4. - Nem várt segítség

Bár ez nem tartozott a legnevesebb díjátadók közé, legalább is nemzetközileg nem, a csarnokot elárasztó sajtótól szinte mozdulni sem lehetett, hiába volt ott a vörös szőnyeg, amin csak mi járhattunk, és a kordonok. Nem volt egy szabad terület a szponzorfalon kívül, ahol ne futottál volna bele valamelyik más ismerős arcba, így kissé lelassítva a lépteimet, haladtam befelé, miután túl voltam a legtöbb pózoláson. Reméltem, hogy ez alkalommal megúszom a tévéstábot, és bejutok bármi interjú nélkül, ugyanis hiába voltunk kint, egyre kevesebb levegőhöz jutottam, bár nem hiszem, hogy ennek olyan sok köze lett volna a tömeghez, betudtam az idegeskedésnek.
Üldözött az emlék, ami a hotel fürdőszobájában ért, és akármennyire is próbáltam szabadulni tőle, egyre jobban összeszorult a torkom, sírásra ösztökélve, de itt nem lehetett, így igyekeztem a lehető leghihetőbb műmosolyomat magamra varázsolni, és haladni a díjátadó ceremónia terme felé. Egyelőre még egyik olyan előadóval sem találkoztam, akikkel valamiféle kapcsolatom is lenne, noha jól tudtam, itt lesznek páran, köztük a fiúk is, de a félelem, amit korábban éreztem a Louis-val való találkozásom miatt, eltörpült amellett, hogy legszívesebben elbújtam volna valahova bőgni. Csak úgy, mint a régi szép időkben.
- Jöjjön, megmutatom a helyét! – szólított meg a terem bejárata mellett az egyik biztonsági, mire befejeztem az önmagam ostromlását egy időre, és igyekeztem barátságos arcot vágni a dolgokhoz. Vagy legalább is próbáltam.
Nem így kellett volna hozzáállnom ehhez a mai naphoz, elvileg boldognak kéne lennem, hiszen az, hogy jelölve voltam egy kategóriában, hatalmas megtiszteltetés volt, bárhogy nézzük, elvégre csupa olyan előadó volt az ellenfelem, akik már több éve benne vannak a szakmában. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, egyáltalán miért jelöltek, de a menedzsment szerint az elmúlt egy év sikerei miatt. Az a két dal, ami átlépte pár hét alatt a százmilliós megtekintést, ezek szerint elég volt ahhoz, hogy meggyőzze a bizottságot, érdemes figyelni rám, de szerintem ennél többet is letehettem volna az asztalra a jelölésért cserébe. Hihetetlen, hogy egy apró gondolat, aminek mégis hatalmas jelentése van, mennyire el tudja rontani ezt az egészet.
Miután leültettek a helyemre, és miközben Corinne-ra vártam, aki mindig később érkezett, volt időm felmérni a terepet, és végigszemlélni a sorokat, hátha összetalálkozhatok valami ismerőssel, és hamarosan már ki is szúrtam a sorok között felém integető barna hajú lányt, de mielőtt még odasiethettem volna hozzá, megjelent a menedzserem, és helyet foglalt mellettem.
- Kinek integetsz? – érdeklődött mosolyogva, meglepően oldott hangulatban.
Nem volt ez jellemző rá, főleg nem az ilyen eseményeken, de úgy voltam vele, meg kell becsülni az ilyen helyzeteket.
- Ariana. – mutattam a hátam mögé.
Egy bólintással nyugtázta, majd előre pillantott, ahol a színpadon lévő hatalmas kivetítő jelezte, miszerint kevesebb, mint egy perc van hátra az élő adásig. A sorok egyre jobban elcsendesedtek, míg végül az utolsó tíz másodpercben már némaság uralta a helyiséget, és csak akkor kezdett bele a közönség az ujjongásba, amikor hivatalosan is adásban voltunk.
