17. - Hazugságok hálójában

Régóta nem éreztem magam olyan fáradtnak, mint aznap reggel, mégis kötelességtudóan nyitottam ki a szemem, és hagytam, hogy hozzászokjak a kisebb világossághoz, már amit hajnalok hajnalán láthat az ember. Igyekeztem a lehető legkevesebbet mocorogni, hogy a mellettem fekvő fiút még csak véletlenül se ébresszem fel, elvégre, terheltség ide vagy oda, elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy levágjam, ő ezerszer kipihenetlenebb lehet nálam. Pont olyan volt, mint amikor először kerültünk közel egymáshoz, a klubos éjszaka utáni reggelen, mielőtt elmenekültem volna előle, akkor láttam utoljára ennyire jól aludni, de igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hogy talán ez csak azért van, mert megint együtt vagyunk. Ugyanis az, hogy én mit érzek iránta, valószínűleg a közelében sincs annak, amit ő irántam.
Miközben azt néztem, ahogy lehunyt szemmel még mindig mélyen alszik, félig felém fordulva, és engem ölelve, kénytelen voltam elgondolkozni azon, vajon mi volt a végső lökés, ami beletaszított abba a szakadékba, ahova az iránta érzett összes érzésemet száműztem, de akármennyire is próbálkoztam, nem sikerült rájönnöm. De talán nem is baj. Elvégre már az is nagy lépés, hogy saját magamnak bevallottam, mit érzek iránta, azt pedig egyenesen kizártnak tartom, hogy ő valaha tudomást is szerezzen róla. Elég, ha én szenvedek szép csendben, amiért hagytam magam belesétálni a lehető legkegyetlenebb csapdába, amit valaha elém dobott a sors. Nem hiányzik, hogy a rengeteg fájdalom mellett, amit ő érez, még a bűntudat is ott legyen neki, amiért nem szeret viszont. Ez viszont egy olyan dolog, amivel nekem kell megbirkóznom, ha tetszik, ha nem. Van neki elég baja így is, és én leszek az utolsó, aki még egyet a nyakába varr.
Elgondolkoztam továbbá azon is, vajon mennyire van halálra ítélve ez az ő és én dolog, már ami a titkos kapcsolatunkat illeti, továbbá, hogy meddig akarjuk még ezt csinálni. Bár korábban azt mondtam, ha ez az egyetlen esélye, hogy vele legyek, akkor élek vele, attól még mindig ott bujkál bennem a megannyi kétség mellett az is, mennyire jó ötlet-e ez az egész, továbbá hogy mikor jön el a pillanat, amikor véget vet ennek. Mert rám un, vagy, mert egész egyszerűen elege lesz, még ha nem is belőlem, ha nem úgy mindenből, akárcsak tegnap este, és akkor úgy dönt, megszabadul tőlem. Akkor vajon hogy fogok reagálni? Képes leszek abban a helyzetben is megjátszani, mintha annyira nem is fájna? Valószínűleg. Elvégre volt időm hozzászokni, hogy az esetek nyolcvan százalékában titkolom, mit is érzek valójában, legyen szó bármiről. Csak hogy ez alkalommal a maszk mögé rejtett fájdalom talán elviselhetetlen lenne.
De az is lehet, hogy én szállok ki előbb.
Miután vetettem egy pillantást a digitális órára és megállapítottam, hogy még van lehetőségem egy órát aludni, a másik oldalamra feküdtem, így már teljesen szemben Louis-val, és lehunytam a szemem. De a következő pillanatban már ki is nyitottam, amikor megéreztem, hogy a kar, ami eddig csak éppen, hogy hozzám ért, már minden erejével azon van, hogy közelebb húzzon a tulajdonosához.
Akármennyire is kémleltem az arcát, nem sikerült rájönnöm, ébren van-e, de mivel még mindig eléggé olyan volt, mint aki alszik, betudtam az előbbi cselekedetét, hogy biztos csak álmodik.
- Mit mocorogsz? Hat óra sincs. – morogta a párnába, mire az előbbi gondolataim egy csapásra szerte foszlottak.
- Bocsánat. – suttogtam, és már fordultam is volna vissza, de az ölelésével ismét megakadályozott.
