•Prológus - Az a bizonyos hívás•

Anyukám mindig azt mondta, tehetségem van ahhoz, hogy megérezzem, amikor baj közeledik. Na, nem mintha eleinte annyit foglalkoztam volna ezzel a kijelentésével, hiszen ilyenkor általában hozzátette, hogy én magam is vonzom a bajt, így egyszerűen csak kinyújtottam rá a nyelvem rossz gyerek módjára, és annyiban hagytam a dolgot. Tény, hogy ezzel a rossz szokásommal sokszor kerültem büntetésbe az oviban, és az általános első pár osztályában, de hát felnőttem, mint mindenki, és egy idő után már nem az számított menőnek, hogy a sarokban álldogálsz duzzogva, amiért nyelvet nyújtottál egy tanárra. Ellentétben azzal, ha nyolcadikban kicsit hiányosabb öltözetben állítottál be a suliba, mint kellene, és ezért elzárást kaptál, de mivel a szüleim akkoriban váltak éppen, nem tartottam valami jó ötletnek még több mindent a nyakukba zúdítani, így letettem arról, hogy a menő csajok közé tartozzak, kipakolt dekoltázzsal. Helyette sokkal inkább lekötötte a figyelmemet a közelgő X faktor válogatás, de hát az akkori körülményekre tekintve, esélyem sem volt még  elindulni, bármennyire is szerettem volna, és a korom csak egy kritérium volt a szüleim szemében, szerintem, ha nem lett volna akkora dráma otthon, már tizenöt évesen is elengednek.  Egyébként, visszatérve a vonzom a bajt és megérzem, ha rossz közeledik részhez, én voltam az első a családban, aki nyugodt szívvel közölni merte a többiekkel, hogy ebből bizony válás lesz. Mindenki megpróbálta eltussolni, a nagymamámtól kezdve, az akárhányadik nénikémig és bácsikámig, mindenki. Egyedül én voltam az, aki kerek perec kimondta, hogy ennek vége van, pedig alig voltak túl a második nagy vitán. Aztán ott volt a bátyám, aki megpróbált puskázni az egyik vizsgáján, amikor tizenegyedikes volt, és elmesélte nekem az állítása szerint díjnyertes módszert, amivel csalhat. Rögtön megmondtam, hogy le fog bukni, pedig tényleg, egész jó volt az ötlete, nem tudom miért, egyszerűen csak megéreztem. És mondanom sem kell, hogy igazam is volt, másnap azzal jött haza, hogy karót kapott, ezért az év végi jegye mégsem az lesz, amire számítottunk.
De ezek csak példák a sok alkalom közül. Viszont az újabb bajt, ami ez alkalommal egy személy képében következett be, lavinaszerűen elindítva egy áradatot, egyáltalán nem éreztem meg…

- AVERY ISABELLA CANE! MÁR MEGINT ELFELEJTETTED FELHÍVNI A NAGYIT. ÉS MI EZ A KUPLERÁJ?
A fejemet fogtam, miközben igyekeztem nem belenézni a kamerába, ahol éppen az a Twitcam zajlott, amit történetesen én indítottam, és alig tartott kemény tizenöt perce. Voltak már cikis pillanatok korábban az életemben, de az, hogy a nézőim éppen azt hallgatják, ahogy anyám a földszintről kioszt, mint egy rendetlen kamaszt, szerintem túltesz az összesen.

Rögtönzésképp rácsaptam a homlokomra, és az ártatlan kislányt adva, idétlenül elvigyorodtam.
- Hoppá. – keményen ennyi telt tőlem, aminek a súlyosságát hamar felfogtam, és megpróbáltam menteni a menthetőt. – Srácok, ha ezt most hallottátok, végre itt a bizonyíték arra, hogy tényleg nagyon szétszórt vagyok az elmúlt pár hétben. – tértem vissza arra, amit egy öt perce hoztam fel, amikor egy néző megkérdezte, mennyire vagyok a toppon mostanában.