A műsorvezetők, akik számomra ismeretlenek voltak, nyilván mert helyiek, franciául kezdtek bele az estébe, de ez még annak sem jelentett gondot, aki esetleg nem beszélte a nyelvet, ugyanis a kis tévék, amik velünk szemben voltak lerakva, szóról szóra mindent átfordítottak angolra, de a nagy részét szerencsére nélküle is értettem.
Átestünk a szokásos szövegelésen, ami minden díjátadón elhangzik a legelején, hogy mennyire megtiszteltetés a sok tehetséges résztvevő jelenléte, mennyi remek fellépésre számíthatunk az est folyamán, továbbá támogatók, stb. És akkor már meg is jelent a színpadon a Legjobb Pop Videó díjat átadó személy, szintén egy helyi, akit személy szerint nem ismertem meg, de hatalmas vigyorral az arcán jelentette be a győztes Dark Horse videót. Ezt követően mindenki Katy-t kezdte el keresni a tömegben, és fel is bukkant az arca a kivetítőn, ahogy az első sorban éppen nagyban ölelgeti a mellette ülő Niall-t, mire a pillantásom egyből a többi fiúra kúszott. Megvagytok.
Nem sokkal később, egy díj és egy fellépés után, az első szünetben, jeleztek, hogy ideje lenne a backstage-be mennem, az általam átadandó díj miatt, amire pár percen belül sor kerülne, így feltápászkodtam, és követtem az egyik szervezőt, ahogy kivezetett a sorok között, a backstage irányába. A tekintetemmel végigpásztáztam a nézőtér azon részét, ahol a hírességek foglaltak helyet, és szórakozottan vettem tudomásul, hogy mennyivel lazábbak és felszabadultabbak, ha nem vagyunk adásban. Voltak olyanok, akik simán feltették a lábukat az előttük lévő szék támlájára, és úgy társalogtak a mellettük ülővel, de egyeseknek már alkohol is volt a kezükben.
Annyira lefoglalt az emberek elemzése, jóformán észre sem vettem, hogy miközben elhaladtunk az egész első sor előtt, majdnem megbotlottam valakinek a lábában.
- Óvatosan, Av, korai még az este! – hallottam meg Harry hangját, mire leforrázva megfordultam, és szembe találtam magamat az egész bandával, akik vigyorogva figyeltek, egy-két kivétellel.
Gondolom, nem kell említenem, kinek köszönhettem a barátságtalan pillantásokat, Louis várhatóan hozta magával az irántam való hozzáállását, így direkt csak egy futó pillantást vetettem rá, de abból is sikerült megállapítanom, nem vagyok perpillanat a kedvence.
- Bocs, Harry. – sziszegtem a legnagyobb kínomban, hogy sikerült pont előttük lecövekelnem, majd tempósabbra fogtam, remélve, minél hamarabb kikerülök ebből a helyzetből.
- Neked bármikor. – kiáltott utánam, amit nevetés kísért. – Au. – jött az utóhatás, amit pedig nyilván Liamnek köszönhettem, aki szokásához híven, rendre utasította a bandatársát, velem kapcsolatban.
Talán más helyzetben még vevő is lettem volna a szokásos flörtölésre, amivel Harry minden alkalommal bepróbálkozott, de az idegesség ismét növekedni kezdett bennem, és éppen azon voltam, hogy a lehető legkevésbé mutassam ki. Viszont nagyon úgy nézett ki, nem sikerült, ugyanis amikor hátrapillantottam még egyszer a vállam felett az előbb elhagyott társaság felé, sikerült elkapnom Louis fürkésző pillantását, amely ez alkalommal nem tükrözött ellenszenvet. Nem tartott tovább a szemkontaktusunk pár másodpercnél, a tekintete mégis mindent elárult, és fogalmam sincs, hogy, de sikerült kiszúrnia, hogy valami nincs rendben. Elkaptam a pillantásomat, és a tekintetemet előre szegeztem, miszerint épp eléggé fel vagyok zaklatva, ez az egész pedig csak ront a helyzeten, ráadásul éppen élő adás előtt vagyok. Baromira nem hiányzik egy összeomlás, egy országnyi ember előtt, az olyan hiba lenne, amit a büdös életben nem javíthatok már ki.
