2014. október 25., szombat

14. - Kiszámíthatatlanság


Ellökhettem volna magamtól, de nem tettem. Hogy miért? Talán mert egész egyszerűen fáradt voltam ahhoz, hogy ellenkezzek. Vagy, mert életemben először tettem valami olyasmit, amitől féltem, de egyben akartam is. Féltem attól, mi vár rám, vagyis leginkább ránk, elvégre szerintem egyikünk sincs tisztában azzal, amit művelünk minden, csak nem világos, ráadásul vagy lekerül róla a köd, vagy nem, abban ezer százalékig biztos vagyok, hogy nem jó. Az érzés, miszerint nem helyes a vonzalom, amit iránta érzek, folyamatosan árnyékként sündörgött a nyomomban, de ebben a pillanatban mégsem vettem róla tudomást, mintha az elmúlt hetek rágódásai meg sem történtek volna. Tudtam, hogy ami most történt, csak ronthat a már amúgy is bonyolult helyzetünkön, elvégre nekem segítenem kellene neki, és bármennyire is állítja ő az ellenkezőjét, én nem hiszek abban, hogy ez tényleg segítene. Illetve, neki segít, engem pedig az őrületbe kerget, ugyanis egyre jobban összezavar és elbizonytalanít, már ha egyáltalán lehetséges fokozni a jelenlegi állapotomat. A legrosszabb az egészben, hogy még csak azt sem tudom, mivel állok szemben, illetve mi történik velem, hiszen bármennyire is hihetetlenül hangzik, életemben nem éreztem még senki iránt sem ilyen vonzalommal egybeforrt félelmet, amihez hozzájárul még egy adag kétségbeesés is. Egyszóval kezdtem megőrülni a tehetetlenség miatt, és nem, az előbb történtek tényleg nem segítettek ezen, mégis képes voltam pár percre megszabadulni az összes kétségemtől, és csak vele foglalkozni. Jön ez után bármi is… Ez alkalommal már egyáltalán nem éreztem semmilyen óvatosságot abban, ahogy megcsókolt, mintha annak ellenére, hogy a pillanat döntése volt, ezer százalékig biztos lenne a dolgában, úgy fogta közre az arcomat, én pedig teljesen átadva neki az irányítást, pont úgy éreztem magam, mint egy rongybaba. Esetlenül karoltam át, közelebb húzva magamhoz, már amennyiben ez lehetséges volt, elvégre épp elég szorosan simultunk egymáshoz, és nem úgy tűnt, mintha ezt bármi is akadályozhatná.  Csak akkor húzódtam el tőle, amikor már szükségem volt némi levegőre, ugyanis úgy éreztem, mentem összeesek, de nem csak az oxigén hiányában. A homlokomat az övének támasztva kapkodtam a levegőt, a tekintetemet a földre szegezve, ugyanis bármennyire is furcsán hangzik, még így sem bírtam a szemébe nézni. Most is attól tartottam, mindjárt ellök magától, és közli, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy hagyott közel engedni magához, és úgy éreztem, jelenleg nem bírnám elviselni, ha ezt mondaná. Tisztán hallottam a saját szívdobogásomat, ahogy átszelte a kettőnk szapora lélegzetvételének hangját, így már azon csodálkoztam, nem esik ki menten a helyéről. Éreztem, ahogy elemeli a kezeit az arcomról, és helyette a derekamra helyezi őket, hogy közelebb húzhasson magához, mire lehunytam a szemem. Azt kívántam, bár sosem kellene kinyitnom. Bár örökké tartana ez a pillanat. Bár ne kellene szembenéznem azzal, ami valójában történik. Mert bármennyire is fájt beismernem, ez nem a valóság. Ez csak egy álomból kiszakított darab, amit valamiért esélyünk volt megtapasztalni, mégsem tudtam neki örülni.
- Mi a fenét csinálunk? – suttogta, elérve, hogy félretegyem az összes egymásnak ellentmondó gondolatomat, és rá figyeljek.

- Csak segíteni akarok neked. – mondtam alig hallhatóan.

- Én is neked. – közölte.

