7. - Most mi lesz?

Úgy néztünk egymásra Louis-val, mintha csak ketten lennénk a szobában, pedig nyilvánvalóan nem így volt, és erre az egyik oldalamon helyet foglaló, a menedzsmentem egyik tagja, Bruce is emlékeztetett a krákogásával.
- Khm. – jelezte, hogy esetleg köszönhetnék az újonnan érkezőknek, mire felpattantam, és lesütött szemekkel, Corinne példájához hasonlóan kezet fogtam a leendő munkatársaim menedzsmentjének összes tagjával.
- Nagyon örülök, hogy végre megismerhetem személyesen is! – vigyorgott rám az egyik öltönyös fazon.
- Én is. – hebegtem, bár még csak a nevét sem tudtam, annak ellenére, hogy pár másodperce közölte.
Amikor Corinne azt mondta, van egy jó híre, mégpedig, hogy megkaptuk a tökéletes ajánlatot, hogy elő zenekar lehessek egy igazi közkedvelt valaki turnéján, meglepetésre hivatkozva nem árulta el, kiről van szó. Arról viszont megfeledkezett, hogy nem egy közkedvelt valakiről van szó, hanem kapásból ötről, plusz, hogy az egyikük az unokatesóm, plusz, hogy ez talán mégsem olyan jó ötlet, mint hitte. Sőt, nem is talán, ha figyelembe veszem Louis arcát, amikor meglátta, ki ül az asztalnál, de a menedzseremnek halványlila gőze sincs a köztünk beállt feszültségről, így ezért nem hibáztathattam. Azért viszont már igen, hogy sikerült az eddigi egyik legkínosabb helyzetbe hoznia.
Azok után, hogy konkrétan elrohantam aznap reggel a szállodájukból, jóformán semmit sem hallottam róluk, még Liamnek sem vettem nagyon fel a telefont, félve, a fülébe jutott az azt megelőző este történt incidens, mindkettő, ha a Louis-val történő beszélgetést is beleszámítjuk. De volt egy olyan érzésem, hogy ha valaki, aki Louis lenne az utolsó, aki mindezeket elmondaná, főleg Liamnek.
- Av? – tűnt fel az ajtóban az utóbbi személy is, meglepett arccal.
Őt követte a maradék három fiú, akik kissé megilletődve odaköszöntek és megtorpantak az ajtóban.
- Ó, helló! – vigyorodott el Harold, akinek utolsóként jutott el az agyáig, mi történik éppen, de nem úgy nézett ki, mint akit akár csak minimálisan is zavar a kialakult helyzet, sőt.
Szerintem kifejezetten előnyösnek találta.
- Nos, miért nem ülünk le, és beszéljük meg a dolgokat? – vetette fel az egyetlen arc, akit ismerősnek találtam a kísérőik közül. De hát Pault mindenki ismerte.
Lassan, szó nélkül visszacsúsztam a székembe, és úgy téve, mintha valami baromi érdekes dolgot találtam volna a körömágyamon, úgy kezdtem piszkálni, remélve, ezzel elkerülök pár érdekes pillantást. De felesleges volt a próbálkozásom, szinte kiégettek a kék szemei, és ezt sikerült úgy megállapítanom, hogy még csak rá sem kellett néznem Louis-ra.
Az egyedüli dolog, ami miatt hajlandó voltam végre felnézni, az, hogy miközben az unokatestvérem elsétált a székem mögött, nyomott egy gyors puszit az arcomra, csak úgy, mint az őt követő Zayn, ám amikor Harry próbálkozott, Liam egyetlen pillantással elzavarta a közelemből, azonban a kacsintást nem úsztam meg.
Legalább valaki megpróbálja oldani a hangulatot.
- Szóval… - szólalt meg a mellettem ülő Corinne. – Gondolom, nem kell felvázolnom a teljes helyzetet, mindannyian rájöttetek már, miért vagyunk most itt. – nézett először rám, majd a fiúkra, nekünk intézve a szavait.
Egyetlen másodpercre néztem fel, ami alatt feltűnt, hogy Louis ül velem szemben, és hogy igen, még mindig engem bámul. Aztán ismét lehajtottam a fejemet, magamban fohászkodva, hogy meg ne történjen a legrosszabb, mivel ha most elpirulok, lőttek a maradék tartásomnak is, és teljesen jogosan fog gyengének gondolni. A feltételezései mellett, persze.
- Ezek szerint te leszel az új elő zenekar. – tűnődött el Zayn, mire felkaptam a fejem.
