35. - Lány, aki a tűzzel játszik

Parapappaa, meglepi!
Amúgy sziasztok drágáim!
Gondoltam, ha már péntek van és ha már olyan csúnyán lezártam a múltkor, akkor előbb hozom a következő részt, bár ez az egy nap nem olyan sok és eredetileg szerdára terveztem a dolgokat. De természetesen nem sikerült összehoznom, az idő ismét ellenem játszott, na meg persze a suli is, de az már más kérdés. Ha már sulinál és az egyebeknél tartunk, remélem, mindenki túlélte az elmúlt hetet, a lehető legkevesebb sérüléssel, és életben maradt itt nekem. Továbbá szeretném megköszönni az előző részhez érkezett pipákat, kommenteket, mint mindig, most is imádtam olvasni tőletek, és iszonyatos erőt adtatok a folytatáshoz, szóval nagyon szépen köszönöm!<333 Ami pedig a díjakat és az egyebeket illeti, nem felejtettem el kirakni őket, szerkesztés alatt állnak, csak borzasztó vagyok az időbeosztásban, és inkább a résszel haladtam, de természetesen a hét végéig kikerülnek, még egyszer nagyon szépen köszönöm őket!<333 Ti vagytok a legjobbak, nem győzöm hangsúlyozni.
A résszel kapcsolatban annyit, tudom, ígértem egy kisebb magyarázatot, arra is sort kerítek, talán ebben is választ kaptok néhány kérdésre. Jó hétvégét, drágáim, megérdemlitek, és jó olvasást!

-xoxo, Sophie V.

Szemrebbenés nélkül néztem végig, ahogy a mellettem ülő lány egy hatalmas lendülettel felhajtja a poharában lévő rövidital, majd csapja le az asztalra azt, egy hatalmas vigyorral az arcán.
- Nyertem. Kövit te fizeted. – biccentett a saját poharam felé Caroline, mire elnevettem magam, és intettem megerősítésképp a ránk várakozó csaposnak, aki erre egy bennfentes mosollyal az arcán vette el a barátnőmtől a kiürültet.
- Én inkább az előbbi koktélból kérek. – kacsintott rá a fiúra a lány, mire az engedelmesen bólintott, és eltűnt a pult mögött. Caroline vetett egy rövid pillantást az elénk tárult csinos kis hátsóra, majd egy elismerő biccentés után felém fordult, és a közelebb húzódott hozzám, hogy a tömeg által keltett hangzavarban is hallhassam, amit mondani akar. – Na, jó, eleget ittunk már mindketten. Elárulnád végre, beléd meg mi ütött?
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. – ráztam meg a fejemet, miközben felemeltem a poharamat, és egy mozdulattal lehúztam a tartalmát, mire könny szökött a szemembe.
De még azokon keresztül is tökéletesen láttam a lány határozott tekintetét.
- Ez már a második kör, és még nem intettél megállj-t. – vonta fel a szemöldökét. – És mindketten tudjuk, hogy te csak akkor iszol ennyit, ha valamit titkolsz. Ugyanezt csináltad mielőtt a szüleid váltak volna, azzal a különbséggel, hogy akkor egy fél üveg bor után kidobtad a taccsot és színt vallottál.
Az emlékek hatására vágtam egy grimaszt, de azon kívül semmilyen érzelmet nem voltam hajlandó kimutatni, már ami a szüleim részt illeti a dologban.
- Mit titkolsz, Cane? – meredt rám ellentmondást nem tűrő tekintettel.
Bár az elmúlt pár hónapban még ritkábban láttuk egymást, mint előtte, és a kapcsolatunk sem volt a legjobb leginkább az én ügyes-bajos dolgaimnak köszönhetően, egyet el kellett ismernem; Caroline azon kevés emberek közé tartozott, akik olvasni tudtak bennem még a történtek után is.
Mintegy végszóként a hazugságaimra, a pulton elhelyezkedő telefonom eddig elsötétült képernyője felvillant.
Louis.