- AVERY, ITT VAGY? – szakított félbe az ordibálás megint, mire türelmetlenül felpattantam, és az ajtómhoz robogtam, hogy elcsitíthassam az anyámat.
Ahogy sejtettem, pont a lépcsőfordulóban állt, a bevásárló szatyrokat szorongatva, miközben megpróbált a lehető legfenyegetőbben kinézni, és a tudtomra adni, hogy bizony bajban vagyok, ha a nappaliban lévő ruhakupac az enyém. Márpedig ketten élünk ebben a házban, kettőnk közül pedig köztudottan én vagyok a rendetlenebb, szóval egyértelműen fejmosás vár rám.
- Mindjárt jövök, csak Twitcam van.  Két perc.– igyekeztem a lehető leghalkabban közölni vele a tényeket, ügyelve arra, hogy a lehető legkevesebb hallatszódjon be a szobámba.
- Nem kettő, egy! – vágta rá, és megfordult, hogy lepakolhasson a konyhában.
Az eddig benntartott levegőt lassan kifújva visszaoldalaztam az ágyamhoz, ahol a laptopom még mindig keresztbe feküdt, egy kéken világító kis pöttyel a tetején, jelezve, hogy még „adásban” vagyok.
- Na, szóval… - ültem le újra, és gyorsan beleolvastam a chat részbe, ahol szüntelenül érkeztek a nekem címezett üzenetek. – Nem, anya engem nem szeret perpillanat, nem titeket, titeket imád. Ahogy én is. – válaszoltam mosolyogva az egyikre, és egy újabb után néztem. – Jenna1314 azt kérdezi, megyek e valaha az államokba turnézni, ha igen hova. Igen, valószínűleg megyek, de azt még nem tudom, merrefelé. Számíthatunk új albumra a közeljövőben? Erről sajnos még nem árulhatok el semmit. Mi a kedvenc színed jelenleg? Hm. Azt mondanám, türkizkék, de…
És ekkor meghallottam a dobogást, ami jelezte, hogy anya elindult felfelé, hogy ismét, ezúttal már hatásosabban figyelmeztessen, mire elhúztam a számat, és igyekeztem minél hamarabb elköszönni a nézőktől.
- … De jön a végszavam. – pillantottam fel, és már meg is láttam anyut az ajtófélfának támaszkodva. – Bocsi, hogy ez most ilyen rövidre sikerült, de majd legközelebb bepótoljuk, addig is, mindenki vigyázzon magára, én is igyekszem. Továbbá köszönöm mind a 6847 személynek, hogy jelen volt, ez egy új rekord. – néztem meg a népszámlálót, és újra a kamerába néztem. – Mindenkit szeretek, ja, és a keddi nappal kapcsolatban, forgatunk, már alig várom, hogy lássátok a végeredményt. Na, sziasztok! – integettem, és rákattintottam az offline jelzésre.
Amint a chat és minden eltűnt előlem, bezártam a böngészőt, lecsuktam a laptopom fedelét, és anya felé fordultam, aki már kevésbé bosszúsan nézett rám. Sokkal, inkább érzelmekkel teli arckifejezéssel, mire felvontam a szemöldökömet.
- Mi az? – kérdeztem.
- Semmi. – sóhajtott. – Csak olyan nehéz végignézni, amikor ezt csinálod. Ez is csak azt mutatja, mennyi minden különbözik attól, ami három évvel ezelőtt volt. Akkor még nem azzal töltötted a szabad perceidet, hogy több mint hatezer embert boldogítottál a web kamera előtt ülve.