- Ezek szerint. – bólintottam, magamban mérlegelve ennek a jelentőségét.
- Nem tűnsz valami lelkesnek. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Louis is, enyhe gúnnyal a hangjában, így sikerült rávennie, hogy végre a szemébe nézzek huzamosabb időre.
- Pedig csak úgy túltengek a lelkességtől. – vágtam rá.
Farkasszemet néztünk, azt várva, mikor adja fel a másik, miközben a körülöttünk lévők ideges és kérdő pillantásokat váltottak, egyáltalán nem értve a helyzetet. De nem voltak egyedül, szerintem még mi magunk sem tudtuk, most akkor hideget vagy meleget érzünk a másik iránt, az után az este után. Minden joga megvan, hogy gyávának gondoljon, amiért képes voltam másnap reggel hatkor felhívni a portát, hogy intézzenek nekem egy kocsit, csak még az előtt elhúzhassak onnan, hogy ő felébred. Akármennyire is utálom bevallani, az, amit magában mérlegel, valószínűleg igaz. Tényleg menekültem.
De volt egy olyan érzésem, hogy az előbbihez közelebb áll a megoldás.
Végül mégis én voltam az, aki feladta, és inkább néztem Corinne-ra, valamiféle utasítást várva. A menedzserem, de csak miután egy szigorú pillantással illetett, tétován körbepillantott az asztalnál ülőknél.
- Nos, akkor gondolom rá is térhetünk az egyéb részletekre. – közölte energikusan, én pedig automatikusan az előttem heverő papírhalomra szegeztem a tekintetem.
- A történet a következő lesz – vette át a szót az egyik arc a fiúk csapatából. – Miss. Cane csatlakozni fog a Where We Are turné észak-amerikai légiójának jó pár koncertjéhez, mint a banda elő zenekara. Ami két dolgot jelent; még őrültebb show-t, és egy eszméletlen jó reklámot mindkét fél számára. – mondta, leginkább a fiúknak intézve a szavait. – Nem csak azért, mert Avery is elég keresett és közkedvelt előadónak számít, hanem mert így legalább láthatják az emberek, a két rokon mennyire jól együtt tud dolgozni. – fordult Liam felé, aki erre egyből felém sandított.
- Nem lesz ebből botrány? – kérdezte Harry, önmagához képest komoly hangon.
- Miért lenne? – kérdezett vissza Corinne. – A felmérések szerint a rajongóik nyolcvan százaléka hallgatja Avery-t. Ez nekik is előnyükre válik.
- Azért, mert egyből azt fogják lekövetkeztetni, hogy így próbálok meg felkapaszkodni, ha már máshogy nem megy. – sóhajtottam, megelőzve Harry-t, aki szerintem pontosan ugyanerre gondolt.
- De ez nem igaz. – rázta meg a fejét Liam.
- Csak hogy ez pont nem fogja érdekelni őket. Hiszen mindannyian ismerünk egy hasonló szituációt, nem igaz, Zayn? – fordult a bandatársa felé Louis, abban a szokásos hangnemben, amitől kikészülök, de nem csak én.
És ezt szerintem pontosan tudja.
Egy pillanatra ismét megfagyott a levegő, amíg mindenki agyáig eljutott a célzás, hogy kikről is van most szó, így amint nekem is sikerült felfognom, magamat is meglepve, kifejezetten ideges tekintettel felegyenesedtem a székemben.
- Ebből hagyjuk ki Perrie-t. – nézett Zayn egyenesen a mellette ülő fiú szemébe, aki erre csak felvont szemöldökkel elfordult.
- Csak gondoltam, jobb előre figyelmeztetni mindenkit, mire számíthatunk. – mondta, és a pillantása ismét megtalált engem, mire felnéztem rá. – Vagy éppen te mire számíthatsz.
Annyi mindent ki tudtam olvasni a szemeiből öt másodperc alatt, amennyit az eddigi ismeretségünk során összesen nem sikerült, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy elnémuljak, és még csak véletlenül se reagáljak szóban az előbb elhangzottakra. Annak az egy mondatnak két része volt, egy, amivel álcázta, hogy ne zavarja össze külsősöket, és egy, amit külön nekem szánt. Hogy talán nem csak a közönség utálata lesz az egyetlen, amit el kell viselnem a turnén.
Ahogy ismét egymást néztük, lehetőségem volt arra, hogy kiolvassam belőle az irántam táplált ellenszenvét, ami keveredett a szánalommal és a gúnnyal. Meg azt az elhatározást, amit burkolva közölt velem az előbb, miszerint nem adja fel, akkor is meg fogja tudni, mi történt velem, ami miatt azt feltételezi, defektes vagyok.