- Nyugi. Kizárt dolog, hogy ilyenkor benyissanak. – próbált meg maradásra bírni, mintha azt hinné, attól tartok, hogy rajtakapnak bennünket.
Vicces, hogy a ma reggel ez még az eszembe sem jutott, pedig talán leginkább emiatt kéne aggódnom.
- Tudom. – válaszoltam alig hallhatóan, miközben a takaróm szélét kezdtem piszkálni.
- Akkor meg miért görcsölsz? – még mindig csukva volt a szeme, így normális esetben talán meg is mosolyogtatott volna a szituáció, ahogy még csak rám sem néz, mégis tudja, mi folyik bennem.
De olyan hogy normális helyzet, nekünk nem létezik, és az, hogy ennyire jól tud olvasni bennem, inkább megrémisztett, mint sem hogy örömmel töltött volna el.
- Jól vagyok. – mondtam, és csak remélni tudtam, hogy a halk hangom elrejti az összes kétséget, amit a két szó közé préseltem be.
Felpattant a szeme. Ahogy sejtettem, őt tényleg nem tudom átverni.
Elkaptam a pillantásom róla, és inkább magam elé meredve igyekeztem kerülni a tekintetét, de elég volt egy lemondó sóhaj a részéről, és már el is érte, hogy ismét a szemébe nézzek.
- Nem élvezed, hogy ezt csináljuk, igazam van? – kérdezte, bár inkább hangzott kijelentésnek.
Tulajdonképpen részben igaza volt, és még mindig jobb, ha ezt gondolja, mint sem, hogy tudja, mit takar a dolgok másik része, így valamilyen szinten megkönnyebbültem a tippje miatt.
- Csak aggódom. – fúrtam bele a fejem félig a párnába, hogy még azért láthassak valamit az arcából, miközben beszélek. – Nem helyes, amit teszünk, Louis.
- Mindketten tudtuk már az elején, hogy akármi is fog történni köztünk, az minden, csak helyes nem lesz. – jegyezte meg felvont szemöldökkel.
- Tudom. De alig kezdődött el ez az egész, és már egyre nehezebben tudok hazudni, és itt most nem a menedzsmentekről beszélek, vagy éppen a közönségről. Hanem azokról, akik végig mellettem voltak a legrosszabb időkben is, most pedig átverem őket.
- Mint például Liam? – kérdezte gúnyosan.
- Igen. Például. – néztem rezzenéstelen arccal a szemébe.
Tudtam, hogy közte és Liam között valami nincs rendben, de erre már akkor rájöttem, amikor még fogalmam sem volt arról, mi folyik Louis körül, és nem volt nehéz kikövetkeztetni, vajon mi áll a háttérben. Liam nem az a fajta ember, aki ölbe tett kézzel nézi, ha valaki, aki közel áll hozzá, szenved, és bár Louis a tudatán kívül alkalmazta a viselkedését segélykiáltásnak, eltaszította magától a többi fiút. Ami pedig nem egy ellentét kialakulást okozta a bandában.
Így valamilyen szinten meg tudtam érteni, miért kezeli Louis ennyire érzékenyen, hogy nekem Liam még mindig a bizalmasom.
Elkapta a pillantását, és pár pillanatig nem szólt semmit, mintha csak elgondolkozott volna valamin.
- Mit vársz, mit tegyek, Avery? – sandított rám. – Mondjam el? Mondjuk el?
Ami azt illeti, halván lila gőzöm sem volt a felől, mit várok el tőle. Elvégre, ő még mindig nem fogalmazta meg, mit is érez irántam, és az egy dolog, hogy én már tisztában vagyok a vele kapcsolatos érzéseimmel, de attól még édeskevés. Felmerülhet bennem az a kérdés is, vajon miért akarja mindenáron titkolni, de mindannyian tudjuk, hogy akármennyire is furdalja az oldalam a kíváncsiság, nem fogom megkérdezni. Ahhoz túlságosan féltem a jelenlegi felállást.
- Te mit akarsz csinálni? – kérdeztem. – Mert nekem egyelőre nem világos.
