12. - Sérelmek

Igyekeztem a lehető legkevesebbet gondolni az előbb történt beszélgetésre, miközben visszatértem az utastér azon részére, ahol eredetileg tartózkodtam, csak hogy ez alkalommal már mindenki ébren volt, így az álmos, kissé értetlen tekintetek egyből megtaláltak, amint a látóterükbe kerültem.
- Hát te? – nyomott el egy ásítást Corinne, miközben bemásztam az ablak melletti helyemre, szembe a folyamatosan engem méregető Liammel.
Vághattam volna olyan fejet, mint akinek fogalma sincs, miért nézi őt ennyire, de tekintve, hogy már az indulás óta árgus szemekkel követte minden lépésemet, illetve arckifejezésemet, egyszerűbbnek tűnt, ha kerülöm a pillantását.
Több-kevesebb sikerrel.
- Mosdó. – válaszoltam szűkszavúan, egy vállvonás kíséretében.
- Rosszul vagy? – érkezett a kérdés az unokatestvérem felől, mire megszegve a magamnak tett ígéretet, felé kaptam a fejemet.
- Nem, miért? – értetlenkedtem.
Nem válaszolt, helyette inkább úgy nézett rám, mint aki éppen hazugságon kapott volna, ezzel még jobban összezavarva a már amúgy is megerőltetett agyamat, pedig még csak el sem kezdődött a nap.
- Tényleg nem festesz valami jól. – húzta el a száját Corinne.
- Kicsit sápadt vagy. – csatlakozott az eddig nagyban zenét hallgató Niall is, miközben eltette a fejhallgatóját.
Aprón megráztam a fejemet, és oldalra néztem, hogy megússzam a kémlelő pillantásokat, de helyette kaptam egy újat, amikor is megpillantottam az éppen felénk érkező Zayn-t, a kísérőik és nem utolsó sorban, Louis társaságában, aki szinte azonnal megtalált magának, és már meg is volt a szemkontaktus, aminek sikerült a megmaradt, minimális lélekerőmet is elvennie.
De ez alkalommal nem a szokásos gúnyos mosolyt takarta, hanem a kitörni készülő dühöt, amit nagy valószínűséggel azért érzett, mert sikerült harmadszorra is elmenekülnöm előle, ahelyett, hogy végre szembe nézzek azzal, mi a fene folyik kettőnk között. Ugyanis nem számít, mennyire fúrja az oldalamat nekem is a válasz az egymillió dolláros kérdésre, ami alig egy karnyújtásnyira van tőlem, a csúf igazság még mindig árnyékként húzódik mögöttem. Mégpedig, hogy félek. És hogy még mindig gyenge vagyok, akármennyire is játszom, hogy nem.
Olyannak éreztem magamat, mint egy időzített bomba, ami egy ideig csendes, nem csinál semmit, de érezni körülötte a feszültséget, egészen addig, amíg egy szép napon meg nem semmisül, kárt téve ezzel mindenkiben, akit valaha közel engedett magához.
Nem tehetek kárt benne. Annyian bántják, nem bánthatom én is.
- Jól vagyok. – fordultam vissza, ez alkalommal Liam szemébe nézve, hogy az ő ki nem mondott kérdésére is választ adjak. – Tényleg.
Egy ideig még tartottuk a szemkontaktust, majd miután elfojtott egy sóhajt, ami – bár a körülöttünk lévőknek semmit – nekem sok mindent elárult, többek között azt, hogy nem hisz nekem, magára erőltetett egy mosolyt.
- Akkor jó. – biccentett, és feladva, hogy bármit is kiszedjen belőlem a többiek előtt, inkább a telefonjára koncentrált a továbbiakban.