Nem bírtam tovább egy helyiségben tartózkodni vele, miközben a többiek úgy szegezték rám a tekintetüket, mint valami kiállított tárgyra.
- Elnézést. – pattantam fel hirtelen, megszakítva a szemkontaktust vele, és anélkül, hogy bárkire is ránéztem volna, átrohantam a termen, egyenesen ki a kétszárnyú ajtón, a folyosóra.
Fogalmam sem volt, merre megyek, csak annyit tudtam, hogy minél hamarabb ki kell jutnom ebből az épületből, friss levegőre, így amilyen kanyar csak elém került, tök mindegy volt, befordultam rajta. Azon gondolkoztam, vajon elsírom-e magam vagy nem, és ha igen, akkor itt a folyosón, vagy sikerül visszatartanom, ameddig nem jutok ki innen. Mindenesetre úgy tűnt, ez alkalommal egész egyszerűen csak levegőt nem kapok, a könnyeim viszont nem terveztek előjönni.
Nem tudtam, mit gondoljak a kialakult helyzetről, vagy, hogy egyáltalán miként álljak hozzá. Tulajdonképpen már hetek óta máson sem jár az agyam, függetlenül a ma történtektől. Évek teltek el azóta, hogy utoljára ennyire bizonytalan lettem volna bármiben is, és hónapok, hogy ennyit rágódtam volna a múlton, és végre kezdtem úgy érezni, sínen vagyok a felé, hogy újra normálisan éljek, vagy, hogy egyáltalán megpróbálkozzam vele. De képes-e egyetlen találkozás, egyetlen beszélgetés, egyetlen személy felborítani mindazt az egyensúlyt, amit hosszú idő alatt sikerült csak újra kiépítenem? Miért van olyan érzésem, hogy ennek az egésznek az oka, hogy megpróbáltam beszélni Louis-val? És miért van egy olyan érzésem, hogy ő éppen ezt bosszulja meg? És miért hagyom, hogy egyáltalán kiborítson?
Annyi kérdésem volt magamhoz, hogy lassan belefájdult a fejem. Nem kellene ennyit foglalkoznom ezzel az egésszel, elvégre, lehet, hogy tényleg túlreagálom, és egész egyszerűen nem kéne tudomást vennem róla. Talán pont azért csinálja velem… azt, amit csinál. Mert látja, hogy hatással van rám. Hatással van rám?
Észre sem vettem, hogy valaki követ, egészen addig, amíg egy teraszt nem találva ki nem léptem a szabadba, és mögém nem ért az illető. Arra számítottam, Corinne lesz, de amikor megfordultam, Derek nézett rám kissé bűnbánó arccal.
- Sajnálom, kislány, de Miss. Corinne ragaszkodik hozzá, hogy ne hagyjalak egyedül. – magyarázkodott, feleslegesen, hiszen sejthettem volna, hogy a testőröm egyből talpra ugrik, amint szökni készülök.
- Semmi baj. – ráztam meg a fejemet, és elfordultam, hogy nyelhessek egy nagyot anélkül, hogy gyanút fogjon, valami nem stimmel.
Túl régóta van mellettem ő is, nem egyszer volt tanúja már a gyenge pillanataimnak, de úgy van vele, ez ezzel jár. Ahogy a legtöbb minden.
Nem tévedtem olyan sokat az előbb, a következő valóban a menedzserem volt, halálsápadt arccal, ami nem sok jót sejtetett, főleg, hogy amint kiért mellénk, azonnal arrébb küldte a biztonságinkat, és felém fordult.
- Elárulnád, ez mégis mi volt? – kért számon azonnal, a tőle kissé idegen hangnemben.
Nem volt dühös, inkább ideges, és ingerült. De nem tartottam annyira, elvégre Corinne ritkán kiabál, és ha mégis, nem is velem. Amióta mellettem van, még soha nem volt annyira kibukva rám, hogy ordítoznia kellett volna, vagy hosszabb monológban kifejteni a hibáimat, és ennek leginkább az oka, hogy igyekszem nem hibázni.
Viszont nagyon úgy fest, az előbbi akcióm hiba volt.
- Volt egy kisebb összezördülésünk korábban Louis-val. Ennyi. – vontam meg a vállamat, remegő hangon.
Hazudós.