Szerencsére, a színpad mögött tartózkodók még arra sem adtak lehetőséget, hogy egy perces néma csendet tartsak, folyamatosan adták az instrukciókat, egészen addig a pillanatig, amíg a nevemen szólítottak, és ki nem sétáltam a színpadra, egy hatalmas mosolyt varázsolva az arcomra, remélve, hogy elég hihető.

Ahogy a mondás is szól a különböző helyzetekre, ezt itt is használhatjuk, ugyanis való igaz, ami egy after partin történik, az after partin is marad, legalább is mindenki megpróbálja úgy intézni a maga kis cselekedeteit, hogy ez valóban így történjen. Tény, nem egyen részt vehettem már, mindig kissé megrökönyödve tanulmányozom, ahogy fokozatosan elszabadul a hangulat, amint a fotósok eltűnnek, és már csak a biztonságiak, és a szórakozó emberek maradnak. Soha nem ittam még le magamat a sárgaföldig, amúgy sem, nem hogy egy ilyen eseményen, így a bulizók tíz százalékába tartozok bele, míg a másik kilencven kifulladásig vedel, legalább is a legtöbbjük, így nem csoda, hogy a zárt ajtók mögött, a sötétben néha olyan dolgok történnek, amikről nem biztos, hogy jó, ha tudomást szerez más is az érintetteken kívül. Szerencsénkre mindenki diszkrét, így igyekszenek még ittasan is arrébb vonulni, ha bármi olyasmit terveznek, vagy egész egyszerűen lelépnek, és akkor már csak órákkal később látjuk őket megint.
A jelen helyzet sem különbözött olyan sok mindenben a többitől, mire sikerült újra átverekednünk pár szponzorfalon, lenyomni egy gyors interjút a tévében, livestream-en megköszönni a díjat mindenkinek, aki szavazott, megköszönni a gratulációkat, már javában folyt a buli. Az első, ami ezt bizonyította, hogy az egyik kedvelt zenei producer előszeretettel ugrott az egyik énekes palánta nyakába, amikor az belépett a terembe. De nem mintha a csávót zavarta volna, sőt, már a lábával is átkarolta a pasit, így inkább elfordultam, és hogy csillapítsam a sokkot, amit ilyenkor kapni szoktam, már le is emeltem egy pohár pezsgőt a tálcáról, amit az egyik pincér nyújtott felém.
- Hagyd azt a szart, gyere, meghívlak valami normális italra! – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül.
Mikor megfordultam, az előbb említett zenei producer fiával sikerült szembetalálnom magamat, Sean McCormick-kal. Nem igazán voltam oda a fiúért, leginkább azért, mert elég sokszor hivatkozott az apjára, csak hogy előnye legyen, ráadásul tipikusan az a fajta srác volt, aki azt hiszi, bárkit megkaphat, külseje és anyagi háttere miatt. Szerencsére, nem találkoztunk olyan sűrűn, elvégre másik kontinensen éltünk, de ha sikerült összefutnunk, azt egy jelként fogta fel, miszerint talán lehetséges, hogy van esélye nálam.
Ezek szerint századszorra sem sikerült felfognia, hogy nem, nincs.
- Öhm, kösz, de szerzek én magamnak is! – biccentettem, és meg sem várva a reakcióját, a bárpult felé vettem az irányt.
Naiv lettem volna, ha azt hiszem, feladja, de nem voltam, így szinte meg sem lepett, hogy követett, és hozzám hasonlóan ledobta magát az egyik bárszékre, közvetlenül mellettem. Miután gyorsan rendeltem magamnak egy koktélt, vetettem rá még egy pillantást, mire a szemöldököm felkúszott a homlokom közepéig. Pár pillanattal ezelőtt még nem nézett ki ennyire nyilvánvalóan úgy, mint egy részeg.
- Szörnyen nézel ki. – csúszott ki hirtelen a számon. – Most komolyan, Sean, mennyit ittál?