- De ezzel kikészítesz. – nyitottam ki a szemem, így szemben találtam magam a legkifürkészhetetlenebb szempárral, amivel valaha találkoztam.

- De te is engem. – vágta rá.
Sejtettem, hogy akármit is mondok, nem fogunk dűlőre jutni, hiszen mindkettőnknek hasonló problémái vannak a másikkal. Ezek szerint.
- Nem csinálhatjuk ezt örökké. – ráztam meg a fejemet. – Nem vághatsz a fejemhez mindent, aztán csókolhatsz meg, mintha mi sem történt volna, csak mert nem tudod, mit érzel.
 Ami azt illeti, fogalmam sem volt, mit érez, de ha tippelnem kellett volna, egész biztosan erre gondolok, elvégre sem ő, sem a tettei nem arról árulkodnak, mennyire biztos a dolgában.
- Akkor egyszerűbb, ha nem csókolsz vissza, nem igaz? – billentette oldalra a fejét.
Hát egyszerűbb lenne, ha lenne bennem annyi lélekerő, hogy megtegyem, de volt egy olyan érzésem, hogy még a felével sem rendelkezem.
- De nem megy. – csúszott ki a számon, még mielőtt bármit is tehettem volna annak érdekében, hogy megakadályozhassam.

Éreztem, hogy egyre nehezebb ellenérveket találnom a kettőnk fogalomhiányos kapcsolatához, főleg, mivel még mindig túl közel álltunk egymáshoz, megzavarva ezzel a józan eszem amúgy is igen nehézkes működését. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy míg az lázasan kereste az összes lehetséges akadályt, a szívem még mindig őrült tempóban próbált meg kiszabadulni a mellkasomból.
- Te nem is akarsz megszabadulni tőlem. – nézett rám meglepetten, már enyhén úgy, mintha szórakoztatná a helyzet.
Tulajdonképpen igaza volt. Mert nem is tőle akartam. Csak attól, amit iránta érzek.

- És most mit csináljunk? – tettem fel az egymillió dolláros kérdést.

De jól tudtam, hogy nem fogok rá ilyen egyszerűen választ kapni, elvégre az előbb terítettük ki a kártyákat. Csak most jöttem rá.

Még ha az ellentétes irányból is kell őket megközelíteni, a problémáink ugyanazok. Nekem sikerült rávilágítanom a tényre, miszerint el van veszve, neki pedig sikerült arra, hogy a sok réteg máz alatt még én is. Én azt hiszem, segítek neki azzal, ha mellette vagyok és elvállalom a csendes támaszpont szerepét, ha már hasonló cipőben járunk, holott épp az ellenkezőjét teszem, mert ő nem tud a nélkül velem lenni, hogy tudomást vegyen arról, voltaképp érez valamit irántam. Ezért ő azt hiszi, segít nekem azzal, ha bebizonyítja, hogy az egymás iránt érzett ellenszenvet, ami a kapcsolatunk kezdetétől kezdve körülvesz minket, nem számít, mennyi más minden van mellette, valami másra is felhasználhatnánk. Azt hisszük, segítünk a másiknak kikerülni abból az állapotból, amiben szépen, lassan el fogunk veszni, ha nem történik valami. És igen, így is van. Segítünk.

Egyenesen a szakadékba lökni a másikat.



Arra kelni, hogy tulajdonképpen a nevedre sem emlékszel hirtelen, nemhogy arra, egy idegen országban vagy egy idegen nagyváros kellős közepén egy idegen szálloda idegen szobájában, ráadásul egy tök idegen ágyban, ami még csak nem is a te lakosztályodhoz tartozik, nem a legkellemesebb érzés a világon. Főleg, miután rájössz, hogy reggel nyolc múlt öt perccel, ami azt jelenti, hogy a menedzsered körülbelül két perc múlva az ajtódban fog toporogni, hogy engedd már be, mert elkéstek. Igen, akkor van az a pillanat, amikor az életed képkockái leperegnek előtted.

- Ó, hogy az a… - nyögtem fel, és feltornáztam magam valami ülés pózba, ugyanis bármennyire is próbálkoztam, esélytelennek tartottam, hogy elsőre fel tudjak állni.