Az érzelem kirohanásai egyre ritkábbak voltak, amióta megszokta, hogy hírességnek számítok, szóval a szokásos módon összeszorult a szívem. Le sem tagadhatta, néha mennyire hiányzik neki, hogy normális életünk legyen, de arról már akkor letettünk, amikor még semmi sem biztos alapon besétáltam a 2011-es X faktornak azon helyszínére, ahol a válogatást tartották. Ők váltig állították, hogy sikerem lesz, én viszont, tudva, hogy egy tehetségkutatónál nem lehet ezt előre megjósolni, csendben imádkoztam minden egyes színpadra lépés előtt, miután tovább jutottam, így jutottam el a negyedik helyig, és bár az emberek szerint nem ez a legjobb helyezés, mégis megmaradtam a tudatukban. Miután kiestem, nem sokkal később hozott össze a sors Corinne-nal, a második anyámmal, aki egyben a mindenesem, hiszen minden lehetséges szerepet magára vállalt, amikor a szárnyai alá vett. Még így utólag belegondolva sem tudom, mit látott meg bennem, ugyanis a műsor alatt valóságos szürke kisegér voltam, akinek egyedül hangja volt, stílusa meg semmi, ő mégis váltig állította, ha ezt felhoztam neki, hogy már a válogatáson meglátta bennem a szikrát, amit eddig keresett. Tekintve, hogy ő igazi nagymenőnek számított a zeneiparban, sokszor kaptam megjegyzéseket, miszerint remélik, megbecsülöm, és ezt száz százalékig be is tartottam, hiszen amellett, hogy profin intézte a dolgaimat, ritka jó fej volt, így viszonylag hamar összeszoktunk.
- Ez nem marad így örökre. – billentettem félre a fejemet.
- Nem, ez egyre csak rosszabb lesz. – legyintett anya, és gyorsan igyekezett összeszedni magát. – De erre majd később visszatérünk. Most pedig áruld el nekem, miért is felejtetted el szegény nagyanyádat? – váltott témát, mire elhúztam a számat.
- Anya, a nagyival tegnap is beszéltem, és miután most van az első szabadnapom egy hete, gondoltam elintézek pár itthoni dolgot, és kiment a fejemből ma is jelentkezni. – magyaráztam.
- Elintézni való, mint például széthagyni a dolgaidat a kanapén? – érkezett a csípős kérdés.
- Vasalás közben tévét néztem, de aztán felhívott Corinne, hogy kéne egy Twitcam, így félbe hagytam. Gondoltam, mire megjössz, végzek már mindkettővel, de erről ennyit. – túrtam bele a hosszú, szőke hajamba, amit nem ártott volna felfognom, tekintve, hogy folyton azt piszkáltam a livestream közben, elég idióta látványt nyújtva.
Anya arckifejezése meglágyult, hallva, mennyire próbáltam a kedvébe járni a mai nap azzal, hogy besegítek a házimunkába, de aztán nyelt egy nagyot, és a háta mögé mutatott.
- Nos, akkor, amíg elpakolok, és megcsinálom a vacsorát, be is fejezheted. – vigyorodott el amolyan „én győztem” stílusban, én pedig ki vagyok, hogy vitatkozzak vele, így jó kislány módjára feltápászkodtam, és követtem őt a földszintre.
Tekintve, hogy anya utálja, ha pazaroljuk az áramot, már megértettem, miért volt a kelleténél morcosabb, amikor hazaért, hiszen a tévét is bekapcsolva hagytam, ahol éppen az MTV Hits ment, perpillanat egy Katy Perry számot sugározva. Csak egy kicsit hangosítottam fel, miközben újra nekiálltam vasalni, mivel tudtam, hogy a konyhában tartózkodó szülőm főzés közben úgy sem fog kommunikálni velem, de ha mégis, azért hallani is akarom. Halkan énekeltem a már jól ismert dalszöveget, és félre tettem egy újabb kivasalt ruhadarabot, ami perpillanat anya egyik kedvenc blúza volt, majd felkaptam a fejemet, amikor felvisított a vezetékes telefon jellegzetes csengése.
- Felveszed? – kiabáltam hátra a vállam felett, és lehalkítottam a tévét.
- Akkor odaég minden, kérlek, vedd fel te! – érkezett a válasz, mire letettem a vasalót, és az előszoba felé vettem az irányt.
