6. - Újabb vihar a láthatáron

Louis

Nyűgösen nyúltam a telefon után, ami felkeltett, hogy kikapcsolhassam az ébresztőt, de

természetesen, csak hogy ez a reggel se induljon szerencsésen, azzal a lendülettel le is löktem az éjjeliszekrényről, így egy kisebb koppanással a földön landolt.
- Basszameg. – morogtam, és magamban fohászkodtam, hogy ha lehajolok érte, ne egy betört képernyővel találjam szemben magam.
De ezúttal még megúsztam, legalább is a látvány erről árulkodott, amit gyorsan elkönyveltem szerencsének, és miután leállítottam az idegesítő visítozását, visszadobtam a matracra, és feltápászkodtam. Bár semmi kedvem nem volt ehhez a naphoz sem, hívott a kötelesség, és előre tudtam, ha én nem állítok be ébresztőt, az istennek sem fogunk odaérni a reptérre, hogy végre hazahúzassunk. Nem voltunk itt többet két napnál, de az is bőven elég volt, az eseményeket nézve, így már alig vártam, hogy újra otthon legyek, bezárkózva, egészen a turné azon részéig, ami Londonban lesz. Annál előbb ki sem teszem a lábamat a házamból, felőlem akár a fél világ könyöröghet.
A fürdőszobába érve tudatosult bennem, hogy még mindig azt viselem, amit tegnap este, köszönhetően annak, hogy sikeresen bealudtam tévézés közben, ugyanis semmi érdekes nem ment benne, csak háttérzajnak ment, hogy ne a szomszéd szobában tartózkodó lány sírását hallgassam. Arra valóban nehéz lett volna elaludni, még akkor is, ha nem volt hangos, viszont rendesen kivettem a szipogást.
Nem volt célom eljuttatni őt abba az állapotba, hogy elsírja magát, engem csupán csak az érdekelt, miért képes úgy tenni, mintha az égvilágon semmi baja sem lenne, holott elég volt megemlítenem, hogy engem nem ver át, valami titkolnivaló van a múltjában, és már össze is tört. A baj csak az volt, hogy bármennyire is próbáltam sajnálni őt, nem tudtam. Mindenkinek megvan a maga problémája, ahogy ő fogalmazott, nekem is, és jelenleg valamiért nem volt kedvem az övével foglalkozni, még akkor sem, ha ő vette a fáradtságot, hogy megpróbáljon elbeszélgetni velem az enyémről. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, mit akart azzal az akciójával elérni, de ha azt hitte, hajlandó vagyok változtatni a nézőpontjaimon, csak mert ad egy enyhe célzást arról, hogy átérzi a helyzetemet, akkor ezt rohadtul benézte.
Ahogy a tükörben bámultam magam, arra az elhatározásra jutottam, hogy talán érdemesebb lenne innom egy kávét, mielőtt nekiállok zuhanyozni, mert a jelenlegi állapotomban talán képes lennék elaludni a vízsugár alatt, így inkább átsétáltam a nappalival egybevont bárpult és konyha részhez. A tippem bevált, valóban csak én voltam ébren, a hangok és a látottak alapján, ugyanis néma csend volt, és csak én tartózkodtam a helyiségben.
Legalább is pár másodpercig, amíg meg nem hallottam a kattanást, ami jelezte, valaki bejött a lakosztályba, így pillanatokon belül a meggyötört fejű Zaynnel találtam szemben magam, aki pont úgy nézett ki, mintha élete egyik legnehezebb éjszakáján lenne túl.
- Kell egy cigi. – közölte, miután végignézett rajtam, és végre hajlandó volt megszólalni.
- Gondoltam. – biccentettem, és kihúztam a zsebemből a kávé mellé tartogatott szálat, mire ő szenvedő arccal meredt rám.
- Ne már, Lou! – nézett könyörgően, de eszemben sem volt eleget tenni a kérésének, amit a tekintetével tett fel, így gyorsan a fogam közé csippentettem a tárgyat, és kikerülve őt, elindultam kávét főzni.
- Sajnálom. – vetettem oda vigyorogva.
- Baszd meg. – vágta rá morogva.
Valahogy sejtettem, hogy most a pokolba kíván, amiért beküldtem őt a szobájába a cigis dobozáért, mivel nem terveztem az én egy szálamat odaadni neki, de ismertem Zayn-t, és tudtam, hogy ez a hiszti is csak egy percig tart részéről. Egész egyszerűen csak lusta volt.
Az sem tartott tovább egy percnél, hogy visszaérjen, és addigra már át is tudtam nyújtani neki az instant jegeskávét dobozostul, mivel, mint kiderült, a konyhában nem volt kávéfőző. De szerencsére gondoltak ránk, így az előbbiből egy egész kartonnal szereztek. Nekünk meg végül is mindegy, csak koffeines legyen.
- Öregem! – sóhajtott fel Zayn, amikor kiértünk az erkélyre, és miután vetett egy ellenőrző pillantást a lenti embertömegre, akik azonnal lelkes üvöltözésbe kezdtek. – Csak ma ne kiabáljanak, már amúgy is szétmegy a fejem, könyörgöm. – ült le a földre, hogy ne legyen látótérben.
Követtem a példáját, és gyorsan meggyújtottam a még mindig számban tartott cigit az előbb előhalászott öngyújtóval. Miután szívtam gyorsan két slukkot egymás után, érdeklődve Malik felé fordultam.
- Nehéz éjszakád volt? – kérdeztem, elnyomva a vigyorgást.
- Ne akard megtudni. – rázta meg a fejét, és nagyot szívott a cigijéből. – Arra sem emlékszem, hogy kerültem ide, nem hogy Niall szobájába.
- Várj, te egész éjjel itt voltál? – vágtam közbe értetlenül.
Ugyanis eddig szent meggyőződésem volt, hogy Zayn, csak úgy, mint Harry, reggelig a szálloda közelébe sem jön.
- Aha. Legalább is a reggeli emlékeim szerint. – dörzsölte meg a szemeit.
- Szánalmasan nézel ki, remélem, tudod. – közöltem vele, ahogy végignéztem rajta.
- Te sem festesz jobban. – utánzott. – Mi van, csak nem mozgalmas éjszakán vagy túl? Ennyire kemény dió volt a csaj? – bökött a teraszajtó felé.
Kissé megdermedtem, amikor eljutott az agyamig, kire céloz, továbbá, hogy egészen idáig meg is feledkeztem Avery-ről, és tippem sincs, fent van-e már egyáltalán. Gyorsan elnyomtam a még félig sem elhasznált cigit, felpattantam, és behajoltam az ajtón, valami hang után kutatva, de néma csenden kívül semmi sem volt. Beléptem a helyiségbe, és Harry ajtaja felé vettem az irányt, bár tudtam, hogy nem illik hallgatózni. Mindenesetre ott sem várt semmi, még csak szuszogás sem, így óvatosan lenyomtam a kilincset, magamban fohászkodva, hogy aludjon, és ne tűnjön fel neki ez a tettem. Semmi kedvem nem volt magyarázkodni, és erre nem is lett volna jó magyarázat.
De a szoba teljesen üres volt. Mintha nem is járt volna benne senki.
Elmenekült.

