13. - Átlépett határok

Louis

Úgy néztem a körülöttem elsuhanó várost, mintha az lehetne az utolsó alkalom, hogy megtegyem, noha mindannyian tudjuk, hogy amúgy is a világ egyik legzsúfoltabb, és legforgalmasabb városában élek, nem kell ahhoz New Yorkba mennem, hogy hasonlót lássak. Mégis, már a legelső itt tartózkodásom alatt, amikor először vehettem szemügyre a felhőkarcolóiról ismert várost, sikerült úgy lenyűgöznie, ahogy Londonnak eddig még soha. Bár szeretek ott élni, még máig gyerekes öröm tud elfogni, ha közlik velünk, hogy ide utazunk, bár ez a mostani is már a sokadik volt.
Az ember azt gondolná, egy idő után beleun abba, hogy ide-oda repülget, ha a munkájával jár, de az utóbbi időben teljesen másképp gondolom, ellentétben a pár hónappal ezelőtti véleményemmel, amikor nyüglődve sétáltam fel és le a gépekre vezető lépcsőkön. Az egész európai turnét egy katasztrófaként fogtam fel, magamban többször is a pokolba kívánva a sorsot, hogy nem elég a botrány, ami körülvesz, még ennek is most kell lennie. Viszont volt egy olyan érzésem, hogy most csak azért vagyok hajlandó lelépni, mert így sem kell azzal foglalkoznom, ami otthon vár, az üres lakáson kívül. Elvégre nincs az a pénz, amiért beköltöznék a közös házba huzamosabb időre, ha magányos lennék, előbb megyek szállodába, ahol személyzet van, mint oda. Akárki akármit állít, jobb nekünk, ha nem azzal töltjük az időnket, miközben ott vagyunk, hogy burkolt megjegyzéseket teszünk a másikra, vagyis tesznek rám ők, miközben én visszaszólok, abból vita lesz, vitából pedig, hogy valaki előbb vagy utóbb lelép, így az egésznek végül semmi értelme sem lesz. A múltkor is csak a megbeszélés miatt maradtunk huzamosabb ideig az amúgy alig használt, feleslegesen fényűző házban, amikor is Avery meglátogatott.
Amikor ez az egész elkezdődött.
 Nem hogy beszélni róla, gondolni sem akartam sem rá, sem pedig az őt körülölelő kérdőjel, és feszültség felhőről, ami minden egyes alkalommal, amikor csak egy szobába kerültünk, mindent eltakart előlem. Könnyebb lett volna, ha egész egyszerűen nem veszek róla tudomást, mint ahogy régebben is tettem, de a klubos incidens óta képtelen vagyok akár egy pillanatra is megfeledkezni arról a pillanatról, aminek sikerült teljesen belém vésődnie. Egyetlenegy csókkal sikerült mindent felforgatnom, minden elvemet feladnom, nem törődve a múlttal, amikor is megfogadtam, hogy nem engedem közel magamhoz. De azok után, hogy ő megtette helyettem, az egész átalakult egy halálos ítéletté mindkettőnk számára, figyelembe véve a kicsit sem egyszerű körülményeket. Semmink sincs. És semmink sem lehet. Mégis, nem számít, hányszor próbálom elkerülni, hányszor hazudok a szemébe, vagy hányszor nézek tükörbe, és mondom azt az előttem álló rakás szerencsétlenségnek, hogy nem számít, akkor is fog. Mert hagytam, hogy számítson. Mert már nem voltam annyira erős, hogy visszautasítsam őt mindenemmel.
Hónapok óta nem érdekelt semmi sem annyira, mint mindaz, amihez neki köze van. A fél karomat adtam volna, hogy tudjam, mi történt vele, amitől a mai napig gyenge, az összes maszk alatt, amit a sok megjátszás ragasztott rá, és most, hogy a nagy részét tudom, mégis azt kívánom, bár ne mondta volna el. Mert ezzel nem csak a bizalmát adta nekem, de egy újabb adag dolgot, amin gondolkozhatok, ha éppen lehetőségem van levegőt venni a nagy rohanás közepette. És nem is mellesleg, egy lépéssel közelebb került hozzám is. Hónapok óta nem érdekelt senki sem annyira, mint ő.