A telefon ott lógott a falon, miközben a rajta lévő kis gomb eszeveszettül világított, jelezve, hogy az a valaki, aki keres minket, még mindig próbálkozik, amit nem is csodáltam, tekintve, hogy rekordidő alatt értem ki, hogy felvegyem.
- Tessék? – szóltam bele a készülékbe, amint lekaptam a helyéről, és elindultam vele vissza a nappaliba.
- Telefont felvenni luxus? – érkezett kapásból a kérdés Perrie barátnőm szájából, mire elvigyorodtam.
- Felhívni úgy általában luxus? – vágtam vissza, minden rosszindulat nélkül.
- Oké, nyertél, de turnéztam, közben megfáztam, forgattam, majdnem eltörtem a csuklómat, és minden bajom volt az elmúlt egy hónapban. De örülj, hogy az ujjaim nem törtek még el, és SMS-t írni volt lélekerőm ez idő alatt. – jelentette ki, szenvedő hangnemben.
Ez az egész már annyira jellemző volt rá, hogy nem bírtam ki mosolygás nélkül, mivel valahányszor csak szabadkozott, mennyire elfoglalt, és csak azért nem hív vissza illetve fel, hozzátette, hogy eközben minden lehetséges probléma megtalálta őt. Hiába, Perrie ilyen volt, én így szerettem, ahogyan ő is elfogadott minden hülyeségemmel együtt, még akkor is, ha a barátságunk komoly megpróbáltatásoknak van kitéve, ha azt nézzük, mennyire elfoglaltak vagyunk, amióta vége van az X faktornak.
- Drágám, már vagy két hónapja nem hívtál fel, és utoljára egy hete írtál. – emlékezettem nevetve. – De tekintve, hogy én sem írtam, tekintsük egyenlített számlának, oké?
- Megegyeztünk. – vágta rá. – Viszont térjünk a tárgyra. Troy barátunk egy kis összejövetelt tervez, amolyan nyár nyitót, szóval, ráérsz ma este? – tért azonnal a lényegre.
- Rád bármikor. – közöltem bizalmas hangon, amit nevetés kísért a túloldalról, majd folytattam. – De miféle nyár nyitót? Még csak május van, ráadásul azt hittem, Troy Kaliforniában van.
- Visszajött egy kicsit, és ma reggel írt pár embernek, hogy terjesszék a hírt, és hogy este várja a szokásos arcokat nála. És hát, mint tudod, imádom a medencés bulikat, és medence is lesz, szóval ott a helyem, na meg persze volt valaki, aki külön emlékeztetett, hogy téged se felejtselek el, na, nem mintha valaha tennék ilyet…
- Liam? – kérdeztem rá azonnal, sejtve, mi lesz a válasza.
Mivel már vagy hónapok óta nem találkoztam a harmad unokatesóimmal, nem lepett volna meg, ha összefutok esetleg ma este az egyikkel, figyelembe véve a tényt, hogy Troy központi személynek számított, aki mindenkit ismer, és ebbe beletartoznak az olyan elit személyek is, mint Liam Payne.
- Ki más? – kérdezett vissza.
- Szóval ők is ott lesznek? – érdeklődtem, miközben lekapcsoltam a tévét, ami időközben még mindig ment.
- Egyedül róla tudok, meg Zayn-ről, természetesen… – közölte bennfentesen.
- Oké, hányra készüljek el? – vágtam közbe, ő pedig elnevette magát.
- Fél órád van, negyedkilencre érted jövök, szóval tik-tak, siess! Na, szia. – köszönt el gyorsan, és már meg is szakította a hívást, pedig már kezdtem volna reklamálni, amiért alig fél órám van arra, hogy elkészüljek.
Tipikus Perrie volt ez is, inkább kiskaput keresett, csak hogy elkerülje a fejmosást, vagy az olyan helyzeteket, amik nem valami súlyosak, mégis bosszúságot okoznak az egyik félnek. Igen, ilyen ez a mostani is, előbb közli velem, hogy buli van, aztán, mint egy mellékesen, megjegyzi, hogy készüljek el rekordidő alatt, mert sürget az idő.
