15. - Látogató

Úgy bámultam az előttem álló férfit, mintha valami vadidegen lenne, holott mindannyian tudtuk, hogy legnagyobb sajnálatomra ez távol áll az igazságtól, legalább is az anyakönyvi kivonatom szerint. Bár azon a darab papíron kívül már nem sok minden köt hozzá, mégis úgy éreztem mintha egy darabot téptek volna ki belőlem, amikor megláttam.
- Avery. – köszörülte meg a torkát.
Ennél többre nem telt tőle, na, nem mintha bármi más gesztusra számítottam volna, mint mondjuk ölelésre vagy ilyesmi.
Már a napot sem tudtam megmondani, mikor találkoztunk utoljára, talán hónapokkal ezelőtt, azóta egyikünk sem kereste a másikat, és az akkori elválásunk sem volt valami apa-lánya féle dolog. De tekintettel a találkozásunk körülményeire, nem is csodálom, hogy a köszönésen kívül más nem telt tőlünk. Az ajkamba haraptam, mint szinte mindig, amikor vele szembe kerültem. Rossz szokásom volt, hogy szinte az összes találkozásunk utánra sebesre haraptam a számat, de kihozta belőlem.
- Mit csinálsz itt? – kérdeztem, csak hogy addig is leszakadjak az előbbi tevékenykedésemről.
A néma csendben tisztán hallani lehetett, ahogy Corinne élesen veszi a levegőt, mintha csak nem tetszett volna neki a stílusom, de nem igazán tudtam, mit várt el tőlem abban a pillanatban, hogyan viselkedjek. Ugyanúgy tisztában volt az elmúlt évek történéseivel, így tudhatta, a reakcióm, hogy az apám itt van, ennél már csak rosszabb lehetne.
- A városban voltam, amikor hallottam, itt leszel. – nyelt egy nagyot az előbb említett személy, az érzelemmentes hangomat ízlelgetve.
Ezek szerint hasonló fogadtatásra számított. Remek. Legalább nem érte meglepetés. Még mindig úgy néztem rá, mintha semmi jelentősége sem lenne annak, hogy itt van, és noha kívülről úgy tűnhetett, hidegen hagy a jelenléte, belülről már ordítottam.
Nekem ez sok volt.
- Igen? – erőltettem meg magam az aprócska szó erejéig. Bólintott, de nagyon úgy tűnt, vár még tőlem valamiféle megnyilvánulást az előbbi mondatával kapcsolatban. Természetesen teljesen felesleges volt bármiben is reménykednie, a legtöbb, ami telt tőlem, hogy őt bámuljam, miközben azért fohászkodom magamban, hogy legyen már vége ennek a rémálomnak, és ébredjek fel. De ez sosem volt ennyire egyszerű.
- Igen. – lazult el valamilyen szinten, mikor rájött, nem most fogok kitörni, nincs mitől tartania velem szemben. Milyen rosszul hiszi. - És mivel nem láttalak már egy ideje, gondoltam beugrok. – folytatta, tudomást sem véve a lefehéredett ábrázatomról. – Mennyire vagy elfoglalt? – a hangja egyre magabiztosabb volt, én pedig azzal együtt kezdtem eltűnni.
Jól tudtam, mire megy ki a játék, és azt is, hogy ezt nem fogom megúszni olyan könnyen, mint a ritkán megejtett hívásait, főleg, ha Corinne is itt van, aki mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ha törik ha szakad, beiktasson egy közös programot az apámmal a napirendembe. Mert bármennyire is próbál úgy tenni, mintha mégis, akkor sem érti. Fogalma sincs arról, mit érzek, valahányszor csak a közelemben van, hogy milyen érzés az, ha a minimális mennyiségű erőd, amit hosszú idők alatt kaparsz össze magadnak, olyan, mintha nem is létezne, amikor vele szemben állsz.
8 hónapba, 1 hétbe és négy napba telt, mire összeszedtem magam annyira, hogy újra nyilvánosság elé álljak. És ő képes volt minden egyes alkalommal eszembe juttatni. Nem hagyhattam, hogy ez alkalommal is maga alá gyűrjön, most nem, amikor annyi minden mással kellene foglalkoznom.
- Hát… - pillantottam jelentőségteljesen a menedzserem irányába, aki kérdőn visszanézett rám, a következő lépést kérdezve. – Ez az első napunk és…
- Mikor lesz a koncert? – vágott közbe.
- Holnap. – válaszolta helyettem Corinne, amikor látta, kicsit megrekedtem e miatt a kérdés miatt.- Van rá esély, hogy megnézhesselek? – kérdezte apa, még mindig nekem címezve a kérdést, hátha ez alkalommal én fogok válaszolni.