Zsebre vágtam a rossz szokásomhoz híven, lassan már hozzám nőtt cigis dobozt, majd miután vetettem még egy utolsó pillantást a városra, amely sosem alszik, becsuktam magam mögött az erkélyajtót. Bár szét nem fagytam, mégis jól esett a pár fokkal melegebbi szobában lenni, akkor is, ha amúgy lehangolóan festett a szokásos ötcsillagos létesítmény e szobája is. Nem jegyzem meg a hotelek nevét, elvégre számomra mind ugyanolyan jelentéktelen, ráadásul még ugyanúgy is néznek ki. Egyedül a külön bárok gondolata javít a helyzeten.
Mint egy varázsütésre eszembe jutott a legjobb megoldás a feledésre, illetve arra, hogy egy időre kikapcsoljak, így nem telt bele egy percbe, már ki is vettem a megfelelő üveget a szekrényből, amit egy ügyes mozdulattal kinyitottam. Ez idáig eszembe sem jutott ez a lehetőségem, talán mivel már hónapok óta nem folyamodtam hasonló módszerhez.
Nagyot húztam a tömény alkoholból, aminek még csak a nevét sem néztem meg, miközben a kanapé felé vettem az irányt, hogy végre ledőlhessek, és kikapcsoljak, és mivel az utóbbi kifejezetten nehezen ment az elmúlt pár hónapban, reméltem, ez alkalommal végre sikerülni fog. Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el, miközben unottan bámultam a bekapcsolva hagyott tévét a jókora üveg társaságában, de hamarosan éreztem, hogy lelassulok, minek hatására lehunytam a szememet, várva, hogy teljesen ellazuljak.
Ha külső szemlélőként kellett volna végignéznem ezt a jelenet, ezer százalék, hogy szánalmasnak tartanám magam.
Végül már nem is figyeltem a tévére, csak halk háttérzajnak tartottam bekapcsolva, hogy elnyomja a szálloda falán áttörő utca hangját, ami most kifejezetten idegesítőnek hatott, de még így sem sikerült elnyomnia a következő pillanatban felhangzó kopogást, amitől szinte azonnal felpattant a szemem. Remélve, hogy csak rosszul hallok, felültem és a távirányító után nyúlva teljesen lehalkítottam a tévét, hogy pár másodpercig megbizonyosodjak róla, de nem telt bele sok időbe, már hallottam is a megerősítő, mégis halk kopogást, mintha az illető nem is lenne biztos a dolgában. Nyűgösen feltápászkodtam, de azzal a lendülettel meg is kapaszkodhattam a kanapé szélében, ugyanis nem számoltam a kicsit sem stabil állapotomról. Vetettem egy gyors pillantást a kávézóasztalon fekvő üvegre, mire sikerült megállapítanom, hogy annyit azért nem ittam, mint gondoltam, és talán a részegségtől is messze vagyok.
De az átlagnál azért idegesebben nyitottam ki az ajtót, bele sem nézve a kitekintőbe. Nem féltem a hívatlan látogatóktól, elvégre tele van a folyosó biztonságiakkal, akik azért nem engednek ide akárkit, szóval sejtettem, hogy a látogatóm ismerős lesz.
Az első gondolatom, mikor megláttam az illetőt, hogy talán jobban jártam volna, ha nem nyitom ki azt a tetves ajtót.
- Mit akarsz? – vontam fel a szemöldökömet, mire az előttem álló lány összerezzent.
Valószínűleg a nem várt stílusom miatt.
- Öhm… Beszélni. – nyögte ki nagy nehezen Avery, kerülve a tekintetemet, de miután jó pár pillanatig nem kapott választ, ami a lassúságomnak volt köszönhető, tétován hátralépett egyet. – De nem fontos…
- Gyere. – vágtam közbe, és félreálltam, hogy bejöhessen.