Én pedig az ablakon való kibámulásra, így amellett, hogy sikerült lekötnöm a gondolataimat egy kis időre, már meg is pillantottam a mélyen alattunk elsuhanó városképet, amiből arra következtettem, hogy hamarosan leszállunk. És tekintve, hogy a mai napra még nem volt semmi kötelezettségünk, az első show holnap este lesz, a próbák pedig csak délelőtt kezdődnek, már alig vártam, hogy aludhassak pár órát, lehetőleg a szilárd talajon, egy ágyban. A jóslatom végül is bevált, szűk, feszültségben eltöltött, harminc perc után, amit azzal töltöttünk, hogy amíg a körülöttünk lévők nekiálltak az előttünk álló napokról beszélgetni, mi egymás pillantásait kerültük Liammel és esetenként Louis-val, de még néha Niall is becsatlakozott amolyan „nektek meg mi a frász bajotok van” nézéssel, végre landolt a gépünk a városban, amely sosem alszik.
- Nem bánod? – lépett mellém, a reggeli órákhoz igen szokatlan vigyorral az arcán Harry, miután leszálltunk, és már fel is kapta a bőröndömet, amit rejtélyes oknál fogva, valamiért senki sem engedett, hogy én vigyek.
Szerintem ő volt az első, akit mosolyogni láttam az indulás óta.
- Dehogy. – ráztam meg a fejemet kivételesen.
- Mehetünk? – fordult hátra az eddig előttem haladó Derek, miután feltűnt neki, hogy kicsit lemaradtam, mire bólintottam, és kicsit összeszedve magamat, mellé léptem, így végre folytathattuk az utat a reptér belseje felé.
Szerencsémre ez alkalommal ő sem volt beszédes kedvében, a fáradtságnak köszönhetően, szóval, még ha észre is vette, hogy valami nem stimmel, nem kérdezett rá, ami okot adott egy kisebbfajta megkönnyebbülésnek. Bár a körülöttem lévők közül Corinne volt a legjobb megfigyelő, amióta velünk dolgozik, sikerült Dereket is megtanítania valamilyen szinten, hogy szúrja ki, ha nincs rendben velem valami, így némiképp tőle is tartottam, már ami a kérdezgetést illeti.
Azt mondják, megérzem a bajt, mégis csak akkor vettem észre, hogy valami nem stimmel, amikor beérve a terminálba, egyenesen beleütköztem három fényképezőgépes figurába, akik amint megláttak, hadonászva beléptek elém.
- Mi a fene… - hátráltam meglepetten, elvégre a reptér e részére senkit sem szoktak beengedni az érkező utasokon kívül.
Lehetőségem sem volt felfogni mi történik, Derek már el is kezdett a többiek irányába lökdösni, miközben végig szorosan mellettem haladt, hogy kitakarhasson. Hátrapillantottam, ahol eddig Harry haladt a maga kíséretével, és úgy tűnt, a helyzet őket sem érinti kevésbé meglepetésként, de ők valamivel tapasztaltabban próbálták meg távol tartani maguktól a tiltott területre tévedt fotósokat, azonban amikor egy pillanatra sikerült elkapnom a göndör hajú fiú pillantását, tisztán kiolvastam belőle az összetéveszthetetlen idegességet, ami vegyül egy kisebbfajta pánikkal. De engem az csak akkor talált meg, amikor előre nézve feltűnt, hogy a többieknek, akik eddig előttünk jártak, nyoma sincs.
Megtorpantam volna, ha Derek nem lökdös határozottan előre, jelezve, hogy meg ne álljak, amíg nem hagyjuk le őket, de nagyon úgy tűnt, a sajtó úgy eredt a nyomunkba, mint a prédájára vadászó vadállat.
- Menj tovább! – próbálta meg túlkiabálni a fotósok folyamatos szövegelését a testőröm.
Engedelmeskedtem, azonban még mindig pánikszerűen pillantgattam körbe, hátha kiszúrom valahol a többieket, de alig egy perc alatt sikerült elmenekülniük, nem csak előlük, de előlünk is. Az egyetlen gondolat, ami némileg megnyugtatott, hogy így talán sikerült meglépniük, még mielőtt őket is letámadták volna.