- Mondj újat! – nyögött fel Corinne idegesen, miközben nekitámaszkodott az épület falának. – Mert ez nekünk is feltűnt. Akartam is szólni, hogy azt mondják, manapság nincs a legjobb formájában, így kerüld, ha sor kerül a közös munkára, de ezek szerint elkéstem. De ez érdekel most a legkevésbé.
- Akkor meg mi a baj? – értetlenkedtem, ugyanis azt vártam, faggatni kezd ezzel kapcsolatban.
- Valami nem stimmel veled. – vágta rá, én pedig azonnal becsuktam a számat, és már előre féltem a folytatástól. – És ez nem tetszik. Mi a fene történt Avery? Hónapok óta nem láttalak még ennyire… zaklatottnak. Olyan vagy, mint egy szellem, és kérlek, azt ne mondd, hogy ennek köze van ahhoz, ami két éve volt! Azt hittem, azt már lezártuk, és megbeszéltük, hogy megpróbálsz úgy tenni, mintha meg sem történt volna, ami akkor volt.
- Tudom… és próbálok. – motyogtam, miközben gyorsan megdörzsöltem a szemeimet, remélve, hogy pont nem tűnik fel neki az a két könnycsepp.
Ez kiverte a biztosítékot. Bármiről hajlandó lettem volna beszélni, akár még a Louis-val való beszélgetésembe is beavattam volna, csak ne kelljen végighallgatnom, ahogy megkér, keressem meg a kikapcsoló gombot. Ami nem megy. Ha könyörög, sem.
Sikerült észrevennie, hogy ezzel túl messzire ment, így gyorsan arckifejezést változtatott, és kissé higgadtabban folytatta.
- Nézd, sajnálom. Oké? – sóhajtott, és igyekezett olyan gyorsan témát váltani, mint amilyen gyorsan felhozta ezt. – Ezt is, meg a másikat is. Meg kellett volna mondanom, mire kértek fel, és nem az utolsó pillanatra tartogatni. Koncentráljunk inkább erre! Még nem írtunk alá semmit, így a döntés a te kezedben van, és ezt nekik is megmondtam. Maradjunk itt még egy pár percet, nyugodjunk le, és higgadtan gondoljuk át, mi legyen, jó? Akármi is legyen, tudod jól, hogy én mindig melletted állok.
Tudtam. És pontosan ezért bíztam meg benne.
Tökéletesen tisztában azzal is, hogy ha most igent mondok, akkor nem szabadulok meg egyhamar az újra előjött kétes érzésektől, amikkel együtt járnak a múlt árnyai. Márpedig nem véletlenül zártam ki őket ennyi ideig.
Ha most igent mondok, búcsút inthetek annak a mesterien kidolgozott buboréknak, amit felhúztam magam köré ebben a témában, hogy ne érjen több fájdalom, ha csak eszembe jut, mi történt két éve.
Ha most igent mondok, azzal együtt átadom a lehetőséget Louis-nak, hogy kedvére elemezgethessen, és kutakodjon a múltamban.
De ha most igent mondok, akkor azzal együtt én is kutakodhatok az övében. Megtudhatom, mi folyik benne, milyen a világa, miért tesz azt, amit tesz. És ez engem annyira vonz, hogy hagyom, a józan eszem a háttérbe szoruljon.
Így amikor ismét beléptem a terembe, már nem remegtem az engem kémlelő pillantásoktól, főleg nem az övétől, aki türelmesen várta, mi lesz a reakcióm. Louis annyira magabiztosan nézett, szinte biztosra vettem, azt gondolja, nemet mondok.
- Akkor mit is kell aláírnom? – és még a hangom sem volt annyira gyenge.
A tekintetemmel végignéztem az asztalnál ülőkön, és a pillantásom egyből rajta állt meg. Még csak meg sem rezzent az előző mondatomra, helyette inkább felvont szemöldökkel méregetett.
Oké, a kihívást elfogadta. Mindketten elfogadtuk. A kérdés csak az, most akkor mi is lesz.

Sziasztok!:) Bocsánat az újabb csúszásért, de nem voltam itthon az elmúlt pár napban, így kissé nehéz volt több időt szakítani az írásra. Most már tényleg megpróbálom betartani az egyhetes rendszert, reméljük sikerül is. Továbbá köszönettel tartozom a pipálásokért, a kommentért és a feliratkozókért, hihetetlenül sokat jelentenek nekem ezek a dolgok!<3
Remélem jól kihasználjátok az utolsó nyári hetet, már ami a szünetet illeti.:)
- xoxo, Sophie V.