Meglepetten, mint aki nem erre számított, úgy nézett rám, és legbelül én is magamra, majd tétován bólintott egyet és belépett a szobába. Anélkül, hogy akár egy pillantást is vetettem volna a folyosóra, hogy esetleg akad e tanúja ennek a jelenetnek, becsaptam magunk mögött az ajtót, és követtem Avery-t a szoba belsejébe.
Mire utolértem, már a lakosztály nappali részében volt, a kanapét nézve, vagyis inkább az asztalon lévő whisky-s üveget, aminek bár még több mint a fele megvolt, épp elég volt ahhoz, hogy láthatólag elbizonytalanítsa a lányt. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre a benne lejátszódó folyamatot, és megköszörültem a torkomat, mire felém kapta a pillantását.
- Igen? – kérdeztem, várva, hogy elárulja, mit akar éjnek éjjelén.
Na, nem mintha meglepett volna, hogy ébren van, elvégre a reggeli érkezésünknek köszönhetően szinte mindenki átaludta a mai napot, ezzel odavágva az időeltolódásnak. Mondjuk Avery pont nem úgy nézett ki, mint aki túl van egy kiadós alváson, a sápadt arcáról, és a piros szemeiről, amik eléggé árulkodóak voltak, mi történhetett vele az elmúlt pár órában, legalább is erre következtettem.
Úgy tűnt, a reggeli sírás idáig eltartott.
- Én csak… - kezdte, küzdve a szavakkal, mintha attól félne, ismét elsírja magát. – Beszélnünk kéne. – mondta.
- Most? – érdeklődtem kicsit hevesen, mire ismét összerezzent.
- Hát, a hotelben vagyunk. – célzott a korábbi ígéretére, miszerint ha már itt leszünk, választ ad néhány kérdésemre.
Ami rendben is lenne, ha nem a lehető legalkalmatlanabb pillanatban jött volna ide, amikor úgy éreztem, bármelyik pillanatban csattanhatok.
Meg sem próbáltam lehiggadni, felvont szemöldökkel nekidőltem a falnak, várakozó pillantásokat lövellve felé, remélve, hamar elkezd beszélni, és túl leszünk ezen az egészen. Bár én voltam az, aki eredetileg válaszokat akart, most sikerült pont úgy viselkednem, mint egy seggfej, aki nem kíváncsi sem rá sem a rohadt szentbeszédére, amit megtartani készül.
- Oké. Akkor hajrá. – biccentettem.
Sikerült a mai este már harmadszorra ugyanolyan értetlen arcot vágnia a beszédstílusom miatt, de volt egy olyan érzésem, hogy ez alkalommal nem fogja annyiban hagyni.
- Zavarok? – kérdezte hirtelen, kevésbé megszeppenve.
Most mintha egy árnyalatnyi düh is átsuhant volna az arcán.
- Nem? – kérdeztem vissza, csak hogy éreztessem, ezzel még nem sikerült megrengetnie.
- Akkor meg mi a fene bajod van? – tárta szét a karját, magyarázatot várva a viselkedésemre. – Vagy megzavartam valamit? – bökött a piásüvegre, mire éreztem, hogy bennem is feltörni készülődik a düh.
Engem csak ne kérjen számon.
- Semmi közöd hozzá. – sziszegtem.
De ezt a kártyát most nem játszhatom ki.
Tehetetlenül leengedte a karjait maga mellé, és lehunyta a szemeit pár másodperc erejéig, mintha éppen erőt gyűjtene ahhoz, hogy mondjon valamit.
Miután kinyitotta, annyi határozottságot láttam benne, mint még az ismeretségünk alatt soha.
- Igazad van. Tényleg nincs. Ahogy semmi máshoz sem, amihez neked közöd van. – rázta meg a fejét.
- Ugyan már! – horkantam fel. – Mindketten tudjuk, hogy ez kurvára nem így van. Máskülönben most sem lennél itt.