Ha azt hittem, ez lesz az egyetlen akadály, amin túl kell esnünk, mielőtt kijutunk az itteni reptérről, akkor nagyot tévedtem.
Talán öt perc telhetett el, miután megérkezett az erősítés, akit valószínűleg Harry kísérete (ugyanis vele ketten voltak) rendelt ide, így miután legközelebb hátrapillantottam, a két újonnan érkezett biztonsági már el is állta a fotósok útját.
- Ezek meg mi a halált kerestek itt? – fújtatott idegesen Harry, amikor végre beértek minket, így együtt haladtunk tovább.
Megráztam a fejem, na, nem mintha bármiféle választ is várt volna, elvégre, honnan tudtuk volna. Mindenesetre reménykedtem, hogy innentől kezdve kicsit könnyebb dolgunk lesz, főleg, ha sikerült meg találni a többieket is.
De úgy tűnt, az imám meghallgatásra talált, ugyanis alig fordultunk be egy folyosón, már meg is láttam a végében a vadul integető Corinne-t, aki szintén leszakadt tőlünk, mire sietősebbre fogtam a lépteimet.
- Na, végre! – sóhajtott megkönnyebbülten, miután mellé értem, és átölelte a vállamat. – Ugye nem erőszakoskodtak?
A szemem sarkából kiszúrtam, ahogy az előttünk haladó Louis és Liam egyszerre feszül meg erre a kérdésre, és mintha egy kicsit le is lassítottak volna, csak hogy hallhassák a választ.
- Nem. Túléltük. – mondtam, és igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben lenne, pedig valójában még mindig idegesen kémleltem előre, hátha kiszúrom az újabb akadályt.
És nem is kellett olyan sokat várnom.
Amint túl voltunk az útlevél ellenőrzésen, és kiléptünk a terminál azon részére, ahol a megérkezett utasokat várják, illetve ahova megérkeznek, szinte pofon csapott az egyszerre felénk villanó vakuk fénye. Pánikszerűen ragadtam meg Corinne karját, amikor az egyik paparazzi alig egy méterre tőlem újra elsütötte a gépét, és a fejemet lehajtva próbáltam azon a kis helyen elmenni, amit Derek és pár másik biztonsági tört, hogy haladhassunk.
Fel sem fogtam, mi történik, még csak esélyem sem volt körbenézni, hogy a többiekkel mi van, az artikulátlan kiáltások egybefolytak, a levegő fogyni kezdett, és kitört a pánik, ahogy egyre beljebb haladtunk, a kijárat irányába.
- Avery! – érintette meg a vállamat valamelyik fotós, de nem fordultam hátra, a karomat az arcom elé tartva próbáltam meg kitakarni magam, hogy ne készülhessen rólam egy kép sem.
- Ez így nem lesz jó, le kell szakadnunk tőlük! – kiáltotta nekünk az egyik biztonsági, valószínűleg az előttünk haladó csoportra értve, a következő pillanatban pedig már éreztem is, ahogy valaki megragadja a derekamat, és maga elé tartva felemel, hogy úgy cipelhessen át a tömegen.
Akárki ötlete is volt, bevált, sikerült egy kevésbé sűrű területig elcipelnie, ahol már le is tett, de amikor megfordultam, hogy megköszönjem, meglepetten tapasztaltam, hogy nem Derek vagy valamelyik biztonsági volt.
Hanem Louis.
Szólásra nyitottam a számat, azonban hátulról ismét meglöktek, arra ösztökélve, hogy haladjak, így kénytelen voltam félretenni az összes kérdésemet és kétségemet, amik az előbb történteket követték, és inkább menekülni.
