Sosem
voltam annak a híve, hogy ha megvádolnak valamivel, kapásból letagadjam, vagy
úgy tegyek, mintha fogalmam sem lenne arról, amiről a velem szemben álló fél
beszél, teljesen mindegy, ki az. Legyen szó az anyámról, egy egyszerű szidás
miatt, Corinne-ról, amiért megkérdezi, miért nem teljesítettem elég jól, vagy
éppen csak az újságokról, ha valami új pletyka röppen fel, aminek köze sincs az
igazsághoz. Volt elég időm, hogy megtanuljam, teljesen mindegy, hányszor
tagadod le, vagy éppen mennyi ideig menekülsz, az igazság előbb vagy utóbb
kiderül. De nem te szabod meg az idejét.
Ezért sem kérdeztem vissza, vagy vágtam ártatlan arcot Niall kérdése miatt. Még
a korábbi meglepettséget is letöröltem az arcomról, így jóformán semmi érzelmet
sem lehetett leolvasni róla, noha legbelül vagy száz féle keringett bennem.
- Nem akarsz mondani valamit? – vonta fel a szemöldökét.
Dehogynem akartam. Ó, de még mennyire, hogy akartam. De előbb ő volt a soros.
- Honnan? – csak ennyit akartam tudni.
Minden más mellékes volt.
Nem voltam naiv, ahogy az előbb is említettem, tisztában vagyok vele, hogy az
igazság mindig kiderül, mégsem számítottam rá, hogy mindez végig a hátam mögött
fog megtörténni, úgy, hogy még csak fogalmam sincs, mikor volt egyáltalán
esélye bárkinek is megtudni. Főleg Niall-nek, az egyetlen személynek, aki soha
sem mutatta ki semmilyen érzelmét sem velem, sem Louis-val kapcsolatban, ha éppen
feszültséget látott közöttünk, legyen az megjátszott, vagy igazi. Akármennyire
is koncentráltam, egy olyan pillanatot nem tudtam mondani, ahol mi egyáltalán kimutattuk volna, még ha
csak minimálisan is, mi van köztünk.
- Nem alszom mélyen. Főleg nem a gépeken. – mondta, végig rajtam tartva a
szemét, a reakciómat várva.
És még ha nem is mondott túl sokat, mégis sikerült ebből a két mondatból
tökéletes kikövetkeztetnem, amire hosszú percekig nem jöttem rá, a megoldás
mégis mindvégig előttem volt.
- Mindent hallottál, amikor New York-ba értünk, ugye? – haraptam bele az
ajkamba, de ez inkább volt kijelentés, mint kérdés.
Így nem is vártam rá választ, de Niall nézése amúgy is mindent elárult. Mondjuk
sejthettem volna, hogy a gépen megbeszélni a történeket az első estével
kapcsolatban, talán nem a legjobb ötlet, még akkor is, ha elvileg mindenki alszik. A magángépek nem
akkorák, mint a rendes utasszállítók, ráadásul még csak nem is voltunk annyira
távol a többiektől, simán lehetséges, hogy Niall minden akkor elhangzott
mondatot hallott.
Tudtam, hogy utólag teljesen felesleges azon gondolkoznom, hogy lehettem akkora
idióta, hogy egyáltalán belementem abba a beszélgetésbe, de azért még bennem
volt, mennyire szívesen lekevernék most saját magamnak a naivitásom miatt.
- Mióta? – kérdezte.
Még mindig dermedten álltam, és az óta nem is mozdultam, mióta ez a beszélgetés
elkezdődött, de még most sem volt bátorságom akár egyet is megtenni, mintha
attól félnék, amint megmozdulok, valaki rám veti magát.
- Ha arra vagy kíváncsi, mióta kergetjük őrületbe a másikat, akkor azt kell
mondanom, amióta először beszéltem vele. – nevettem fel kínosan, de a komolyság
szinte azonnal visszaült az arcomra. – De ha a másik felére, akkor nem tudom.
- Akkor úgy kérdezem, mióta titkoljátok? – sóhajtott.
- A legelejétől kezdve. Nem tudom, talán pár hete, fogalmam sincs. – ráztam meg
a fejem. – Ez túl bonyolult, Niall. A dolgok felével még én sem vagyok
tisztában, holott nyakig benne vagyok az egészben. – dörzsöltem meg a szemem.