- Csak azért vagyok itt, mert válaszokat akartál, bennem pedig van annyi, hogy megadjam neked, még akkor is, ha tudom, hogy amit most mondani fogok, igazából engem fog bántani, nem téged. – szegezte a földre a tekintetét újra.
Ingerülten ellöktem magam a faltól, mire ő hátrált egy lépést, ezzel még jobban kihúzva a sodromból.
- Mi van, most már félsz is tőlem? - kérdeztem gúnyosan. – Na, ki vele, mi a következő lépés? Vagy már nem is akarod elmondani? El akarod felejteni?
- Az neked megy jobban kettőnk közül. – csattant fel, és újra az üveg irányába pillantott.
Akkor kellett volna megálljt parancsolnom magamnak, de az elködösített agyamnak nem sikerült vennie a jeleket, amik igencsak halványan világítottak, veszélyt kiáltva. De a szavak visszavonhatatlanul kicsúsztak a számon, mielőtt bármit is tehettem volna.
- Hát bocsáss meg, Avery, hogy én módszerem nem az, hogy elmenekülök a problémáim elől. – vágtam hozzá az egyetlen mondatot, ami tudtam, fájni fog neki.
Méghozzá nagyon. De erre már csak akkor döbbentem rá, amikor hosszú pillanatokkal később is némán álltunk egymással szemben. A falon lévő antik óra kattogásán kívül csak az ő szapora lélegzetét lehetett hallani.
Először megrezzent. Aztán olyan arcot vágott, mintha rosszul hallott volna, de belátta, hogy ez valószínűleg nem így volt, és szólásra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit. Eltaláltam a legsebezhetőbb pontján, annak ellenére, hogy egyáltalán nem akartam.
Ezt is elbasztam.
- Hiba volt. – suttogta, megtörve ezzel a súlyos csendet, majd mielőtt még felfoghattam volna a szavainak súlyosságát, már el is indult az ajtó felé.
Állhattam volna ott, mint egy idióta, fel sem fogva, mit mondtam az előbb, de a vészcsengő némi késéssel beindult, arra ösztökélve, hogy muszáj tennem valamit, ha nem akarom még jobban elrontani a helyzetet, már ha az egyáltalán lehetséges lett volna.
Pillanatokkal később azon kaptam magam, hogy ott állok mögötte, és a karjánál fogva rántottam vissza, mire ő dühös, de leginkább megbántott tekintettel fordult vissza felém.
- Mi a fenét csinálsz? – lökött volna el magától, de nem engedtem.
Talán egy részem tökéletesen tisztában volt vele, mit teszek, már az sem érdekelt. Rég túl voltam már azon, hogy előre féljek bármilyen tettem következményétől, és ez alkalommal különösen kizártam az összes figyelmezető hangot a fejemből.
- Megmutatom milyen is az igazi hiba. – mondtam, és még mielőtt bármit is mondhatott vagy tehetett volna, közelebb rántottam magamhoz, és az ajkaira tapasztottam az enyéimet.
Amivel, bármennyire is ellenkezett, még az irántam érzett pillanatnyi gyűlölete sem tudott szembeszállni.


Sziasztok!:) Először is nagyon sajnálom az egy hetes csúszást, de mint ahogy olvashattátok, egy percig sem volt megállás múlt héten, és ezen a héten sem, leginkább a közelgő szünet miatt, de most visszatértem, és remélhetőleg visszatérhetek a normális kerékvágásba. Továbbá hatalmas köszönettel tartozom a pipákért, kommentekért és feliratkozókért, továbbá, hogy kivártátok, amíg nem voltam, szóval mindenkit nagyon szeretek és köszönöm!♥Egyébként ki ment el múlt héten a WWA filmre?:) Nektek hogy tetszett? Engem nem egyszer kirázott a hideg alatta, annyira jó volt.
Sok sikert az utolsó napokhoz a szünetig, vigyázzatok magatokra!:)
-xoxo, Sophie V.