- Nem eleget. – vonta meg a vállát, és a poharát, amit az imént kapott, a pultos felé emelte.
- Szerintem elég lesz. – szólaltam meg óvatosan, remélve, ezzel nem haragítom magamra, illetve megúszom a gúnyos megjegyzést, miszerint tud magára vigyázni, nem vagyok az anyja.
Tulajdonképpen az egyik énemet teljesen hidegen hagyta, miként üti ki magát, a másik viszont nagyon is vigyázni akart, nehogy elfajuljanak a dolgok, elvégre, lesznek itt még eléggé ittas állapotban lévő emberek, legyen eggyel kevesebb.
- Azt mondod? – emelte rám kihívóan a tekintetét. Ajjaj. Ez nem sok jót sejtet.
- Csinálj, amit akarsz. – vetettem oda inkább, és a koktélomat a kezemben fogva felpattantam, remélve, hogy sikerül leráznom.
Fogalmam sem volt, merre vergődöm az emberek között, nem volt konkrét célom, de amikor megláttam a mosdók irányát hirdető táblát, arra vettem az irányt. Ölni tudtam volna egy olyan helyiségért, ahol akad némi levegő is, ráadásul összeszedhetem magamat, ugyanis alig voltam ott pár perce, de már kifáradtam.
Szerencsémre, rajtam kívül csak ketten tartózkodtak a szobában, akik amint megláttak, összesúgtak, és kipirulva távoztak is. Nem tudtam eldönteni, ez azért volt, mert esetleg nem kedvelnek, vagy mert zavarba kelti őket, ha egy helyiségben tartózkodunk, de inkább egy harmadik lehetőséget mérlegeltem. De nem sokat foglalkoztam velük, gyorsan vetettem egy pillantást a tükörképemre, minimálisan bevizeztem az arcomat, és már kint is voltam, azonban kénytelen voltam megtorpanni, amikor egy erős kéz tekeredett a csuklómra, ezzel visszatartva.
- Mégis mit művelsz? – elképedve néztem farkasszemet a velem szemben álló Sean-nal.
A szemei furcsán elsötétedtek, a tekintete nem volt bizalomgerjesztő.
- Amit akarok. – húzott közelebb magához. – Ha már engedélyt adtál rá. Nem tudom, te hogy vagy vele, Avery, de már nagyon szívesen benne lennék egy kis játékban. – tette hozzá, és még mielőtt bármit is reagálhattam volna, már neki is lökött a falnak, a kezét a derekamra téve.
Sosem tartottam jó ötletnek az eldugott részeket, legalábbis abban az értelemben, hogy itt nem csak olyan dolog történhet meg, amibe mindkét fél beleegyezik, bár az a ritkábbik verziója a dolgoknak. Mégis, a történések is azt bizonyították, a legelső alkalommal is az utóbbi kategóriába tartozom, legnagyobb pechemre.
Szerencsére, amilyen hamar kezdődött, olyan hamar vége is lett, amikor egy határozott hang, meglepve engem is, megszólalt mögöttünk.
- Mit szólnál ahhoz a játékhoz, McCormick, ahol kapnál két másodpercet, hogy levedd a kezedet róla? – azt hittem rosszul hallok, így muszáj volt az engem szorongató fiú mögül kilesni, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg Louis van ott.
De nem tévedtem, valóban, tőlünk öt méterre, a falnak támaszkodva figyelt felvont szemöldökkel, Zayn társaságában, és bár a mozdulataiban nem volt semmi fenyegető, a tekintetében annál inkább. A föld alá bújtam volna legszívesebben, mivel nem elég, hogy még csak vigyázni sem tudok magamra egy ilyen helyzetben, sikerült ezt bemutatnom előtte, pont, aki előtt nem akartam gyengének mutatkozni.
Viszont volt egy olyan érzésem, hogy ma csak azért is minden rájátszik, hogy bebizonyítsa, tényleg az vagyok.