Tulajdonképpen nem hazudtam, elvégre ez helyzet minden volt, csak világos nem. Az
egyik pillanatban még Louis utál engem, miközben én úgy aggódok érte, hogy
szinte nem is ismerem. A másikban ki akarja deríteni, mit titkolok, én pedig
menekülök előle. A harmadikban pedig arra kér, legyek vele, de nem nyilvánosan,
mert fél mások véleménytől, én pedig belemegyek, mert ez az egyetlen esélye,
hogy a közelében lehessek. De valóban, mindhárom helyzetben van egy közös
nevező; Louis mindvégig valóban az őrületbe kergetett. Illetve kerget még most
is. És akkor itt a negyedik fázis, amiben már Niall is részt vesz, valamilyen
szinten belekeverve magát ebbe a minden, csak nem tisztességes helyzetbe.
- Mennyire gondoljátok komolyan?
Elég volt egy pillantást vetnem az ír fiúra, hogy rájöjjek, neki ugyanolyan
kellemetlen volt feltenni ezt a kérdést, mint amilyen nekem lesz válaszolnom
rá. Már ha egyáltalán menni fog. Legszívesebben visszakérdeztem volna, hogy ez
attól függ, melyikünket kérdezi, de én csak a magam álláspontjával voltam
tisztában, és tisztességtelen lett volna úgy beállítanom a helyzetet, mintha
Louis semmire sem tartaná a kapcsolatunkat. És bár még mindig nem mondott
semmit az érzéseivel kapcsolatban, annyira már nekem is sikerült rájönnöm,
Louis nem szórakozásból teszi, amit tesz.
- Nem akarja, hogy mások is tudjanak róla, mert nem akar a többi ember
véleményétől függni. – próbáltam meg valami normális választ összekaparni,
miközben lesütöttem a szemem. – Fél, de nem a külsősöktől. Számít neki, mit
gondolnátok ti erről az egészről, talán még kényelmetlen is lenne, mert még mi
sem tudjuk pontosan, mit érzünk a másik iránt. De ha arra vagy kíváncsi, akkor
nem, nem összejárni szoktunk. – néztem fel rá óvatosan.
Niall maga elé meredve bólintott, mintha csak emészteni próbálná a hallottakat,
ezért nem ért meglepetésként egy kisebbfajta csend beállása, de sem őt, sem
engem nem zavart. Talán még jól is esett, hogy volt egy teljes percem azon
tűnődni, hogy adjam be Louis-nak, hogy a kettőnk titka már nem titok, még akkor
is, ha tudtam, nem lesz egy egyszerű folyamat.
- Szóval komolyan gondoljátok. – szólalt meg, megtörve a csendet, megadva a
választ a saját kérdésére, vagyis inkább kiköveztetve.
- Komolyan gondoljuk? – néztem féloldalasan rá.
Ezek szerint ő helyettem is tudta a választ.
- Hát, másra nem nagyon tudok gondolni. – vonta meg a vállát. – És hogy
sikerült pont nektek egymásra
találnotok? – kérdezte, mintha csak azt ízlelgetné, egyáltalán hogy lehetséges,
hogy ő és én.
Ha tudná, én mennyit tűnődtem ezen…
Talán ez volt az a kérdés, amire még kíváncsi voltam, a tengernyi közül, amik
körülvettek az elmúlt időszakban, de a saját magamnak feltett forma teljesen
más értelmű volt, mint amit Niall kérdezett, így az övéjére pontosan tudtam a
megoldást.
- Liam felcsapott kerítőbe, a tudatalattijában. – közöltem szórakozottan, de a
fiú pillantását látva, arra a következtetésre jutottam, talán nem ártana
kifejtenem a történetek. – Ott voltál a legutóbbi Troy bulin, nem?
Niall bólintott.
- Igen, és te is. De miért?
- Hónapok óta nem találkoztam veletek, ergo szinte fogalmam sem volt, mi folyik
nálatok, szinte csak azt tudtam, amit olvastam, de mindketten tudjuk, azokból
mennyi igaz és mennyi nem. Viszont volt esélyem elbeszélgetni Liammel, így választ
kaptam pár fel nem tett kérdésre, amiből kiderült, valami nincs rendben
Louis-val. Eszem ágában sem volt belefolyni, de Liam megkért, hogy beszélgessek
el vele, hátha rám hallgat, ha már korábban nekem is volt nehezebb időszakom.
De gondolom, felesleges mondanom, nem így volt. A lényeg, hogy pár hete
összefutottunk egy klubban, ahol részeg volt, én megsajnáltam és hazakísértem,
de megkért, hogy maradjak. Mikor valamennyire kijózanodott, beszélgetni
kezdtünk, és a legközelebbi, amire emlékszem, hogy megcsókol, én pedig lelépek.
Aztán jön a rész, amit már te is ismersz, a repülős. Folytatni akarta, mert azt
állítja, jobban érzi magát ettől az egésztől, de egyelőre nem akar másoknak is
beszélni róla. – préseltem bele dióhéjba a történetet, kihagyva nem egy
meghatározó részletet.