Utoljára egy éve látott fellépni, és akkor is úgy, hogy én nem tudtam róla, de szerintem jobban is jártunk így. Én legalább is biztosan, ugyanis nem vagyok biztos benne, akkor is teljesítettem volna a megfelelő szintet, ha tudom, valahol a tömeg mélyén ott van, miközben csendesen elszívja belőlem a maradék életerőmet is. Szóval, ha a mostani beszélgetésünk alatt eddig nem vert még le a víz, akkor az most megtörtént.
Szólásra nyitottam a számat, de a második anyám ismét megelőzött.
- Lehet róla szó.
- De csak ha Avery nem bánja, nem igaz? – fordult apa kissé cinikusan Corinne felé, aki erre rezzenéstelen arccal nézett rá. Egy normális embert zavarba hozta volna et a kérdés, de szerencsémre Corinne-t nem ilyen fából faragták. Úgy tartotta a tekintetét az apámon, hogy éreztesse vele, akinek itt meg kéne húznia magát, az ő.
Na, nem mintha ez az említett személyt zavarta volna, kérdő pillantással fordult újra felém.
- Nos? – vonta fel a szemöldökét.
Néha komolyan elgondolkoztam azon, vajon élvezi-e a tudatot, hogy bármikor képes a padlóra küldeni. Ismételten elkapott a némaság hulláma, és bármennyire is erőlködtem, hogy kinyissam a számat, és megmondjam neki, de igenis bánom, ne gyere a közelembe, nem tudtam kivergődni belőle. Nem maradt más választásom, mint esetlenül bólintani, ezzel kudarcot vallva. Ismét. Újabb csend telepedett ránk, mialatt a szobában tartózkodó két hozzátartozóm egy emberként meredt rám, beszédre bírva, mintegy hiába, ugyanis képtelen voltam akár egy szót is kinyögni. Ennek ellenére a belső hang folyamatosan kitörni készült, egyre jobban kaparta a torkomat, hogy átvegye az irányítást és kiadjon belőlem mindent, amit az elmúlt pár év sérelmei gyűjtöttek össze. De hiába kínzott belülről, tudtam, nem vagyok képes rá. És talán soha nem is leszek. A már fülsértő csendet az ajtó nyílása zavarta meg, mire mindannyian odakaptuk a fejünket.
- Indulás! – dugta be a fejét Corinne asszisztense, a csendes utálóm, Macey.
Még ha meg is lepődött azon, hogy itt találja az apámat, nem mutatta ki, a köszönést is lerendezte egy biccentéssel, majd pedig felém fordult.
- Nem ebben a ruhában voltál tegnap is? – ráncolta össze a tökéletes formára szedett szemöldökét, én pedig azzal a lendülettel kedvem támadt volna lekeverni egy pofont saját magamnak, amiért sikerült megfeledkeznem az egész tegnap estéről, és a reggel korábbi részéről.
Körülbelül két pillanatom volt arra, hogy előálljak valami normális magyarázattal, amivel bár egy ideig kihúzom, mégsem verem át vele Corinne-t, aki valószínűleg már rájött, hogy nem a saját szobámban töltöttem az éjszakát.
A legkézenfekvőbb megoldást választottam, ami a leghihetőbbnek tűnt.
- Bealudtam. – válaszoltam halkan, miközben kisimítottam egy kósza tincset az arcomból.
A legkisebb gondom volt, hogy nézhetek ki, mégis megrémített a gondolat, hogy a megjelenésem sem lehet a legjobb. Macey egy lassú bólintással nyugtázta a hallottakat.
- Írtál valamit? – érdeklődött, de a szokásához híven most sem nézett rám.
- Igen. – csuklott el a hangom, amikor eszembe jutott a dal, aminek közvetlenül azelőtt álltam neki, hogy átmentem Louis szobájába. Macey ismét bólintott és Corinne felé fordult.
- Akkor kérek még öt percet, hogy átöltözhessen. – bökött felém, majd belökte az ajtót, ezzel utat adva a kíséretem másik két tagjának, akik pillanatokon belül már mellettem is voltak, és anélkül, hogy bármit is mondtak volna, a fürdőszoba irányába tessékeltek. Abban a tíz másodpercben, amíg elindultam az említett helyiség felé, a tekintetemet végig az apámon tartva, aki farkasszemet nézett velem, körülbelül öt féle szöveget találtam ki, mivel küldhetném őt el a pokolba, itt mindenki előtt, megtörve ezzel az átkot, amit évekkel ezelőtt rám szórt.
De mind az öttel egy baj volt; egyiket sem voltam képes hangosan kimondani.