Amilyen gyorsan csak tudtam, lenyomtam a zárt, figyelmen kívül hagyva a hívást, így a képernyő ismét feketében pompázott, azonban a barátnőm szúró pillantása elől nem menekülhettem.
- Aha. – jegyezte meg, mintha csak magának beszélne. – Szóval itt kezdődik a probléma.
- Nincs itt semmilyen probléma. – intettem le, majd hálásan rámosolyogtam a pultosra, aki eközben lehelyezte elénk a két koktélt.
- Tudod, talán még el is hinném, ha a múltkor nem rohantál volna ki abban a pillanatban, amikor megláttad, hogy ő keres. – rázta meg a fejét.
Ittam egy kortyot a kékes színű italból, és megvontam a vállam.
- Összevesztetek?
- Nem volt min. – vágtam rá talán egy kicsit túl gyorsan, de ez volt az igazság.
Bármennyire utáltam még csak magamnak is bevallani.
Elvégre az elmúlt pár napban még csak lehetőséget sem adtam magunkat a kommunikáció bármely formájára, ahol tudtam, elkerültem Louis-t, még haza is mentem, csak ne kelljen a szemébe néznem, ez pedig nagy szó, ahhoz képest, hogy a családi dráma óta szinte csak a cuccaimért léptem át a küszöböt.
Tudtam, hogy amit csinálok, minden csak nem ésszerű, és hogy valamilyen szinten még gyerekes is, de fogalmam sem volt, mégis mi a fene lenne a helyes lépés. Azok után amit Corinne a szemembe vágott pár napja, pedig már tényleg nem tudtam, kiben bízhatok és kiben nem, figyelembe véve a tényt, ami számomra nem is olyan régen derült ki, miszerint rajtam kívül jóformán már mindenki tudott a Modest! szándékairól. Így gondolom senkit sem ér meglepetésként, ha azt mondom, nem Louis volt az egyetlen a fiúk közül, akit ott kerültem ki, ahol csak lehetőségem volt. Elvégre mind a négyen ott voltak a múltkor, miután elmentünk a menedzsment irodájából, amikor is ismertették a tervet az egész csapattal, közvetlenül az után, hogy Corinne tudomást szerzett az egészről, és elintézte, hogy ne legyek ott.
- Nem mondhatok sokat, mert köt a szerződés. – kezdtem, miután visszatértem a valóságba, mire Caroline megforgatta a szemeit. – De tételezzük fel, hogy van egy belsős dolog, ami elég meghatározó lehet a jövőmre nézve, és ebbe most jóformán mindent beleértek. Louis pedig előbb tudta, mint én, és eltitkolta előttem.
- De ez nem száz százalék. – jegyezte meg leginkább saját magának, mire bólintottam. – Szóval azt feltételezed, átvert?
Kelletlenül biccentettem.
- Ezért kerülöd? Ahelyett, hogy megkérdeznéd? – meredt rám hitetlenül, én pedig éreztem, hogy hamarosan megkapom a várva várt kioktatást.
- Tekintve, hogy ezen múlik a karrierem jövője, és a vele való kapcsolatomé is, igen, Caroline, inkább kerülöm és adok magunknak némi gondolkodási időt, mielőtt még ránk szabadítom az esetleges katasztrófát. – válaszoltam monoton hangon, majd ittam egy újabb kortyot a koktélból.
- Mibe keveredtél már megint, Cane? – tette fel a kérdést, leginkább magának, én azonban csak megvontam a vállam.
- Mibe nem? – kérdeztem vissza szórakozottan.
- Szóval azért hívogat öt percenként. – sandított a telefonomra, mire feltűnt, hogy a képernyőn ismételten az ő neve villog, de ez alkalommal nem nyomtam ki. – Mióta is nézed levegőnek? – érdeklődött.
A pillantásomat a poharamra szegezve válaszoltam.
- Három napja, talán.
- Oké, tévedtem, te nem idióta, te kegyetlen vagy, Avery.
- Jó, akkor mondd meg, te mit csinálnál a helyemben? – csaptam rá az asztalra.