Valóban napok teltek el úgy, hogy ki sem tettem a lábamat a házból, így egy kicsit szokatlan volt, bármilyen idétlenül is hangzik, az emberekkel túlzsúfolt utcák látványa, miközben végighajtottunk a fél városon, hogy odaérjünk a soron következő megbeszélésre. Személy szerint már kezdtem kicsit unni a mai napot, figyelembe véve, hogy megint sikerült mindent mostanra bezsúfolni, és csak reménykedni tudtam, hogy ez lesz az utolsó állomás, amin pedig hamar túlesünk.
- Most mit is fogunk megbeszélni tulajdonképpen? – érdeklődtem, minden lelkesedés nélkül a mellettem ülő Liam-től, de nem néztem rá, helyette inkább a mellettünk elsuhanó várost bámultam a kocsi ablakán keresztül.
Mivel csak ketten ültünk az autóban, a sofőrön és a két biztonságin kívül, és jobb dolga amúgy sem igen akadt, és mivel egész úton arra várt, hogy beszélgetést kezdeményezzek (hiába), szinte egyből válaszolt.
- Találtak még egy elő zenekart nekünk. – mondta. – Ha jól tudom.
Ha valaki ötünk közül, akkor Liam az első, aki megtudja az új dolgokat, vagy az esetleges változásokat, szóval ezt felesleges volt hozzátennie, mindketten tudtuk, hogy igen, jól tudja.
- Minek kell még egy? – dünnyögtem egy újabb kérdést.
- Mert a mostani egyre feltörekvőbb, és egyéb elfoglaltságaik miatt csak a koncertek felét vállalták el az észak-amerikai légióban. Azért kell még egy. – közölte, mintha csak egy szöveget olvasna.
- És kit találtak?
- Szerinted, ha tudnám, nem mondtam volna el? – kérdezett vissza, mire felé fordultam.
Egy ideje már nem igazán volt részünk ilyesmi, sőt, inkább semmilyen beszélgetésben, így ez is kissé idegen helyzet volt, de tekintve, hogy ő tálalt ki rólam mindent az unokahúgának, minden jogom megvolt hozzá, hogy elkerüljek mindenféle társalgást vele.
- Nem is tudom, Liam, mostanában elég sok mindent nem mondasz el, vagy éppen elmondasz, csak nem a megfelelő személynek. – vágtam rá kicsit hevesen.
Értetlenül meredt rám, mintha nem tudná, miről beszélek. Pedig pontosan tudta.
Nem volt feledékeny. És ezt be is bizonyította.
- Áh. – dőlt hátra, mint akinek már nem is érdekes ez a téma. – Szóval Avery miatt vagy ki. Mert elmondtam neki.
- És mert rám küldted. – egészítettem ki. – És ne csinálj úgy, mintha ez olyan rohadt természetes lenne, mert kurvára nem az. Semmi köze nincs hozzám, csak mert hozzád van, ahogy ahhoz sincs, hogy mi van velem. Nem tudom, mi történt vele, amitől azt hitted, majd egy ütésre hallgatni fogok rá, és ahogy te fogalmaznál, megjavulok, de engem nem érdekel egy olyan csaj prédikálása, aki…- azonban nem hagyta, hogy befejezzem.
Egy pillanat alatt megváltozott a tekintete, és már kevésbé árasztotta azt a nyugalmat, mint pár másodperccel ezelőtt.