Sóhajtva visszatettem a telefont a helyére, és futólépésben az emelet irányába trappoltam, útközben odakiáltva anyának:
- Perrie volt, helyzet van, elmegyek, későn jövök, bocsi. – hadartam, amikor elhaladtam a konyhaajtó előtt, mire az említett szülőm kihajolt, és értetlenül utánam kiáltott.
- De hát nem azt mondtad, hogy ma itthon leszel?
- Troy meghívott minket magukhoz, de nem maradok sokáig. Egykor itthon vagyok. – közöltem még vele, és már be is csuktam magam mögött az ajtót, megúszva a további kérdezősködést.
Bár már az anyám is tisztában volt azzal, hogy elmúltam tizenkilenc éves, szeretett úgy tenni, mintha még tizenhat lennék, vagy hasonló, és az ilyenekre szívesen rávágta volna, hogy az egy óra túl késő, de már nem tehetett semmit. Ellenben, természetesen tekintettel voltam rá, ha ilyen programjaim voltak, figyelembe véve a tényt, hogy az oké, hogy nagykorú vagyok, de attól még egy házban lakunk, és bár már többször felhozakodott azzal, miszerint elég nagy vagyok már egy saját lakáshoz a munkámat nézve, leráztam, miszerint van időnk erről beszélni.
Talán Perrie előre tudta, mégis megdöntöttem a rekordomat, így sikerült kemény huszonhat perc alatt felöltöznöm, megcsinálnom a hajamat, és megigazítanom a sminkemet, miközben még arra is jutott időm, hogy írjak egy SMS-t Caroline-nak, amiben közöltem vele, hogy ma mégsem tudom felhívni, de reggel az lesz az első, amint telefon közelbe jutok.
- Av, itt a fuvar! – kiabált fel a szobámba anya, mire felkaptam a táskámat, és leviharzottam a földszintre.
Dobtam neki egy csókot, miközben elindultam az előszoba felé, hogy felrángathassam magamra a tornacipőmet. Szerencsére az ilyen összejövetelek mindenek voltak, csak elegánsak nem, így mehettem a közkedvelt Converse cipőmben is, az sem érdekelt senkit.
- Te tényleg elkészültél. – jegyezte meg, leginkább saját magának a barátnőm, miközben beszálltam mellé az autóba, fél perccel később.
- Nem hagytál más választást. – ráztam meg a fejemet, mire vágott egy grimaszt, és fél kézzel odahúzott magához, majd nekiállt kitolatni a felhajtónkról.
Szokásunkhoz híven végig dumáltuk az utat, ha már megint nem találkoztunk hónapok óta, és tulajdonképpen alig kezdtünk bele a második témába, amikor feltűnt, hogy le kéne parkolnunk a sok járgány mellé, amik mind a Troy házában tartózkodó emberekhez tartoztak. De nem mintha ez annyira megakadályozott volna minket, befelé menet is folytattuk, egészen addig, amíg bele nem ütköztünk az előszobába néhány ismerős arcba, akik vigyorogva emelték felénk a papírpoharaikat.
- Lányok. – húzta el ezt az egy szót Matt, és már át is karolta volna a vállamat, ha nem jelenik meg a házigazda, aki megelőzi, és helyette inkább ő szorít oda minket két oldalról magához.
- Enyém mindkettő, bocs, haver. – kiáltott hátra a válla felett Troy az ittas barátjának, és elindult velünk a nappaliba, ahol a sok mindenki tartózkodott. – Na, mi a helyzet? Hiányoztam?
- Naná. Majd megszakadt a szívem, amíg nem voltál itthon. – vágta rá Perrie tömör szarkazmussal, azonban a szemén látszott, hogy semmi sértő nem volt benne. – Amúgy, meg hé, én nem a tiéd vagyok! – rázta le magáról a karját nevetve. – Jut eszembe, hol van az én egyetlen…
- Ezt nem akarom hallani, jó szórakozást! – nyomott egy puszit a lány arcára Troy, és már ott sem volt.