- Hát biztos nem hagynám, hogy az őrületbe kergesse saját magát, mégis mit követett el ellened, amiért nem veszel róla tudomást.  – tápászkodott fel a bár székétől. - És bár nem sok mindent tudok erről az egészről, ami körülvesz titeket, de abban biztos vagyok, akármiről is legyen szó, kurva élet, hogy nem hazudott neked, abban pedig még biztosabb, hogy nem vert át. Mert ha Louis valóban tudott volna a dolgokról, és tételezzük fel, hogy tudott, akkor ő lett volna az első, akitől hallod a híreket, nem pedig Corinne-tól. – vetette oda nekem, mielőtt ellépett volna mellőlem, hogy a táncoló tömegbe vesse magát, csak úgy, mint pár hónappal ezelőtt, miután valami olyat mondott, ami ismételten nagyon is igaz volt.
- Várjunk csak, te meg honnan… - kiáltottam utána, hogy a tömegen keresztül is halljon, mire megfordult, és rám kacsintott, de pár pillanattal később ismét szem elől tévesztettem.
Caroline maga volt a megtestesült két lábon járó megoldó kulcs, csak még ő sem tudott róla.
Felvont szemöldökkel meredtem utána, ahogy szépen lassan leesett a tantusz, miszerint ismét sikerült átverniük, csak hogy ez alkalommal más témában, ráadásul az orrom előtt.
Bár tudhattam volna, hogy Louis egy idő után még a legjobb barátnőmet is képes felkeresni, ha nem adok életjelet.
Talán már egy órája vergődhettem a tömegben, eleinte Caroline után kutakodva, aztán leragadva néhány rég nem látott ismerősnél, akiket még a Troy buli alkalmával láttam utoljára, így kénytelen voltam letenni a barátnőm megtalálásáról, bár volt egy olyan érzésem, már rég elhagyta a szórakozóhely területét valaki mással. Mint általában.
Mindenesetre a hiányát kihasználva úgy gondoltam, így talán esélyem van némi ivásra anélkül, hogy kielemezné ennek okát, így hagytam, hogy a jól ismert társaság kezelésbe vegyen, és elfogadtam minden egyes ajánlatot, már ami az italra szólt. Akkor is, ha tudtam, ennek meglehet még később a böjtje.
Kevésbé éles érzékszervek ide vagy oda, azt valahogy mégis sikerült kiszúrnom egy újabb óra elteltével, a mosdó irányába tartva, hogy valami nincs rendben, vagy legalább is valaki tuti nincs rendben körülöttem, ezért megkockáztattam egy pillantást a hátam mögé, mire a tekintetem összekapcsolódott egy ismeretlen szempárral. A pasas inkább emlékeztetett egy helyi kidobónak, mint sem egy vendégnek, azonban nem az itteniek megszokott öltözetét viselte, és a pillantása sem töltött el nyugalommal, épp ellenkezőleg.
Nyeltem egy nagyot, és már indultam is volna tovább, azonban még mielőtt egy lépést is tehettem volna, egy kéz kulcsolódott a karomra, enyhe szívrohamot okozva.
- Figyelj, nem akarok bunkó lenni, de szerintem kicsit berúgtam, és normális esetben kedvesebb lennék, de nem vagyok a toppon. – próbáltam meg kótyagosan kihúzni a kezemet a szorításából, azonban nem engedett.
- Azt mondod? – érkezett a szórakozott kérdés, mire megállt bennem az ütő.
Ezt a hangot túl jól ismerem.
- Louis? – néztem fel az ismerős kék szempárba, ami úgy fúródott az enyémbe, hogy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni.
- Megvagy. – mondta, azonban nyomát sem láttam az előbbi szórakozottságnak, sokkal inkább teret adott a dühnek.
Basszus.
- Honnan tudtad? – kérdeztem, miközben fél kézzel megkapaszkodtam a karjában, attól félve, összeesek a szédüléstől.