Lesütötte a szemét, majd ismét rám nézett. De nem azt a választ kaptam, amire számítottam.
- Nem tudom. – mondta. – Fogalmam sincs. Én csak… nem bírok még egy cirkuszt elviselni. – rázta meg a fejét.
Egy pillanatra olyan volt, mintha ismét elveszett lenne, akárcsak az éjjel, amikor átjött, és olyan sebezhető, mint amikor a klubos éjszakánál megnyílt előttem.
Talán még soha sem foglalkoztatott semmi sem annyira, mint az, rájöjjek, vajon mikor keletkezett ez az oldala, mi történhetett vele, ami ennyire kiborította.
- Mert ha tudnának róla, akkor cirkusz lenne… - próbáltam meg felvenni a fonalat, de közbevágott.
- Én nem a közönség miatt aggódom. Leszarom, mit gondolnak rólunk a világ másik felén, engem csak az érdekel, hogy… - azonban megakadt, mintha olyat akart volna mondani, amit tudta, hogy később esetleg megbán.
De túl késő volt.
- A többiek mit gondolnak. – fejeztem be a mondatát.
Talált, süllyedt.

Ahogy észrevettem a reggelinél, nem csak nekünk indult nehezen a nap, szinte nem is láttam egy olyan arcot sem, ami nem vágott volna fájdalmas képet, mintha csak azon tűnődne, vajon miért is kelt ma ki egyáltalán az ágyából. De tekintve, hogy nekem sem volt kicsattanó kedvem, így valamilyen szinten még örültem is, hogy nem kell megjátszott társalgást folytatnom az emberekkel. Egyedül Corinne volt az, aki valamilyen szinten még szórakozottnak volt mondható, de szerintem miután belátta, hogy senkinek sincs kedve beszélgetni, lehet megfertőződött, ugyanis utána alig szólalt meg.
Miközben kedvetlenül turkáltam a villámmal a tányéromban, igyekeztem úgy tenni, mintha odafigyelnék a második anyám panaszkodására, már ami a sajtót illeti, de épp eléggé lekötött a saját magam lefékezése az ügyben, hogy ne bámuljam olyan feltűnően a három székkel arrébb helyet foglaló Louis-t, akinek a pillantása szintúgy megakadt rajtam néha.
- És mik a tervek mára, ha már azt csinálunk, amit akarunk? – kaptam el a fél fülemmel Harry kérdést, amit valószínűleg a többieknek címezett.
- Azért annyira nincs szabadfoglalkozás. – válaszolta az egyik stábtagjuk kissé gúnyosan.
- Mikor van az? – érkezett a várva várt szarkazmus a göndörke részéről, mire kapott egy figyelmeztető pillantást Liam részéről.
De nem úgy tűnt, mint akit meghatott volna, rezzenéstelen arccal ivott a kávéjából, mintha mi sem történt volna.
- Segíthetsz Niall-nek. – vetette fel egy másik ismeretlen arc. – Legalább behozzátok a lemaradást a szövegben.
Valamiért nem lepett meg, hogy a lelkesség legkisebb jelét sem bírtam felfedezni Harry arcán, egy grimasz kivételével. Mielőtt még a bennfentesek bármit is mondhattak volna, szólásra nyitottam a számat.
- Új dal? – érdeklődtem, hogy megelőzzem a kitörni készülő feszültséget.
- Aha. – vonta meg a vállát Niall, majd harapott még egy utolsót a szendvicséből, és azzal a lendülettel hátradőlt a székében. – Csak éppen senkinek sincs kedve segíteni végre befejezni. – vetett egy kissé ingerült pillantást az oldalán helyet foglaló fiúkra, de azok nem vettek tudomást róla.
- Szívesen besegítek, ha kell. – ajánlottam fel, mire az egész asztal elnémult.
Nem igazán értettem, hogy ezt most azért van, mert valami elképzelhetetlent mondtam, vagy, mert megleptem őket, mindenesetre kezdett kicsit kínosan érinteni a csend, ezért kérdő tekintettel néztem körbe.