- Nekem mindegy. – lépett hátra tőlem hirtelen Sean. – Úgyis túl könnyű préda. – nézett végig rajtam merő undorral, én pedig elsápadtam.
Itt jött el az a pillanat, amikor legszívesebben elhánytam volna magamat, vagy bezárkóztam volna, de a jelen helyzetben egyikre sem adódott lehetőség, így inkább csak nyeltem egy nagyot, visszatartva a sírást.
Még mielőtt bármit is mondhattam volna, Zayn ellökte magát a faltól, és közénk állt, a háta mögé utasítva engem.
- Nem csinálok balhét, mivel amúgy is sok van a rovásodon, és nem hiszem, hogy az most segítene a helyzeteden, ha elmondanám mindenkinek, természetesen csak miután a szart is kivertem belőled, hogy már megint erőszakoskodtál egy lánnyal. Nem hinném, hogy olyan jó dolgod lenne ezek után is, szóval jól fontold meg, mit mondasz, és ajánlom, hogy ezek után tartsd meg a tízméteres távolságot tőle, ha részeg vagy, ha nem. – bökött felém.
Mindketten rámeredtünk, bár szerintem az én nézésem jóval stabilabb, és értelmesebb volt, mint a fiúé, aki az előbb próbált rám mászni, mégis ugyanannyira le voltunk döbbenve. Sean, mivel megfenyegették, én, mivel megvédtek. És nem is akárkik.
Az előbbi említett személy védekezően, pimasz mosollyal az arcán, feltartotta a kezét.
- Nyugi, a tiéd. – mondta, mintha csak szívességet tenne, és vetett rám még egy utolsó, nem éppen kedves pillantást. – Én már beleuntam. – közölte, és azzal a lendülettel megfordult, és eltántorgott.
Jóformán úgy néztem utána, mint akit felpofoztak, kétszer egymás után, és nem tudtam eldönteni, most sírjak vagy nevessek kínomban, bár inkább az utóbbi kezdett felszínre törni, az elhomályosuló látásomból erre következtettem. A pillantásom ezek után Louis-ra esett, aki, hasonlóan, mint a díjátadón, kémlelő arccal méregetett, mint aki arra próbál rájönni, vajon mi bajom van, de szerintem ez alkalommal sikerült rájönnie.
Nem tudtam, kihez fordulhatnék, egészen addig, amíg eszembe nem jutott, hogy ha ők itt vannak, akkor mások is.  Az nem lepett meg, hogy Zayn a segítségemre sietett, hiszen vagyunk annyira jóban, de Louis már annál inkább. Tisztában voltam vele, hogy amit most tett, az nem azt jelenti, hogy ezen túl kedvelni fog, vagy hasonló, ez csak egy szimpla szívesség, ahogy már korábban is bizonyította, tényleg nem vagyok a kedvence. De abban igazam volt, hogy tényleg nem egy rossz ember. Akkor nem mentett volna ki az előbbi helyzetemből.
- Köszönöm. – erőltettem meg magamat az aprócska szó erejéig.
Nem válaszolt, de nem is vártam el tőlük, inkább gyorsan elindultam vissza, az emberek felé, hogy minél hamarabb megtalálhassam Liam-et, és csak reménykedni tudtam benne, hogy nem veszett el még teljesen a többiek között. Alig, hogy utat törtem néhány beszélgető csoport között, meg is pillantottam, ahogy az egyik kanapén ülve társalog egy számomra ismeretlen lánnyal, de még mielőtt közelebb mehettem volna, ismét egy kar fonódott a csuklómra.
Csak amikor megfordultam, most Louis-t láttam magam előtt.
- Nem mész sokra vele. – rázta meg a fejét, és újra a másik fiú felé bökött.
Akkor már feltűnt, hogy Liam sincs abban az állapotban, hogy beszéljünk, csak úgy, mint Sean, teljesen ki volt ütve, ezt sikerült levennem abból, ahogyan hirtelen ráborult a mellette ülő Niall vállára.