Nem válaszolt, helyette elkapta a tekintetét, és körbenézett, mintha csak attól tartana, bárki tanúja lehet ennek a jelenetnek, majd ismét felém fordult, és a derekamnál fogva közelebb húzott magához.
- Oké, most szépen kisétálunk innen, te pedig megpróbálsz kevésbé részegnek tűnni, amíg eljutunk a kocsihoz. – indult meg velem, én meg, mint egy rongybaba, követtem.
Még csak meg sem próbáltam tiltakozni, miszerint én aztán minden vagyok, csak részeg nem, azaz lehet, hogy többet ittam a kelleténél, de a józan eszem még jelen van, és éppen nagyban ordítja, hogy ne hagyjam magam vele szemben.
De jelenleg még a klub zenéje is hangosabb a józan eszemnél.

Alig húsz perccel később már ki is nyitották előttünk az önműködő kaput, és viszonylag akadálymentesen el is jutottunk az autóig, ha azt nézzük, valaki nagyon kedvesen ránk küldött pár kamerást, így természetesen nem úsztuk meg az estét képek nélkül, ahogy kéz a kézben távozunk a szórakozóhelyből, én az arcomat takarva, ő pedig igyekezve jó képet vágni a dologhoz. Azonban elég volt egyetlen oldalsó pillantást vetnie rám, hogy rájöjjek, minden, csak nem jókedvű.
 Ettől pedig csak rosszabbul éreztem magam a már amúgy sem fényes állapotomban.
Ahogy parkolt le az autó, már ki is pattant mellőlem, és másodperceken belül feltépte az ajtót az oldalamon, szinte meg sem várva, míg kicsatoltam az övet. Szó nélkül, engedelmesen kiszálltam, és hagytam, hogy maga után vezessen, miközben megpróbáltam valami egyebet is kiolvasni a gesztusaiból, azonban a testőrök előtt pontosan úgy viselkedett, mint szokott.
- Akkor holnap reggel? – kérdezte a mellettünk sétáló, számomra már ismerős arc, miközben a bejárati ajtó felé tartottunk.
Louis bólintott.
- Szüksége lesz reggel a szolgálatomra, Ms. Cane? – mosolygott rám az előbbi sofőrünk.
Hm. Szóval akkor most már tényleg itt maradok.
Szólásra nyitottam a számat, azonban Louis megelőzött.
- Ő is velünk jön. – közölte, mire a testőre bólintott, és levált tőlünk.
Bár fogalmam sem volt, mi lesz az útcélunk, nem tartottam valami alkalmasnak az időt arra, hogy rákérdezzek, inkább csendben maradtam, és követtem őt a ház belsejébe.
Szinte alig csukódott be mögöttünk az ajtó, már meg is fordult, és egy hirtelen mozdulattal a falnak szorított, a kezével megtámaszkodva a fejem mellett, így az arcunk egy vonalba került.
- Elárulnád, hol bujkáltál? – meredt rám azzal a bizonyos tekintetével, amit azokra a pillanatokra tartogatott, amikor tényleg dühös volt rám.
Ismételten megkíséreltem megszólalni, de ez alkalommal is belém fojtotta a szót, azonban most kicsit másképp, mint az előbb, ugyanis még csak levegőt sem bírtam venni, mikor az ajkait egy másodperc töredéke alatt az enyéimre tapasztotta.
A hangulatváltozásai pont olyan kiszámíthatatlanok voltak, mint ő maga, ezt sikerült kitapasztalnom az együtt töltött idő során, azonban azt egy szóval sem állítanám, hogy kezelni is tudom az ilyen helyzeteket.
Főleg, mikor dühös, ezért szórakozni akar velem, azzal, hogy kihasználja a bizonytalanságomat.
- Nem akarod tudni, mit tennék most veled legszívesebben, Avery. – mondta, miután elhúzódott tőlem.
Jobb, ha nem is tudom.
- Ha legközelebb menekülni akarsz előlem, egy jó tanács. – simított végig az arcomon, én pedig visszafojtott lélegzettel vártam a mondandója végét. – Ügyesebben. – majd azzal a lendülettel a karjába kapott.