Viszont azt is tudtam, ha mindent elmondok, akkor bizony mindent elmondok,
kivétel nélkül, az meg egy olyan dolog volt, ami nem valószínű, hogy
megtörténik, akár megbízhatónak tartom Niall-t, akár nem.
Mindenesetre reméltem, ezzel sikerül valamennyire kielégítő választ adnom a
kérdésére.
- Nézd, Avery, nem akarok a rossz hír hozója lenni – kezdte bizonytalanul. – de
akármi is van köztetek, akármennyire is nehéz, beszélnetek kell róla. Először
is egymással. Mert megígérhetem, hogy tőlem nem fogják megtudni, de csak
átmenetileg. Mert ha ti nem mondjátok el, akkor előbb vagy utóbb én fogom. És
nem azért, mert dühös vagyok, amiért titokban tartottátok vagy, mert azt akarom
mondani a többieknek, hogy szedjenek szét titeket, mielőtt még valami rosszabb
történik. Azért fogom elmondani, hogy megelőzzem a botrányt. Mert ha nem
mondjátok el minél hamarabb, akkor nem csak a külsősök haragjával fogtok
szembenézni. – közölte a nyilvánvaló tényt, hiába, ugyanis tökéletesen
tisztában voltam a következményekkel.
Mondhatnám, hogy kegyetlenség, amiért ezt mondta, elvégre semmi köze sincs a mi
dolgunkhoz, de igazság szerint, van. Ugyanis ez már teljesen nem kettőnkről
szól.
Hanem arról, mit teszünk másokkal, miközben egymást készítjük ki.
- Őszintén, Niall, szerinted mennyire van halálra ítélve ez az egész? –
csúszott ki a számon a kérdés, mielőtt még megálljt parancsolhattam volna a
gondolatmenetemnek.
De attól még, mert féltem feltenni, nem azt jeleni, nem érdekelt a válasz. Ha
fáj, ha nem.
- Őszintén? – vonta fel a szemöldökét.
Bólintottam. Elvégre, innen már nem volt visszaút.
Egy pillanatra mintha eltűnődött volna azon, válaszoljon, vagy sem, de végül
legyőzhette azt a minimális bizonytalanságát is.
- Semennyire. Mivel nem az számít, mások mit gondolnak rólatok, hanem hogy ti
mit gondoltok egymásról. Márpedig ha Louis dalokat írt rólad, és látványosan
jobban van, amióta tart köztetek ez a valami, akkor, amit ő érez irántad,
erősebb, mint azt te gondolod.
Akármennyire is tiltakoztam, minden ellenállásom hiábavaló volt, a nap
hátralévő részében nem tudtam megszabadulni Niall szavaitól, amik úgy
furakodtak minden pillanatban a középpontba, hogy szinte semmire sem tudtam
odafigyelni.
Tekintve, hogy megegyeztünk, a beszélgetésünk titok marad, muszáj volt úgy
tennünk, ahogy a beadtuk a többieknek, így valóban nekiálltunk átnézni pár
szöveget, de akármennyire is próbálkoztam, a nyomorúságról szóló sorokon kívül
szinte semmi használható ötletem sem volt. De ahogy láttam, ő is éppúgy máshol
járt, mint én.
Viszont mindketten valamilyen szinten már kínos vigyorral az arcunkon fogadtuk
az ellenőrző bizottságot, akik miután beleolvastak az újonnan íródó szövegbe,
egy elismerő bólintással jelezték, elnyerte a tetszésüket. Elég volt egy
pillantást váltanunk, és megállapítottuk, elég gáz, hogy még az ilyen
helyzetekben is képesek vagyunk valami használhatót is összehozni.
Miután összehoztuk az ominózus dal végének sablonját, egyikünket sem érte
meglepetésként, hogy ezzel a mai napra befejezettnek tekintettük a munkát, így
miután elköszöntem Niall-től, úgy döntöttem, itt az ideje egy kisebb feszültség
levezetésnek, mielőtt sort kerítek az újabb kimerítő beszélgetésre Louis-val.
Személyes rekordomat megdöntve, sikerült majdnem az egész délutánt a hotel
edzőtermében töltenem, aminek az egyik fele abból állt, hogy futottam, a másik
meg hogy rongyossá püfföltem a bokszzsákot. Az utóbbi tevékenységemet még
szívesen folytattam volna, de eléggé bedurvulhattam, ha a végén már a velem
tartó Derek a hátán cipelve vitt el az öltözőkig, arra hivatkozva, ennyi elég
lesz, már meghalt.
