10. - Utolsó első hiba

Színtiszta rejtélynek éreztem azt, hogy lehet, hogy rajtam kívül senki sem adta arra fejét, hogy komolyabban vegye a problémáját olyannyira, hogy elé álljon, és azt mondja, gyerünk, ki vele. Illetve, ha volt is olyan, biztos vagyok benne, eredetileg közelebb állnak egymáshoz, mint ő és én, így már csak az a kérdés, Louis miért pont az én segítségemet fogadta el? Tudtam, hogy jelenleg inkább annak kéne örülnöm, nem hajtott el megint, de a kis kérdés folyamatosan ott motoszkált a fejemben.
Az időérzékem teljesen elveszett, ahogy az ágyán ülve, a fejem hátsó részét az ágytámlának támasztva meredtem magam elé, miközben ő elnyújtózva feküdt a hátán, az arcát a kezeibe temetve. Ez a beszélgetés leginkább amolyan kérdezz-felelek dolog volt, az én részemről, elvégre elmondtam neki, amit tudni akart, most rajtam volt a sor. A legtöbb mindenre választ kaptam, bár némi késéssel, ugyanis tisztán látszódott, minden kijózanító ötletem ellenére, hogy még küzd azokkal a kevésbé jó dolgokkal, amik a szervezetébe kerültek az est korábbi részében. De legalább már valamivel jobban nézett ki, mint egy órával ezelőtt, és a beszéde sem volt már olyan szaggatott.
- Louis, mi van Eleanorral? – bukott ki belőlem a kérdés, amire már egy ideje kerestem a választ, de a net nem adott semmilyen kielégítő választ, az ismerőseimtől pedig túl kockázatos lett volna kérdezősködni.
Normális esetben nem turkáltam a szerelmi életében, csak úgy, mint a magánéletében sem, de ha már (nyíltan nem mondta ki, de a ” kérlek, maradj” dologból nem következtethetek másra) hajlandó lett a bizalmába fogadni, nem árt tudnom, van-e olyan személy, aki valószínűleg nem fogja ezt jó szemmel nézni. És bár nem ismertem a barátnőjét, a klisékre hivatkozva nem gondolhattam másra.
Elemelte a kezeit az arcáról, majd a plafonra meredve, mint aki éppen nagyon gondolkozik ezen a kétesélyes válaszon (ugyanis vagy azt mondja nincs semmi, minden oké vagy ennek az ellentettjét). De mindezt ismét betudtam a piának, és a gyógyszernek, amit arra hivatkozva szedett be, miszerint szétment a feje a szórakozóhelyen.
- Öhm… Körülbelül másfél hónapja kidobott. – szólalt meg végül.
Akkor jutott csak eszembe, hogy Liam említett már korábban valamit azzal kapcsolatban, hogy a kapcsolatuk nem a legfényesebb. Amolyan „most már mindent értek” fejjel bólintottam. De aztán megint eszembe jutott valami, ami megcáfolta az előbbi állításomat.
- Hogy lehet, hogy senki sem tud róla? – értetlenkedtem.
- Mert köti még a titoktartási, amit azok a szarházik ráerőltettek, amikor összejöttünk. – morogta, én pedig elkerekedet szemekkel néztem rá.
- Titoktartási?
- Annyi a lényege, hogy ha esetleg szakítunk, akkor meg kell várnia, hogy a menedzsment kiadja valakinek ezt az infót, és csak az után mesélheti el bárkinek is. Plusz beperlik, ha kitereget minket bárkinek is, csak a szokásos. – mondta úgy, mintha ez világ legtermészetesebb dolga lenne.
Az ő világában. De nem az enyémben.
Már eleve idegenkedtem attól a ténytől, hogy esetleg az én menedzsmentemnek dolgozó emberek titoktartását egy darab papír határozza meg, így nem csoda, hogy a hideg is kirázott a gondolatra, hogy esetleg majd a családommal vagy azzal, akibe szerelmes vagyok, ugyanez legyen. Undorító. Mégis szükséges, ha jobban belegondol az ember.
- Wow. – csak ennyit bírtam kinyögni.
- Ezek szerint te nem vagy valami jártas ebben. – jegyezte meg szórakozottan, miközben kinyújtózkodott. – Talán veled nem volt ez, vagy mi?
- Nincs barátom. – közöltem vele a nyilvánvaló tényt, amit szerintem ő is tudott.
- Mármint régebben.
- Régebben sem kellett ilyeneken aggódnia senkinek. – vontam meg a vállamat.
Tekintve, hogy a műsor óta csak két randin vettem részt, és mondanom sem kell, egyik sem maradt valami emlékezetes, főleg, mivel Caroline szervezte mindkettőt.
- Hány éves is vagy? – meredt rám úgy, hogy azonnal elkaptam a tekintetemet.
- Még mindig tizenkilenc. – motyogtam, és hirtelen baromi izgalmassá vált a körömágyam.
- És neked még nem is… - kezdte volna, azonban elég volt látnia az arcomat, hogy abbahagyja, mielőtt még megkérdezi az egyik legkínosabb kérdést, amit valaha feltehetnek nekem. Elharapta a mondata végét, és bocsánatkérően nézett rám. – Bocs.
- Annyira azért nem nagy titok. – mondtam. – Csak nem szeretem részletezni.