Tehetetlenül álltam, miközben a körülöttem lévő zaj hirtelen tompulni kezdett, és a torokszorító érzés hatalmába kerített. Ha tehettem volna, elfutok, menekülni akartam, ki innen, vissza a hotelba, ahol magamra zárhatom a fürdőszobaajtót, és átsírhatom az egész éjszakát, mint ahogy régen annyiszor. De a lábam nem mozdult. És a könnyeim sem akartak megindulni.
- Av! – fel sem tűnt, hogy Zayn is megjelent, egészen addig, amíg el nem kezdte rázni a kezét az orrom előtt.
Végre hajlandó voltam ránézni, és szerintem a nézésemből mindent ki is olvasott, ugyanis egyből levágta, felesleges megkérdezni, jól vagyok-e. Mert nem vagyok.
Helyette inkább a legidősebb bandatársa felé fordult.
- Elvinnéd innen? – kérdezte, én pedig egyből felkaptam a fejemet, de mivel elfordultam tőlük, nem láthatták.
- Ki? Én? És mégis hova? – érkezett az értetlenkedés, ami részéről várható volt.
- Hozzánk. Fogalmam sincs, melyik hotelben lakik, de szerintem még ő maga sem tudja. Ráadásul nem hiszem, hogy Harry előkerül reggelig, így maradhat az ő szobájában.
- De… - kezdődött az ellenkezés, amit viszont Zayn nem hagyott annyiban.
- Na, figyelj, Lou, én tudom, hogy amióta beszéltetek, nem vagy odáig érte, ahogyan azt is, hogy kurvára nincs kedved pesztrálni, de nézz rá! Szerinted nincs eléggé ki? Nem kell hozzá szólnod, csak vidd el! Azért mégiscsak Liam rokona, ha már a csaj miatt nem teszed meg, hát tedd meg érte. – a hangja annyira határozott volt, hogy nem csodálkoztam azon, Louis erre már nem tudott mit mondani.
Még csak morogni sem morgott, egész egyszerűen sóhajtott egyet, aztán amikor megfordultam, észrevettem, hogy engem néz, vegyes érzelmekkel az arcán, amiből nem tudtam eldönteni, jelenleg hogy érez irántam. De ha hallgatok Zayn és a saját megérzéseimre, tényleg nincs oda értem, bár már kíváncsi vagyok, eljön-e valaha az a pillanat, amikor ezt Louis is hajlandó lesz a szemembe mondani.
Csak ne sajnáljon. Könyörgöm, csak most ne szánakozzon.
- Oké. – mondta, miközben visszafordult a bandatársa felé. – Elviszem.

Amikor az a bizonyos kínos csend beáll, csak akkor van igazán ideje az embernek átgondolnia, vajon mit fog mondani a vele szemben állónak, amivel nem csak ennek a helyzetnek, de a témájuk jegét is megtörheti. Nos, az én esetemben semmilyen téma nem volt egész úton, mindketten teljes némaságban ültünk egymás mellett a kocsiban, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetettünk volna a másikra. Vagyis, igen, ez egyedül nálam volt így, sikerült ugyanis párszor megéreznem magamon Louis fürkésző tekintetét, de ezek nem tartottak tovább öt másodpercnél. Nem vártam el, hogy megszólítson, elvégre valljuk be, tényleg rá lettem sózva, és a helyében én is éltem volna a lehetőséggel, ha Zayn azt mondja, nem kell beszélnünk. De nem is bántam annyira, így legalább volt időm bezárkózni a saját kis világomba, és megemészteni a történteket, miközben lassacskán eltűnök az érzelmeim süllyesztőjében.
Az ő hoteljuk csak abban különbözött a miénktől, hogy talán még drágább, és menőbb volt, és az ő emeletükön senki sem tartózkodott rajtuk kívül, amit nem is csodálok, hiszen a hat hatalmas tetőtéri lakosztályból mindegyiket ők, illetve a menedzsmentjük foglalt el. Legalább is erre következtettem, amikor a megjelenésünkkel vagy hat biztonsági előkerült a különböző szobákból, és vagy három telefonnal mászkáló személy odaköszönt nekünk.