- De hát meg sem mondtad… - szólt utána Perrie, teljesen feleslegesen, a fiút elnyelte az embertömeg, akik felénk fordultak, és üdvözlően biccentettek.
Bár a legtöbb ismerősöm dohányzott, mégis kicsit érzékenyen érintette az orromat a tömény cigaretta szag, ami a nappaliban volt, csatlakozva az alkoholéhoz, így szinte azonnal az egér utat kerestem, azaz a teraszajtót.
- Kimegyünk? – böktem az említett helyiség irányába, mire Pezz bólintott.

Odafelé menet köszöntünk pár embernek, de egyikkel sem voltunk olyan viszonyba, hogy órákat beszélgessünk, így mindenkinek odadobtunk egy szia-t, és már kint is voltunk, ahol viszont a medencéző társaságba botlottunk bele.
- Na, végre, lesz kit bedobni! – kiáltott oda nekünk egy ismerős hang, mire megfordultam, és Harry Styles vigyorgó képével találtam szembe magunkat, ahogy egy csapat lány társaságában nézett felénk a vízből.
- Azt hittem, amint szabadulsz a munkából, lelépsz az államokba. – vontam fel a szemöldökömet.
- Itt jobb programot ígértek. – vonta meg a vállát, a mosolyt még mindig az arcán tartva. – Rég láttalak, Avery. – kacsintott rám, mire megforgattam a szemeimet, és visszafordultam Perrie felé.
- Vigyázat, Styles, ő tabu, nem emlékszel? – érkezett meg egy újabb társaság, ezúttal talpig felöltözve, akiknek az egyik tagja előszeretettel húzta magához a mellettem álló szőke lányt.
Mielőtt még bármit is reagálhattam volna, már éreztem is, hogy valaki egy puszit nyom az arcomra, de tudtam, hogy ez csak egy valaki lehet.
- Jézusom, Liam, ne ijesztgess már! – ugrottam egyet helyben, mire minden körülöttünk lévő felnevetett.
Egy valakit kivéve, de őt még nem sikerült beazonosítanom.
- Látom, nem tett neked jót ez a pár nap elzártság, Av. – jegyezte meg a fiú, és magához ölelt.
- Neked meg a túlzott csajozás. – vágtam vissza.
- Nem is csajoztam, hé! – tiltakozott, de a vigyorgás mindent elárult, viszont a magánéletéről nem most terveztem kifaggatni mindenki előtt, így annyiba hagytam, és inkább körbefordultam, hogy megnézzem, kik csatlakoztak hozzánk.
Zayn, szokásához híven, eléggé el volt foglalva a menyasszonyával, így a pillantásom ezután a másik fiúra csúszott, a csendesebbikre, akiben meglepve ismertem fel Louis-t. Jó ideje nem találkoztam már vele sem, ahogyan az előbb említett fiúval, amikor utoljára hallottam felőlük, éppen a médiával voltak tele, a kisebb botrányuk miatt. Bár még nem volt alkalmam rákérdezni senkinél, hogy mi is volt ez az egész, későbbre tartogattam, és inkább megpróbáltam átlagos hangnemet megütni. Kissé hidegen emelte fel a tekintetét a földről, egyenesen rám, célozva, hogy feltűnt neki a bámulásom, igazán elkezdhetnék már beszélni.
- Ó, szia, Louis, nem is tudtam, hogy… - kezdtem, de a fiú, mint egy tudomást sem véve rólam, már ki is került minket, és egy pillantásra sem méltatva, elindult vissza a házba.
Kicsit meglepetten néztem utána, a legkevésbé sem értve a helyzetet, majd megfordultam, és a többiekre néztem valamiféle magyarázatot várva, de ők csak maguk elé meredtek, mintha éppen valami nagyon fontosat látnának.
- Nyugi, nem téged utál. – szólalt meg először Zayn. – Csak az életet.