- Na, most rohadtul figyelj rám, Louis! – vágott közbe, esélyt sem adva, hogy folytassam. – Mert nem fogom többször elmondani. Nem érdekel, ha elsőszámú seggfejt játszol, mikor mindannyian tudjuk, hogy ez nem te vagy. Tettesd, hogy utálsz minket, és azt, amit csinálsz, nem érdekel. De azt nem fogom hagyni, hogy egy olyan témát feszegess, egy olyan személyről, akiről szart sem tudsz! Kurvára nem azért ment el hozzád, mert olyan nagyon könyörögtem neki. Nemet mondhatott volna, de nem tette. Mert volt benne annyi, hogy megpróbálta, mikor tudta, hogy elküldöd. És bármennyire is utálni fogsz most ezért, akkor is kimondom, hogy utólag belátva igazad volt, tényleg nem volt jó ötlet odamennie. Mert kezdem azt érezni, már meg sem érdemled, hogy segítsenek rajtad.
Úgy néztem rá, mintha egy tök idegen lenne, akit még soha az életben nem láttam, mégis egy kocsiban kell ülnöm vele. És azt kívántam, bár így lenne.
Senkit sem lep meg, ha azt mondom, onnantól kezdve ismét beállt a csend az autóba, de még a kiszállásnál sem volt jobb a helyzet, főleg, miután leparkolt mögöttünk a többiek kocsija, akik értetlenül néztek egyikünkről a másikunkra, szinte azonnal levágva, hogy itt nincs minden rendben. De az elmúlt pár hónapban megtanulták, hogy néha jobb, ha nem feszegetik, mi történt, mert jobban járunk. Elég, ha csak ketten vannak egymással szemben a bandában, nem hiányzik, hogy mindenki egymás ellen forduljon. Bár elkerülhetetlen, hogy ne foglaljunk állást egy konfliktusban, főleg, ha az időnk nagy részét egymás társaságában töltjük.
A mai nap olyan arcai, akiknek egyikünk sem örült, a négy firkász, akik a sokemeletes irodaház bejárata előtt vártak, és amint a közelükbe értünk, szokásukhoz híven elénk vágtak, a kameráikat csattogtatva. A kérdéseket, amiket feltettek, már inkább nem részletezném, na, nem mintha annyira figyeltem volna rájuk, igyekeztem a háttérbe húzódva besietni az épületbe.
- Ezek mindenhol ott vannak. – morogta Zayn, alig hallhatóan.
- És ott is lesznek. – jegyeztem meg, de úgy, hogy csak ő hallja.
Jóformán fogalmunk sem volt, merre visznek, az összes folyosó és ajtó pont ugyanolyan volt, és senki sem mondta, melyik emeletre, vagy éppen terembe tartunk, így a kísérőkre hagyatkoztunk, mint a legtöbb helyzetben. Azon sem lepődtünk volna meg, ha egészen a legfelső emeletre megyünk, biztonsági okok miatt. De szerencsére ez alkalommal egy földszinti rész volt a célunk, mint az kiderült, amikor hirtelen megállt az elől sétáló nő, akit a recepciós küldött, hogy mutassa meg az utat, és belökte az előtte lévő ajtót.
Az első dolog, amit kiszúrtam, három alak, akik egy hatalmas kerek asztalnál ültek, ami az egész szobát elfoglalta, és azonnal felénk fordultak, amint beléptünk. A második, hogy az egyiket ismerem. Illetve, ismerjük.
Remélve, hogy rosszul látok, egy pillanatra lehunytam a szemem, majd újra kinyitottam, de nem. A szőke lány még mindig ugyanaz volt.
- Te? – csúszott ki a számon.
Szólásra nyitotta a száját, de a mellette ülő nő megelőzte.
- Meglepetés. – vigyorgott.
Hát ezt nagyon betalálta.

Sziasztok!:) Ismét köszönettel tartozom a kommentért, plusz a pipálásokért, és megint csak bocsánat a késői posztolásért, de valamiért ismét csak estére jutottam el idáig. A következő részről csak annyit, hogy ismét Avery szemszög lesz, viszont ezentúl felbukkanhat néha egy-egy ehhez hasonló Louis szemszög is, a változatosság kedvéért.
- xoxo, Sophie V.