- Avery Cane? – vonta fel a szemöldökét az egyik, amikor megállt mellettünk.
A vér az arcomba szökött, amikor eljutott a tudatomig, hogy azt nem találtuk ki, mi a fenét adunk be az embereknek, miért érkeztünk meg együtt az ő szállodájukba. Legszívesebben lekevertem volna magamnak egy pofon, amiért nem gondoltam arra, ebből mekkora botrány lehet, ha az emberek félre értik ezt az egészet, és ha megláttak minket, bár a hátsó bejáraton érkeztünk.
Egyben biztos voltam; Corinne nem lenne boldog.
- Liam kérte meg, hogy hozzam ide. – felelte Louis, a segítségemre sietve, amikor látta, még mindig néma vagyok, ráadásul a telefonos fazon pillantása egyre gyanakvóbb lett. – Nem érezte jól magát, a menedzsere pedig eltűnt a tömegben.
Lélegzetvisszafojtva vártam, vajon beveszi-e a mesét, vagy azonnal rohan telefonálni Corinne-nak, miszerint itt vagyok, és hogy valami nincs rendben. Egy pár pillanatig még fürkészően rajtam tartotta szemét, aztán végül ismét Louis felé fordult.
- Rendben. Adj neki valamit, amitől jobban lesz! – mondta, és még egy utolsó pillantást vetett rám, majd visszament a szobába.
Megkönnyebbülten megeresztettem egy apró sóhajt, és a mellettem álló fiúra néztem.
- Ma már másodszorra rántasz ki a szarból. – szólaltam meg a buli óta először, de a hangom annyira halk volt, hogy abban sem voltam biztos, meghallja.
Nem válaszolt, helyette inkább az egyik ajtó felé intett, majd miután mágneskártyával kinyitotta, belökte, és intett, hogy kövessem, én pedig minden zokszó nélkül utánamentem. Semmi másra nem vágytam, mint hogy végre bezárkózhassak, így szinte kínzó lassúsággal telt el az a pár másodperc, amíg bevonszoltam magamat a lakosztályba.
Nem kapcsolta fel a villanyokat, még akkor sem, amikor már becsukódott mögöttünk az ajtó, de nem is bántam, a szemem ugyanis már a folyosón majdnem kiégett a világítás miatt, és most kifejezetten jól esett a sötétség. Amikor körbenéztem, egy hatalmas nappali, egy innen nyíló konyha, és pár ajtót véltem felfedezni, mire kérdőn Louis-ra néztem, várva a további utasításokat, hova mehetek.
- A bal szélső. – közölte semleges hangnemben, mint aki olvas a gondolataimban.
Bólintottam, és elindultam a megfelelő ajtó felé, de még egyszer visszanéztem.
- Köszönöm. Tényleg. – mondtam, de ebben a két szóban sokkal több minden lapult, és szerintem erre ő is rájött.
Válaszként biccentett, mire ismét megfordultam, és folytattam az utamat, azonban ez alkalommal nem a lelkiismeretem, hanem az ő hangja késztetett a megállásra.
- Mondd, miért csinálsz úgy, mintha veled minden a legnagyobb rendben lenne?



Sziasztok! Csak így gyorsan a rész végére meg szerettem volna köszönni a pipálásokat, ugyanis bár a feliratkozók száma nem ezt mutatja, az előző pár fejezetnél azért voltatok páran. Nagyon sokat jelent a visszajelzés, szóval tényleg köszönöm!:) A következő részről annyit, hogy fogalmam sincs még, mikorra érkezik, valószínűleg kicsit többet kell rá várni, mint eddig, mivel ezek már előre elkészültek voltak, az újba viszont csak most fogok belevágni. Továbbá bocsánat a fejezetek hosszúságáért, igyekszem ezentúl kicsit lerövidíteni őket, és tartalmasabbá tenni.:)

- xoxo, Sophie V.