Nagyon úgy tűnt, Corinne elveszett a tömegben, ami már meg sem lepett, helyette viszont Louis kötött ki mellettem, plusz két másik testőr, aki két-két oldalról fogtak közre minket, miközben megpróbálták elhajtani azt a pár fotóst, akik a nyomunkba szegődtek, és felváltva, a nevünket kiáltva csattogtatták a vakuikat.
- Bocsi, nem lehetne, hogy… - próbáltam meg lerázni az egyiket, aki folyamatosan előttem haladt, másodpercenként egy újabb képet lőve.
- Mi a baj, Avery? – kérdezte gúnyosan. – Én legalább törődök veled.
Nem tudtam, és nem is akartam reagálni erre, egészen addig, amíg meg nem hallottam a hátunk mögül egy másikat, aminek viszont sikerült betalálnia.
- … Nem úgy, mint az apád.
Összerezzentem, és majdnem meg is torpantam, de a testőrök határozott fogása nem engedte. Próbáltam úgy tenni, mintha rosszul hallanék, vagy mintha meg sem hallottam volna az előbbi mondatot, de bármekkora hangzavar is vett minket körül, kizárt, hogy félreértettem. Tényleg ezt mondta. Olyan volt, mintha hirtelen megszűnt volna körülöttem az összes zaj, de az undorító nevetést, ami ezt a megjegyzést követte, nem tudtam kizárni, akármennyire is próbálkoztam.
Oldalra néztem, így sikerült elkapnom Louis pillantását, de csak egy másodperc erejéig, amíg sikerült kiolvasnom belőle az összetéveszthetetlen dühöt, és már fordult volna is hátra, ha a maradék lélekerőmmel meg nem ragadom a karját. Értetlenül kapta felém a tekintetét, de én csak megráztam a fejem, jelezve, hogy meg ne szólaljon, az pedig egyenesen eszébe se jusson, hogy bármit is csináljon, nem számít, mit mondtak.
Fogalmam sem volt, mennyi időt töltöttünk el azzal, hogy kijussunk az autóig, de a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy valaki kitárja előttem a sötét kocsi hátsó ülésére nyíló ajtót, én pedig minden szó nélkül bemászok, miközben a vakuk még mindig villognak mögöttem. Két másodperc múlva már be is csapták mögöttünk, és újabb három elteltével a kocsi motorja felbőgött, és szinte puskagolyóként lőtt ki a helyéről, maga mögött hagyva az összes kamerával rendelkező embert.
És egyben engem is.
Magam elé meredve próbáltam meg egyenletesen levegőt venni, hogy visszatérjen belém egy minimális mennyiségű élet, de helyette azt vettem észre, hogy a hangos lélegzetvételem egyenletesen áttér a sírásba, majd a sírásból a zokogásba. Túl sok volt.
Összerezzentem, amikor megéreztem, hogy valaki megragadja a karomat, ezzel elemelve a tenyeremet az arcom elől, majd hogy az illető szépen lassan magához ölel. Csak akkor jutott el a tudatomig, hogy meg is feledkeztem Louis-ról, amikor megszólalt.
- Nyugodj meg. Minden rendben, oké? – mondta halkan, de én mást sem csináltam, csak tovább zokogtam, az arcomat a mellkasába fúrva, miközben végig az járt a fejemben, hogy lehet, hogy abban a pillanatban ő volt az egyetlen, akibe meg bírtam kapaszkodni. 

Jó estét!<3 Azaz, kezdeném azzal, hogy sajnálom, amiért ismét sikerült ilyen későn hoznom a részt, de nem voltam itthon egész nap, így ismételten csak most jutottam el idáig. Szörnyű az időbeosztásom, és már próbálok változtatni rajta, remélem, sikerül is. Ami a többit illeti, szeretném megköszönni a pipákat és a kommentet, plusz a feliratkozókat, mint mindig, most is eszméletlen sokat jelentenek és jól esnek, szóval köszönöm!<3

További jó hétvégét mindenkinek, használjátok ki jól!:)

-xoxo, Sophie V.