Öt perc sem kellett a többieknek ahhoz, hogy összekaparjanak a földről, már ami a kinézetemet illeti, és egész élőnek tűntem, még akkor is, ha mindeközben belül egy halotthoz hasonlítottam leginkább. Mint a régi szép időkben.  Nem akartam rá gondolni, sem arra, hogy itt van, sem arra, hogy egyáltalán létezik és közünk van egymáshoz. Amit iránta éreztem, nem gyűlölet volt, csupán csak mérhetetlen fájdalom, amit mégis úgy mutattam ki, mintha egyáltalán nem jelentene számomra semmit.
Azon a reggelen egyetlen egy dologban voltam biztos, már ami a látogatását illeti; hogy nem ok nélkül jött. Tudta, hogy itt leszek. Ami egyet jelent azzal, hogy akar valamit, vagy mondani, vagy kérni, arra még nem jöttem rá, melyik, de volt egy olyan érzésem, ha akarom, ha nem, hamarosan úgy is megtudom a választ. Nem volt lehetőségem magamba zuhanni vagy akár egy percig is a történeteken gondolkozni, amint kiléptünk a szoba ajtaján, a káosz kellős közepén találtam magam, aminek lényegében én voltam az okozója, elvégre miattam csúsztunk meg öt percet. És még ha az nem is tűnik olyan soknak normális helyzetben, az én világomban felér egy fél nappal, ami azt jelenti, mindenki, mint az őrült rohan ezerfelé, sürgetve a másikat, hogy behozzuk a lemaradást. Ez most sem volt másképp, szinte futólépésben indultunk meg a garázsban várakozó autók felé, majd percekkel később puskagolyóként lőttünk ki az utcákra, útba a stadion felé, hogy kezdetét vegyük az egész napos hangpróbáknak. Meg sem lepett, hogy amint beültünk a kocsiba, Corinne szinte azonnal nekem támadt.
- Avery… - kezdte, de közbevágtam.
- Ne! – emeltem fel a kezemet, jelezve, hogy jobban jár, ha meg sem próbál mentegetőzni, illetve bármilyen vigasztaló szöveget lenyomni a torkomon. Ezúttal viszont képes voltam beszélni. – Nem hiszem el, hogy ezt tetted! – ráztam meg a fejemet hitetlenül. – Mikor pontosan tudod, hogy érzek vele kapcsolatban. Megpróbáltam a lehető legerősebben visszavenni a hangomat, nehogy nekiálljak ordítozni, de akármennyire is kontrolláltam magam, még így sem sikerült úgy beszélnem, hogy csak ő hallja, amit mondok. Bár rajtunk kívül még a sofőr, meg két biztonsági is az autóban tartózkodott, nem igazán zavartattam magam miattuk, hagytam, hogy ez alkalommal elkönyveljék ezt egy „híres ember hisztijének”, ahogy én hívom, annak ellenére, hogy én pont nem az a fajta vagyok, aki nyilvánosan csap patáliát bármi miatt is. Corinne rezzenéstelen arccal nézett a szemembe, tisztán látszódott, a szavaim nem hagytak benne túl mély nyomot, ami egyet jelentett azzal, még neki is lesz egy-két szava. - Ami azt illeti, fogalmam sincs. – válaszolta legnagyobb döbbenetemre, minden kiosztás nélkül. Még sem az lepett meg, amit mondott. Elvégre, még én magam sem voltam tisztában az apám iránt érzett érzéseimmel, így utólag beláttam, akkor tőle sem várhatom el. Ami leginkább meglepetésként ért, hogy ezt képes volt a szemembe mondani. Megpróbáltam közbevágni újra, azonban ez alkalommal sikerült megelőznie.
- Nézd, Avery, fogalmam sincs, mi folyik köztetek, vagy éppen mi történt, ami miatt ennyire gyűlölöd még csak a gondolatát is, hogy a közeledben van, de nem játszhatod ezt a játékot örökké, és ezt te is tudod. Nem kerülheted el örökre. Akármi is történt, megtörtént, neked pedig el kell engedned, és élned kell az életedet, mert kötelességeid vannak, és azokat így nem fogod tudni teljesíteni. – meredt rám ellentmondást nem tűrően. – Elhiheted nekem, hogy nem tudtam arról, hogy itt lesz. Engem is ugyanúgy meglepésként ért, hogy amikor reggel bementem a szobádba, helyetted őt találtam ott, Liammel együtt.
- Liam találkozott apával? – kerekedtek ki a szemeim golflabda nagyságúra.
- Hát őt előbb találta meg, mint téged. – nézett rám jelentőségteljesen.
Ha Liam tud róla, hogy apa itt van, akkor az első dolga az lesz, hogy beszélni akar majd velem, amint találkozunk, de akármennyire is tudtam, hogy ő az egyetlen támogatóm ebben a kérdésben, abban a pillanatban úgy éreztem, még neki sem vagyok képes beszélni a történtekről.
Felsóhajtottam, és lehunyt szemmel hátradőltem az ülésen.
Alig egy napja voltam New Yorkban, és máris két baj talált meg.


Sziasztok!:) Először is lehet utálni, amiért idáig húztam a dolgokat, de mint említettem korábban, a múlt héten elutaztam pár napra, és amikor hazaérve azt hittem, mindenre tökéletesen lesz időm, hát mondanom sem kell, nem így lett. Ez a hetem sem állt másból mint a rohanásból, és bármennyire is próbálom meg beosztani az időmet, ez nem rajtam múlik a legtöbb esetben.:( Mindenesetre most már tényleg igyekszem visszatérni a rendszerbe, ami eddig valamilyen szinten működött, és remélem továbbra is fog. Másodszor pedig nagyon szépen köszönöm a pipákat és kommenteket, mint mindig, most is nagyon jól estek!<3 Lehet, hogy nektek csak egy kattintás vagy két perc gépelés, de nekem iszonyú sokat jelent mindkettő.

Remélem, mindenkinek jó hétvégéje volt, és sok sikert az újabb héthez!<3

- xoxo, Sophie V.