- Valóban? – meredt rám Niall, mintha az előbb rosszul hallott volna, majd egy hatalmas vigyor terült szét az arcán. – Wow. A nagy Avery Cane felajánlotta, hogy a társírónk lesz. – nézett össze elismerően a mellette ülő Harry-vel, amit nevetés kísért Louis részéről.
- Maradj már! – intettem le, azonban valamilyen szinten megkönnyebbültem, hogy ezek szerint nem azért néztek rám úgy, ahogy, mert borzasztónak találják a dalszövegeimet.
- Na, de most komolyan segítesz? – kérdezte.
- Segítsek vagy ne? – vontam fel a szemöldököm.
- Naná, hogy segíts, most viccelsz velem? – pattant fel azzal a lendülettel az ír fiú, és mire észbe kaptam, már az asztal másik oldalán termett, és fel is rántott az ülő helyzetemből. – Akkor most elrabollak, ha tetszik, ha nem.
- Oké. – éltem a pártatlan lehetőséggel, hogy kiszabaduljak a kissé feszült társaságból.
Még akkor is, ha ezzel itt hagyom a reggeli beszélgetésünk után még mindig kissé zaklatott Louis-t, de amúgy sem lett volna lehetőségünk társaságban megbeszélni a dolgokat, így értelmesebbnek láttam, ha addig valami hasznosat is művelek.
- Ne kínozd agyon, Niall, még szükségem van rá! – könyörgött Corinne a mellettem álló fiúnak, mire az csak megvonta a vállát.
- Tudta, mire vállalkozik. – kacsintott rám, és elkezdett az étkező helyiség kijárata felé tolni.
- Jesszus. – ráztam meg a fejem.
Akármennyire is siettetett Niall, nem követtem elég gyorsan ahhoz, hogy ne érezzem meg, ahogy az asztal mellett elhaladva valaki megérinti a kezemet egy pillanatra, mire hátrafordulva Louis bocsánatkérő tekintetével találtam szemben magam.
De nem tudtam mit reagálni rá, ráadásul tudtam, hogy a többiek szinte minden mozdulatomat árgus szemekkel figyelik, így elfordultam, és az ajkamba harapva haladtam a szőke fiú mögött.
Már az úton is sejthettem volna, hogy valami nincs rendben, elvégre a szoba irányába haladva Niall egy szót sem szólt hozzám, ami kicsit furcsának tűnt az előbbi lelkessége mellett, de sosem voltam az a beszélgetés kezdeményező, ezért ráhagytam. Mindenesetre kénytelen voltam megjegyezni magamnak, valami nem stimmel a szótlanságával kapcsolatban.
De a kétségeim szertefoszlani látszottak, amikor felértünk az ő folyosójukra, és a fiú újra megszólalt.
- Remélem, nem gáz, hogy belerángatlak a melóba. Biztos neked is megvan a magad nyűgje. – sandított rám.
- Nem, minden oké. – mosolyodtam el, miközben kinyitotta előttem a szobaajtót, én pedig beljebb léptem. – Én örülök, ha segíthetek. Egyébként milyen dalról van szó?
- Tudod, a vicces az, hogy lényegében te ihletted. – mondta, mire vigyorogva fordultam hátra.
- Én? – kérdeztem, de már a nyomát sem láttam az arcán az előbbi szórakozottságát.
- Hát, az adott helyzet miatt nem is csodálom, hogy te jutsz elsőként Louis eszébe, ha szövegről van szó. – nézett rám Niall kissé gúnyosan, nekem pedig azonnal lehervadt az arcomról a mosoly. – De áruld el nekem, Avery, mégis meddig akartok hülyét csinálni mindenkiből?


Helló mindenki!<3 Először is bocsánat a késői posztolásért, de elhagyott az ihlet, és mire valamennyire visszatalált hozzám, kissé elrepült az idő. De legalább még szombat van, és nem csúsztam egy napot.:D Másodszorra pedig szeretném megköszönni a pipákat, kommenteket és a plusz feliratkozókat, most sem tudok mást írni, mint hogy mennyire jól esett látni/olvasni őket, szóval nagyon-nagyon köszönöm!<3 Ti vagytok a legjobbak, de most komolyan.
További jó hétvégét mindenkinek, használjátok ki jól!:)
-xoxo, Sophie V.