek, hogy a külvilág ezt most nem látja.
- Nem értem, mire gondolsz. – válaszoltam lassan, miután valahogy sikerült megerőltetnem magam egy mondat erejéig.
Nekem nem erről kéne most beszélgetnem.
- Azt ne mondd, neked még nem tűnt fel, mennyire sok utalás van bennük a kapcsolatokra!
- Hát nem hiszem, hogy pont az enyémre. – köszörültem meg a torkomat, leplezve a zavaromat.
- Sokak szerint ezek amolyan válaszok az általatok írt Spaces-re, külön neked címezve, bár itt én leginkább a No Control és Change Your Ticket című dalokra gondolok.
Bár hónapok teltek el az album megjelenése óta, a lehető legjobban igyekeztem elkerülni, hogy meghallgassam, egyedül a kislemezeket és a Spaces teljes verzióját hallhattam, már csak azért is, mert egy stúdiózás alkalmával Troy volt olyan rendes, hogy lejátszotta nekem, bármennyire is ellenkeztem az időhiányomra hivatkozni, miközben takarni próbáltam a pánikot a hangomban. Nem arról volt szó, hogy nem voltam kíváncsi, mit sikerült összehozniuk, ha már ennyit dolgoztak vele és ekkora sikert arattak. Mert az voltam. De meghallgatni egy egész albumot, ami tele van olyan szöveggel, amiről pontosan tudom, van olyan, amelyikhez közöm van, hónapok ide vagy oda, friss volt. És durva.
És egy tökéletes ok, amiért vissza tudtam volna menni Louis-hoz.
- Biztosíthatlak, nem tudok arról, hogy bármelyiknek is köze lenne hozzám! – ráztam meg a fejemet.
Igyekeztem megőrizni a maradék nyugalmamat, de éreztem, hogy az irányítás szépen lassan kicsúszik a kezem közül, nem számít, mennyire próbálkozok.
- Mindjárt gondoltam. – nevetett fel a műsorvezető ismét. – Azért vessünk egy pillantást az ominózus dalokra. Köszönjük szépen, Avery, egy élmény volt. Most pedig következzen a No Control! – zárta le a beszélgetést, majd néhány gombnyomás után már el is indult a dal, mire levette a hatalmas fejhallgatót, jelezve, már nem vagyunk adásban.
A tekintetem automatikusan Corinne-ra kaptam, aki csak a fejét rázta, de abban a pillanatban meg nem tudtam volna mondani, azért mert hibáztam, vagy, mert a műsorvezető hibázott a kérdésekkel, tulajdonképpen nem is érdekelt.
Az egyetlen dolog, amire figyelni tudtam, a dal volt, ami a háttérben szólt.
Dalokat írt rólam. Válaszként. És én hónapokig észre sem vettem.
A gondolatok minden egyes pillanatban duplázódtak, ezzel lassacskán elérve, hogy szétmenjen a fejem, ha csak nem teszek valamit ellene, de ez alkalommal hagytam, hogy összezavarjanak, ezzel arra ösztökélve, ne is agyaljak tovább a döntésemen. Ismét két tűz közé kerültem, de most már pontosan tudtam, mit akarok, még ha az a világ legnagyobb őrültségével is volt egyenlő a részemről, már ha vállalom a kockázatot.
Márpedig vállalni akartam.
Anélkül, hogy akár egy pillantást is vetettem volna a szobában tartózkodókra, felpattantam, és amilyen gyorsan csak tudtam, az ajtó felé vettem az irányt, amit egy mozdulattal feltépve rohantam tovább, nem törődve a nevemen szólongató kiáltásokkal.
- Várj már meg! – ért utol mégis Corinne, mire egy pillantást sem vetve rá ráztam le a kezét a vállamról.
- Beszélnem kell vele. – közöltem monoton hangon, miközben egy pillanatra sem álltam meg.
- A világ másik felén van, Avery.
- Nem érdekel, hol van! – csattantam fel, ahogy felé fordultam, életemben talán először emelve meg a hangomat vele szemben. – És az sem, ha nem tetszik neked ez az egész. Nem érdekel. – hangsúlyoztam ezt a két szót, végig a szemébe nézve. – Oda fogok menni, veled vagy nélküled. Te is tudod, hogy meg fogom tenni.
Hát hogyne tudta volna.
Máskülönben nem ismert volna elég jól.
Egy ideig egy szót sem szólt, úgy álltunk a folyosó közepén farkasszemet nézve, miközben az épület zajain kívül semmit sem lehetett hallani körülöttünk.
- Két napod van, mielőtt továbbmennek. – mondta végül. – De minimum egy nap, mire odaérsz. Szerzek neked egy gépet, és ha szerencséd van, holnap ilyenkor már ott vagy.
- Köszönöm. – suttogtam, de nem vártam meg a reakcióját, azzal a lendülettel sarkon fordultam, és továbbrohantam, mintha minden egyes másodperc számított volna.
Két napom van, hogy visszaszerezzem Louis-t.




Helló drágáim!
Először is nagyon boldog vakációt mindenkinek, remélem sikeresen kiélveztétek az első napot és már van vagy ezer programotok velem ellentétben (hehe)!<33 Megérdemlitek, hogy pihenjetek, nem volt egyszerű évünk, szóval használjátok ki jól. Én mindenképp így fogok tenni, ha már lesz időm, és végre behozhatom az összes lemaradásomat itt is és máshol is egyaránt, továbbá igyekszem leszokni a késői posztolásokról és csúszásokról, aztán meglátjuk, hogy sikerül.:)
Másodszor; végtelenül hálás vagyok az előző részhez érkezett összes visszajelzésért, komment és pipa formában egyaránt, továbbá megköszönni, hogy egyáltalán itt vagytok és olvastok, amit sajnos elég kevésszer említek meg, de így van, szóval nagyon-nagyon köszönök mindent!<333 Ti vagytok a legjobbak, tényleg nem győzöm hangsúlyozni.
Harmadszor pedig már korábban említettem, miszerint közeledünk a lezáráshoz, ami annyit jelent, ezen kívül még két fejezet van hátra, plusz az epilógus, legalább is a terveim szerint, de ahogy mondtam, nem tűnök el, legalább is nem terveztem még egy ideig.:)
További kellemes hétvégét drágáim, nem mondom, hogy sok sikert, inkább kellemes hetet, köszönök szépen mindent és ha minden jól alakul, jövőhéten találkozunk!<3

u.i: Kíváncsiságból, volt valaki közületek a bécsi koncerten?:)

-xoxo, Sophie V.