Főleg nem neki, aki a lehető legkönnyebben zavarba tud hozni, és elég csak a szemembe néznie. Ráadásul kezdtem úgy érezni, a kínos jelzőt már rég elhagytuk, és haladunk az ásd el magad szituáció felé, figyelembe véve a tényt, hogy épp most vallottam be neki, mennyire visszamaradott vagyok ebben a témában. Szóval, ha eddig nem szánakozott rajtam eléggé, most akkor fog.
- Wow. – nézett rám meglepetten ezúttal ő, de amikor ismét sikerült összetalálkoznia a tekintetünknek, kijavította magát. – Mármint csak meglepődtem.
- Azon, hogy a legutolsó dolog, ami eszembe jutott az elmúlt pár évben, a nem létező párkapcsolatom? – nevettem fel kínomban.
- Nem. – rázta meg a fejét, miközben megtámaszkodott az alkarján. – Csak egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy eddig senkinek sem akadt meg rajtad a szeme, szóval kénytelen vagyok arra következtetni, te nem veszed észre, mennyire vonzó vagy. – közölte, mintha most valami olyat mondott volna, ami szerinte tök természetes.
Én pedig csak néztem rá, mintha vele ellentétben egy elképzelhetetlen nagy hülyeségnek tartanám. De leginkább csak leblokkoltam.
Ezt ő sem gondolhatta komolyan. Mármint, nem mondhatta komolyan. Kizárt, hogy pont ő mondjon nekem ilyeneket, akivel egészen idáig úgy kerülgettük egymást, mintha ellenségek lennénk. Kizárt, hogy pont ő legyen az első, aki közli velem, mennyire vonzó vagyok. Már eleve azt is hihetetlennek tartottam, hogy egyáltalán ilyen helyzetben legyünk, az éjszaka közepén, egy ágyon, olyan dolgokat mondva a másiknak, amikről nem igazán beszélünk vadidegeneknek. Oké, figyelembe véve az elmúlt hónap eseményeit, már nem igazán számítottunk idegeneknek, mégis a kis hang azt mondogatta, hogy túl gyors a tempó.
 Úgy éreztem, kicsit túl sok minden történt ma este ahhoz, hogy ezt is nyugodt szívvel hozzáírhassam a listához.
- Öhm… - próbálkoztam meg valamiféle reagálással az előbb elhangzottakra, de nem igazán jutottam bármire is. – Köszi. – nyögtem ki nagy nehezen, de eszem ágában sem volt a szemébe nézni.
Túlságosan zavarban voltam ahhoz. Már megint.
Egy ideig egyikünk sem szólalt meg, és ennek leginkább az volt az oka, hogy láthatóan kizökkentett a komfortzónámból az előbbivel, ugyanis zavaromban nekiálltam az ágytakaró szélét tépkedni, és egy pontra szegezni a tekintetemet, hogy az nehogy véletlenül rajta kössön ki. De nem kellett ránéznem, hogy tudjam, ő viszont igenis engem néz.
Szinte lyukat égetett belém a kék szempár, amit eddig annyit láttam szikrázni, mégis, amikor úgy döntöttem, vagyis inkább a merészebbik felem, hogy meg akarom nézni azokat a szemeket, ez alkalommal valami mást láttam bennük. Volt bennük valami, ami nem hagyott nyugodni, és ami arra ösztönözte a szívemet, hogy ugorjon ki a mellkasomból. Mintha a kémlelés, amivel eddig méregetett, vegyült volna egyfajta kíváncsisággal, és egy olyan magabiztossággal, amitől a kis hang a fejemben ismét üvölteni kezdett. Csak éppen nem értettem, miért pont azt, hogy menekülj.
De törékeny tíz másodperc múlva, amikor felült, és közelebb hajolt hozzám, kezdett világossá válni. És amikor újabb másodpercek elteltével még mindig nem mozdultam, sőt, talán én is közelebb hajoltam, és az ajkunk egy pillanatra összeért, a sötétség teljesen eltűnt. Onnantól kezdve pedig olyan volt, mintha egyáltalán nem is létezett volna. Fogalmam sem volt, mit csinálok, az agyamat mintha köd borítaná, úgy szorult a háttérbe, a józanésszel együtt, és hagytam, hogy valami más irányítsa a történéseket.
Eleinte úgy csókolt, mintha nem lenne biztos a dolgában, de amint a nyelve bebocsájtást nyert, amire nem kellett olyan sokat várnia, a sokktól szinte automatikusan megkapta, egyre magabiztosabb lett. Fel sem fogtam, mi történik, az érzelmek pedig teljesen eluralkodtak rajtam, ahogy a tarkójánál fogva közelebb húztam magamhoz. Még soha az életben nem akartam senkit sem ennyire közel tudni magamhoz, hirtelen azt kívántam, bár soha nem lenne vége ennek az egésznek, akkora adrenalin löket ért. Mintha az én önbizalmam is megnőtt volna, az övével együtt.
Egy bizonyos pontig olyan volt, mintha a reakciómat várná, és csak utána ragadott meg a derekamnál fogva, hogy teljesen átölelhessen.
Csak akkor húzódtam el tőle, amikor már nem maradt több levegőm.
Felnéztem rá, hogy kiolvashassak valamit a tekintetéből, de az annyira kifürkészhetetlen volt, hogy előre féltem, mit fogok hallani. Talán már meg is bánta. Mindjárt bocsánatot fog kérni, azt mondja, felejtsük el, és elküld.
Némán meredtem rá, egyetlen egy kérdés volt a nyelvemen; ez meg mi volt?
Mintha csak olvasna a gondolataimban, szólásra nyitotta a száját.
- Ha te segítesz nekem – kezdte. – akkor én is fogok neked.