Megpróbáltam a zuhanyzást annyira elhúzni, amennyire csak lehetséges, hogy a
maradék lelki erőmet is összeszedhessem, de a forró víz nem sokat segített,
ugyanolyan szerencsétlenül éreztem magam utána, mint előtte. Így aztán mondanom
sem kell, szinte futólépésben loholtam vissza a szobámba, azon tűnődve, vajon
megúszhatom ezt a beszélgetést mára, ha egész egyszerűen levetem magam az
ágyamra, nyakig betakarózom és alvásra hivatkozva fel sem kelek reggelig. De
alig értem az ajtó elé, már rájöttem, minél tovább húzom, annál rosszabb.
Elvégre, Louis-nak épp annyi joga van tudni, mint nekem, hogy Niall mindennel
tisztában van, vagyis majdnem mindennel.
Nyűgösen csaptam be magam mögött a szobaajtót, és indultam el a háló irányába,
hogy felsőt cseréljek, miközben a sporttáskát elhagytam valahol a nappali
részen. Szinte be sem értem a helyiségbe, már le is húztam a kapucnis pulcsim
cipzárját, ezzel megszabadulva az egyetlen ruhadarabtól, ami a felső testemet
takarta a tiszta sportmelltartómon kívül. És ez még csak nem is lett volna baj,
ha a következő pillanatban meg nem hallom az egyetlen olyan hangot, aminek
hatására bármikor ki tudott rázni a hideg.
- Zavarok? – kisebb szívrohamot sikerült rám hoznia, és ezt egy pillantással is
a tudatára adtam, amikor megfordultam, és szembe kerültem a küszöbön álló Louis-val.
De gondolom, mondanom sem kell, ezúttal nem nézett a szemembe, a tekintetét
sokkal inkább lefoglalta valami más.
- Jesszus, hogy jutottál be? – nyúltam rögtön az előbb levetett pulcsimért.
Nagy nehezen sikerült elszakítania magát attól a tevékenységétől, hogy tetőtől
talpig végigmérjen, majd felmutatott egy fehér négyzet alakú tárgyat.
Valamiért nem lepett meg, hogy minden erőfeszítés nélkül hozzájutott a
szobakártyámhoz.
- A két szép szemembe került. – vigyorgott, majd beljebb lépett. – Gondoltam,
megleplek, de láttam, hogy előbb értél ide, mint én.
Elfordultam, miközben felhúztam a cipzárt, elnyomva egy feltörni készülő
sóhajt. A lehető legkevésbé sem volt kedvem elrontani Louis kedvét azzal, hogy
közlöm vele a híreket, de tudtam, ha most nem mondom el, rosszabb lesz.
- Még mindig ki vagy akadva a reggeli dolog miatt? – érkezett a kérdés a hátam
mögül, mire az ajkamba harapva megráztam a fejem.
- Nem, jól vagyok. – válaszoltam, de a hangom szánalmasan csengett.
Nem telt két másodpercbe, hogy megérezzem a derekamon a két kezet, amik utána
tulajdonosuk felé fordítottak, de a tekintetemet végig a földre szegeztem,
illetve szegeztem volna, ha az államnál fogva fel nem emeli a fejemet,
kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
És akkor megfogadtam, hogy ez alkalommal nem hazudok neki, jön, aminek jönnie
kell.
Ez alkalommal nem leszek a régi Avery.
- Niall tud rólunk. – mondtam ki, de valamiért egyáltalán nem éreztem magam
megkönnyebbülten tőle.
Nem történt semmi. De tényleg semmi. Semmi reakció nem volt az arcán, és még
csak meg sem mozdult. Még mindig ugyanúgy fogta az államat, a szemembe nézve,
mintha meg semmit sem mondtam volna korábban.
Eljött a pillanat, amikor be kellett ismernem, nem állok készen arra, ami
következni fog.
Sziasztok!:) Először is, tudom, rohadt késő van meg minden, és sajnálom is, de egész nap nem voltam itthon, és mire ismét eljutottam idáig, már megint túl késő volt. Az időbeosztásom még mindig borzasztó, tudom és ezért is az elnézéseteket kérem, igyekszem minél hamarabb rendbe tenni, de az elmúlt időben a szétszórtság mintapéldája vagyok. Másodszor pedig ismételten hatalmas köszönettel tartozom az összes pipáért (10!), kommentért, és feliratkozóért, eszméletlen jól esik mindegyik, el sem hiszitek, mennyire boldoggá tesznek, szóval nagyon-nagyon köszönöm!<3
Használjátok ki jól a hétvégét, és jövőhéten jelentkezem az új résszel, lehetőleg már emberibb időben.:)
-xoxo, Sophie V.
Ne basszus. Olyan cukik együtt meg ne próbáld szétszedni őket!!!
VálaszTörlésImádom <3 <3 <3
Egyelőre nem állt szándékomban.;)❤ Nagyon örülök, ha tetszik!:)❤
Törlés-xoxo, Sophie V.