Hálát adtam az égnek, hogy Louis nem volt tanúja ennek a jelenetnek, a hangok alapján ugyanis nagy valószínűséggel éppen a zuhany alatt állhatott. Azzal a lendülettel el is küldtem magamban a fenébe, amiért nem ébresztett fel, de tekintve, hogy napok óta nem aludtam ilyen jól, mint most, egy részem mégis örült a dolognak.
Aztán a félelem és az idegesség ismét átvette a helyét, amikor eszembe jutott, mennyire rohannom kéne, ezért bármennyire is fájdalmas volt akár csak a gondolata is, feltápászkodtam, és amilyen gyorsan csak tudtam, kirohantam a hálószobából, miközben a lehető legügyetlenebb módon rángattam fel a cipőmet a lábamra.
Körülbelül a társalgó közepén járhattam, amikor feltűnt, hogy már nem hallom a vízfolyást a fürdőszobából, és nem is kellett sokáig várnom, az ott tartózkodó fiú szinte azonnal kiszúrhatta, hogy felébredtem.

- Már megint menekülsz? – Louis kivételesen jókedvében lehetett, a hangja alapján legalább is biztos, elvégre igencsak szórakozottan emlékeztetett a korábban már kétszer elkövetett tettemre.
Ismét hálát adtam az égnek, hogy nem láthatja, a vörös összes árnyalata kiült az arcomra.
- Ö… igen, mármint nem. – próbáltam meg kinyögni egy épkézláb mondatot, sikertelenül.
Reménykedtem benne, hogy amíg elérek az ajtóig, sikerül összeszednem magam annyira, hogy elmagyarázhassam, ez alkalommal az életemért futok, de a következő pillanatban már hallottam is, ahogy kattan a zár, a fürdő ajtaja pedig kinyílik, mire megtorpantam.
- Nem mersz megfordulni? – érkezett a provokáló kérdés.
Ezer százalékig biztos voltam abban, hogy Louis direkt próbál meg az őrületbe kergetni már kora reggel, miközben kifejezetten jól szórakozik a szerencsétlen állapotomon.
- Mondd, hogy van rajtad valami, kérlek! – ráztam meg a fejemet, még mindig előre meredve, mire felnevetett.

- Ha azt mondom nincs, már el sem köszönsz rendesen? – kérdezte, mire magamban harmadszorra is hálát adtam, és megfordultam.

Ami azt illeti, nagyon is fel volt öltözve, de nem álltam ki, hogy ne mérjem végig tetőtől talpig, mire kénytelen voltam megállapítani, a kora reggeli állapotával együtt is mennyire jól néz ki. Bár a haja kissé kusza volt a zuhanyzásnak köszönhetően, talán még dobott is valamit az összképen, feleslegesen, elvégre a haja ide vagy oda, amúgy is hozta a szokásos vonzó formáját. Elég volt az embernek a szemébe nézni.

Tudtam mire vár, mégis valamiképp megrémített a gondolat, hogy tulajdonképpen ez már normális, és nem csak egy pillanatnyi döntés, mint eddig volt. A tegnap esti megállapodásunk szerint ugyanis ez már bármikor megtörténhet, ha kettesben vagyunk. Amennyire bizonytalanul indultam meg én felé, ő épp annyira biztosan tette meg azt a néhány lépést, amivel átszelte a kettőnk közötti távolságot, majd pedig tapasztotta az ajkait az enyéimre.
Nem tartott tovább a csók pár másodpercnél, mégis elég volt ahhoz, hogy közel kerüljenek a lábaim ahhoz, hogy teljesen feladják a szolgálatot alattam, de szerencsémre megkapaszkodhattam benne egészen addig, amíg össze nem szedtem magam valamennyire. Hogy én ezt mikor fogom megszokni, az már egy külön kérdés.
- Oké, mi lenne, ha nem sietnél annyira? – érdeklődött, miközben ismét lehajolt, hogy megcsókolhasson, de egy gyors mozdulattal elhúzódtam tőle, és elnyomva a vigyorgást, elindultam az ajtó irányába. – Üdvözlöm Corinne-t! – kiáltott utánam, mire majdnem visszafordultam, aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen most emlékeztetett arra, mekkora bajba is fogok kerülni.