Arra sem emlékeztem, mikor aludtam el, az utolsó emlékem az volt, hogy Louis kiment a szobából, de ezek után már csak a képszakadás maradt. Olyan érzésem volt, mintha másnapos lennék, pedig szinte egy kortyot sem ittam, és félelem uralkodott el rajtam, amikor kinyitottam a szememet és idegen környezetben találtam magam. Pánikszerűen felültem, és körbepillantottam, mire megláttam a mellettem alvó fiút, aki még mindig abban a ruhában volt, amibe a klubban, csak úgy, mint én, így arra következtettem, őt is elég hamar legyőzte a fáradtság.
Az órára pillantottam, ami reggel fél hetet mutatott, és csak ekkor jutott az eszembe, hogy jóformán senki sem tudja, hogy itt vagyok, ráadásul Caroline-t is szó nélkül otthagytam, az anyám pedig úgy tudja, vele vagyok. De a pánik csak akkor uralkodott el rajtam teljesen, amikor bevillantak azok a bizonyos részletek, képkockák, amik egy életre az emlékezetembe vésődtek.
Legszívesebben elküldtem volna magamat a francba, jó hangosan, de tekintettel a még mindig békésen alvó Louis-ra, aki olyan volt, mint aki hetek óta nem aludta ki magát rendesen, néma csendben kimásztam az ágyból, és felkaptam a végében lévő táskámat. Tudtam, amit teszek, az a legkevésbé sem helyes, és hogy ezzel újabb lavinát indíthatok el, mégis képtelen voltam tovább maradni, muszáj volt a friss levegőre jutnom, és kellően átgondolni a történéseket.
Magamban fohászkodtam, hogy senki se legyen tanúja a távozásomnak, miközben kirohantam a szobából, egyenesen le a lépcsőn a bejárati ajtó felé, de néma csend honolt az egész lakásban, és egy testőr nyomát sem láttam. Elfordítottam a kulcsot a zárban, és amint kattant egyet, már fel is téptem az ajtót, és kiléptem a reggeli hidegbe.
Elmenekültem tőle. Már másodszorra.



Sziasztok!:) Először is, köszönök szépen minden pipát, a kommentet, és a feliratkozókat, nagyon-nagyon jól estek/esnek!<3 Másodszor pedig sajnálom, hogy a rész, hogy is mondjam, kicsit furcsára és rövidebbre sikerült, de kicsit betegeskedtem az elmúlt pár napban, viszont időre el szerettem volna készülni. Szóval jelenleg ez volt a legtöbb, amit ki tudtam hozni magamból, de remélhetőleg a jövőhétre már meggyógyulok, és tisztább fejjel állhatok neki az újabb fejezetnek.:)
Jó hétvégét mindenkinek, és még egyszer köszönök mindent!<3

Mindenkit szeretek<3

- xoxo, Sophie V.