Már megint miatta.

Alig léptem be a liftbe, hogy a megfelelő emeletre jussak, már meg is rohantak a tegnap este emlékei, leginkább a csók után történtek, amikor is mindketten arra jutottunk, akármennyire is ellenkezünk, előbb vagy utóbb egymás mellett fogunk kikötni, nem számít, hányszor esünk egymásnak. Az egyedüli ok, amiért belementem a „meglátjuk, mi lesz ebből” állapotba, az, hogy pontosan tudtam, ez az, amire Louis-nak szüksége van, és ez be is bizonyosodott tegnap este. Félretettem azt, hogy ez a megoldás csak neki jó, nekem nem, ezzel elkövetve egy újabb hibát, amit felírhatok a már jó hosszú listámra. Ha azt fogja hinni, velem minden rendben van, könnyebben fog menni neki is, én pedig remekül megjátszhatom a sziklaszilárd támaszpontot, noha ennek köze sincs az igazsághoz. Akármennyire is vonzódom hozzá, ez nem helyes, és ezt ő is tudja, de talán ez az, amiért azt hiszi, ez tesz neki jót. Ha tudja, hogy mindenkit átver, vagyis tulajdonképpen átverünk. El fogjuk játszani, hogy az égvilágon semmi közünk nincs egymáshoz, miközben csak mi ketten tudjuk az igazságot. És bármennyire is rossz ötlet, belementem, mert tudom, hogy ez az egyetlen lehetőségem ahhoz, hogy Louis-t megmenthessem a zuhanástól, még akkor is, ha ezzel saját magamat taszítom a mélybe.
Olyan volt, mintha fényévek teltek volna el, mire a lift megállt, én pedig kiléphettem a stábomnak „otthont” adó folyosóra, ami meglepően csendes volt, hiszen a nyolc óra már felér náluk egy déllel.
Az első gondolatom mégsem az volt, hogy itt valami nem stimmel, hanem hogy Corinne már biztos a szobámban vár fenyegetően, és a többiek, megérezve a vihar előtti csendet, inkább elmenekültek.
Utólag azt kívánom, bár így lett volna. De amikor beléptem a lakosztályba, nem egy dühös Corinne-nal találtam szemben magam, hanem egy értetlen és megszeppenttel, aki egy magas alak mögül tekint ki rám, akit csak akkor ismertem fel, amikor a menedzserem tekintete elárulta, hogy a szobában tartózkodom, így megfordult.
Mintha megállt volna az idő, a szoba megfagyott. És vele együtt én is.

- Apa?


Sziasztok!:) Elnézést kérek a késői posztolásért, ez alkalommal viszont nincs más mentségem, mint hogy kicsit megszenvedtem a résszel, ami lehet, meg is látszik rajta, de azért remélem ti valamivel jobb véleménnyel lesztek róla, mint én.
Ami az előző részhez érkezett kommenteket és egyebeket illeti, nagyon szépen köszönök mindent, eszméletlen jól esett olvasni, amit írtatok, mint minden egyes alkalommal, és annak pedig különösen örülök, hogy ahogy látom, tetszik nektek a történet. Szóval köszönöm-köszönöm!

Viszont előre szeretnék szólni, hogy ezer százalékig biztos vagyok benne, jövőhét szombaton nem lesz új rész, mivel elutazok és nem sok esélyét látom, hogy be tudjam fejezni az írását.:( Azt még nem tudom megmondani, vasárnapra kész leszek vele, elképzelhetőnek tartom az egy hetes csúszást, de ezt még nem mondom biztosra.

További jó szünetet mindenkinek!:)

-xoxo, Sophie V.

4 megjegyzés:

  1. Wow. Nagyon jó lett és iszonyatosan tetszik. *-* kérlek hozd gyorsan a következőt. :3
    Julcsi x. ✌

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Nagyon szépen köszönöm, ennek szívből örülök!❤ Sietek, ahogy csak az időm engedi.:)

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  2. Azta de aranyosak waaa*-*
    Siess a kovivel!!
    Xx, Jess❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sietek, megígérem.:)❤

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés