34. - Családi képek

Sziasztok!<3
Szóval a bevezetőm, köszöntésem, akármim ez alkalommal is a rész elejére került, ugyanis szeretném ha előre tudnátok, a pokolba fogtok kívánni a rész végén (Aki most előreolvas, az nem kap ölelést. Na jó, kap, de csak mert mindenkit imádok.) deee ennek az újabb szálnak (Sophie megkavarja a dolgokat, mint mindig) köszönhetően fény derül néhány dologra a közeljövőben. De ennél többet nem szeretnék elárulni. Viszont megannyi kérdőjelet sem szerettem volna magam után hagyni, bár úgy érzem, így is sikerülni fog.
Másodszorra pedig remélem, mindenki túlélte ezt a hetet is, kevesebb maradandó sérüléssel, és hogy jól telik a hétvége. Harmadszorra pedig szeretném megköszöni az előző részhez érkezett kommenteket, pipákat, és azt a 3(!) díjat, amit időközben kaptam. Nagyon hálás vagyok értük, imádlak titeket, komolyan nálatok jobbakat nem kívánhatnék, nem is akarok, ti vagytok a legjobbak!<333
Nem is pazarlom tovább a szót, jó szórakozást a részhez, és további jó hétvégét drágáim!
-xoxo, Sophie V.

Nem számít, hányszor fordultam vissza ebből az utcából az elmúlt két hétben, nem számít, hányszor tettem fel magamnak a kérdést, vajon ő miért nem érdeklődik irántam, a lelkem mélyén pontosan jól tisztában voltam azzal, hogy én fogom megtenni az első lépést. Elvégre mindig is én kezdeményeztem. Ő képtelen volt rá.
Lassan kiengedtem a benntartott levegőt, miközben igyekeztem figyelmen kívül hagyni a zakatoló szívemet, ahogy egy apró mozdulattal leállítottam az autót a valamennyire ismerősnek tűnő ház előtt. Na, nem mintha annyiszor jártam volna már benne, elvégre egy kezemen meg tudom számolni, a válás óta hányszor kaptam ide meghívást, de figyelembe véve a tényt, hogy a jelentős részét én fizettem, azért kíváncsi voltam, mire költötte a pénzt, amit a tizennyolcadik születésnapomig kapott a keresetemből, így bele-bele mentem az itteni találkozókba. Minden kétségemmel együtt. Mindenesetre most már úgy is felesleges azt mondanom, bár ne tettem volna. Hiszen megtettem, mert azt gondoltam, jobb lesz. Mert mégiscsak az apám.
Illetve, csak hittem, hogy az.
Lehunytam a szemem, azonban pár pillanattal később ki is nyitottam, arra ösztökélve magam, nézzek szembe a ténnyel, nem számít, mennyit nyugtatgatom magam, így is úgy is be fogok ma menni azon a rohadt ajtón és a rohadt szemébe fogom mondani, amit gondolok. Hogy sosem bocsájtom meg, amiért hagyta, hogy évekig ostorozzam magam valami olyanért, amiről nem is én tehetek. Hogy tizenhat évesen felnőtté tett akaratom ellenére. Hogy cserbenhagyott, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Hogy nem számít, hányszor játszottam meg magam az elmúlt években, a lelkem mélyén pontosan tisztában vagyok azzal, gyűlölöm őt.
Túl hosszú a lista.
Kihasználva a pillanatnyi magabiztosságom, egy gyors mozdulattal kinyitottam az autó ajtaját, majd egy lendületet véve már kint is voltam, azonban sikerült ezzel majdnem orra buknom, mire szitkozódva kapaszkodtam meg a kocsi oldalában, miközben becsaptam az ajtót. Próbáltam nem arra gondolni, hogy esetleg az ablakon keresztül figyel, ahogy egyre közelebb és közelebb értem a házhoz. Nem fáradtam a kopogással, sem a csengetéssel, elvégre pontosan tudtam, hol tartja a pótkulcsot arra az esetre, ha bármi történne, plusz ismerem őt annyira, hogy sejtsem, talán ajtót sem fog nyitni, ha használatba veszi a kitekintőt.
Elvégre volt már rá példa.
Néhány pillanatnyi szenvedés után, amit a remegő kezem okozott a kulcslyuk eltalálásával, már bent is voltam, miközben megcsapott az összetéveszthetetlen feszültség, mint minden egyes alkalommal, amikor a közelemben volt. Mondhatni megéreztem már a jelenlétét, így most sem ért meglepetésként a konyhából kiszűrődő matatás hangja, ami vegyült egyfajta dúdolással. Aggódhattam volna, hogy esetleg a menyasszonya a közelben van, elvégre nem dolgozott, eltartották, bár abba inkább nem gondoltam bele, az ő pénzéből, vagy a lenyúlt keresetem megmaradt részéből. De tulajdonképpen annyira nem hatott meg.
Nem kellett útmutatást kérnem, pontosan tudtam, mit merre találok, azonban bármennyire is elleneztem az effajta gondolatot, muszáj volt megjegyeznem, ha a neveléshez nincs is, a lakberendezéshez remek érzéke van. A ház remekül tükrözi, mennyire imádja az antik dolgokat.
Megálltam a konyhaajtóban, és a félfának támaszkodva figyeltem, ahogy háttal állva nekem matat valamit a tűzhelynél, és már éppen megszólaltam volna, amikor legnagyobb döbbenetemre megelőzött.
- Helló, Avery. – mondta, anélkül, hogy megfordult volna.
A torkom összeszorult, és egy pillanatra mintha levegőt is elfelejtettem volna venni.
A szótlanságom meglephette, ugyanis felvont szemöldökkel fordult meg végül, a tekintetemet keresve, mintha arra várna, hogy mondjak valamit.
Bele sem akartam gondolni, honnan tudta, hogy én vagyok.
- Nagy volt a forgalom? – érdeklődött, mintha csak kedélyes társalgást folytatnánk, azonban figyelembe véve a tényt, hogy még csak meg sem szólaltam eddig, ez minden volt, csak beszélgetés nem.
Nagyot nyeltem, és minden kétségemet félretéve húztam ki magamat.
- Mit érdekel? – köszörültem meg a torkom.
- Miért ne érdekelne? – kérdezte vissza szórakozottan, miközben újból hátat fordított nekem. – A lányom átvezetett a fél városon, gondoltam, megkérdezem, milyen volt az út. Mi ebben a szokatlan?
- Talán, hogy nem vagyok a lányod? – vontam fel a szemöldökömet. – De ezt te pontosan tudod, nem igaz?
Megdermedt, és egy pár pillanatig mozdulatlanul állt, azonban hamar megunta a semmittevést és újból pakolászni kezdett.
- Mit vársz, mit mondjak? Persze, hogy tudom. – közölte monoton hangon, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.
- Nem fogom lefutni veled ugyanazokat a köröket, mint anyával, vagy mint Alex-el, annyit már nem ér meg nekem ez az egész. – ráztam meg a fejemet, miközben ellöktem magamat az ajtótól, és közelebb léptem hozzá. – Sőt, ami azt illeti, te sem érsz meg annyit. – tettem hozzá alig hallhatóan, azonban neki még épp sikerülhetett elcsípnie a megjegyzésemet, ugyanis a következő pillanatban szikrázó tekintettel fordult felém, miközben tett egy fenyegető lépést.
- Megismételnéd? – szűkítette résnyire a szemeit, mire rám tört egy pillanatnyi bizonytalanság, de miután figyelmeztettem magam, miszerint már nem tartozom neki semmivel, hamar összekaptam magam.
- Szerintem hallottad, mit mondtam. – álltam a pillantását.
Azt akartam, hogy tudja, nincs az a pénz, amiért visszaszívnám az előbb mondottakat, nem számít, mivel szorít sarokba, mivel fog zsarolni, már ami az érzelmeimet illeti. Azt akartam, hogy tudja, innentől kezdve nem szándékozok tudomást venni róla.
- Azt hiszem, te nem értesz engem, Avery. Nem érted az egész helyzetet. De hát mire is számítottam, nem igaz? Hiszen még mindig egy gyerek vagy, akármennyire is próbálod eljátszani a környezetednek, mennyire kézben tartod a dolgaidat, átlátok az egészen. A menedzserednek, vagy az anyádnak még esetleg beadhatod, de nekem nem. – rázta meg a fejét. – De hát ezt te pontosan tudod. Tudod, és ezért kerülsz, kerülöd el az egyetlen embert, aki átlát az egész színjátékodon, amivel megtéveszted a világot, hogy ne láthassák, mennyire nem vagy képes megbirkózni ezzel az egésszel…
Itt volt az a pillanat, amikor nem bírtam tovább.
Amikor kikapcsoltam a belső hangomat, ami eddig uralta az összes lépésemet velem szemben.
Amikor végre kinyitottam a számat.
- Te beszélsz itt nekem a kerülésről? – vágtam közbe minden bűntudat nélkül, miközben a hangom egyre inkább felemelkedett. – Én kerülöm el a problémákat? Az egyetlen probléma, amit itt elkerültem, az te vagy, te, aki évek óta mást sem csinál, mint hogy kiszívja belőlem azt a maradék rohadt energiát, amit bennem hagytál három évvel ezelőtt! Gyerek vagyok? Tényleg? Mondd csak, hány gyerek tűri el hosszú hónapokon keresztül, ahogy a fél világ arról csámcsog, ami neki a legjobban fáj, és még csak ki sem mutatja? Hány gyerek csinálta volna végig mindazt, amit én? Mármint, jézusom, tizenhat éves voltam. – ráztam meg a fejemet hitetlenül, az idegességtől pedig már a látásom sem volt tiszta. – Mit gondolsz, mi történt?
- Tizenhat éves voltál, a fél világ a lábaid előtt hevert másodpercek alatt, és te nem tudtad kezelni. Ez történt. – jelentette ki szemrebbenés nélkül. – Nekem ehhez semmi közöm. A saját hibádból omlottál össze. Nem nekem köszönheted.
Még ha valahol mélyen legbelül tudtam is, hogy ezt gondolja a múltunkról, akkor is fájt az ő szájából hallani.
De ez alkalommal fel voltam készülve a fájdalomra. Máskülönben nem jöttem volna el.
- Az egyetlen hiba, amit elkövettem ezzel kapcsolatban, hogy még hajlandó voltam tudomást venni utána rólad. – csúszott ki a számon, azonban egy cseppet sem bántam.
Vele ellentétben, aki erre a mondatra, mint akit pofon vágtak, úgy bámult rám, vagy legalább is mintha nem hinne a fülének.
Tudtam, hogy nincs sok időm, amíg újra összeszedi magát annyira, hogy hozzám vágjon valami olyat, amivel elbizonytalanít, elvégre pontosan tudja, hol kell támadnia.
Azonban gyorsabban kapcsolt, mint reméltem, pillanatokkal később pedig a pofon nagy erővel az én arcomon csattant, azonban még csak időm sem volt megemészteni, vagy éppen bármiféle reakciót mutatnom, már jött is a következő.
Döbbenten meredtem rá, nem magyarázatot, inkább a reakcióját várva, azonban ő csak megfordult, mintha ezzel el is végezte volna a dolgát, és újra nekiállt pakolni.
- Ne felejtsd el, kivel beszélsz. Ha én nem lennék, az a nyavalyás szerződésed sehol sem lenne. – vetette oda, mintha mi sem történt volna, a hangjában pedig nyoma sem volt a haragnak, amit az előbb láttam a szemében. – Sőt, ha akarom, bármikor véget is vethetek neki.
- Maradj távol tőlem. Ha csak a közelembe mersz jönni, esküszöm, hogy távol tartási végzést kérek, ha botrány lesz belőle, ha nem, nem érdekel. – ráztam meg a fejemet, miközben kifelé hátráltam a szobából.
Túl sok volt. El kellett tűnnöm.
- Biológia ide vagy oda, Avery, az apád vagyok. Inkább a miatt kéne félned, hogy te távol tudsz e maradni tőlem. – meredt rám gúnyosan, ezzel megtalálva az egyetlen lyukat a páncélomon.
Sarkon fordultam, és a nélkül, hogy visszanéztem volna, az ajtó felé vettem az irányt, magamban fohászkodva, hogy el ne sírjam magam, vagy legalább is addig ne, amíg ki nem jutok végre a négy fal közül, ami minden egyes másodpercben egyre jobban fojtogatott.

Úgy vezettem, mint egy őrült, és bár tudtam, hogy nem helyes, ráadásul veszélyes is a lelki állapotomat nézve, a megengedett sebességet nem figyelve száguldottam végig az utcákon, miközben a telefonomat az anyósülésen dobva imádkoztam, hogy vegye fel Corinne a telefont. Azonban miután a harmadik próbálkozásra sem sikerült, egy még szabálytalanabb mozdulattal, a józanész hiányában, egy hirtelen fordulással irányt változtatva indultam a lakása felé, ez alkalommal azért fohászkodva, hogy otthon legyen.
A mi környékünk másik végében elhelyezkedő társasház harmadik emeletén égő villany azonban lángra lobbantott bennem valamiféle reményt, hogy a mai napon először talán szerencsém lesz. De Corinne negyedszerre sem vette fel a telefont.
Kizárt, hogy rajta álljon a szerződés. Az nem lehet.
Bár pontosan tisztában voltam azzal, mennyire utálja, ha rátörök csak úgy szó nélkül,  ráadásul, még kerül is az elmúlt időben, muszáj volt beszélnem vele, így minden kétség nélkül pattantam ki az autóból és rohantam a kapu felé, ahol a jól ismert kód beütésének köszönhetően pillanatokon belül már az elegáns lépcsőházban találtam magamat. A lift hiányában kénytelen voltam a lépcsőt használni, azonban a bennem túltengő adrenalinnak köszönhetően sikerült csak majdnem kiköpnöm a tüdőmet, mire felértem a harmadikra és elértem az ajtaját.
- Corinne, én vagyok az, Avery, nyisd ki, beszélnünk kell! – dörömböltem megállás nélkül, mire a következő pillanatban kattant a zár, és szembe találtam magamat a menedzserem fáradt, azonban határozott tekintetével.
- Hogy kerülsz te ide? – igyekeztem tudomást sem venni az arcára kiült félelemről, miközben becsúsztam mellette a lakásba.
Ez alkalommal nem fog elhajtani. Most biztos nem.
- Tudnom kell, apának mennyi esélye, joga, akármije van ahhoz, hogy felbontsa a szerződésemet a menedzsmenttel. – fordultam szembe vele, és vágtam bele minden bevezető nélkül.
Corinne felvonta a szemöldökét, miközben becsukta az ajtót.
- Te miről beszélsz?
- Voltam nála, és ne, el ne kezdd mondani, hogy mennyire hülye ötlet volt, magamtól is rájöttem! – fojtottam belé a szót, a tekintetét látva, és folytattam. – Azt mondta, hogy neki köszönhetem, hogy egyáltalán van szerződés, és hogy bármikor véget is vethet neki. Kérlek, mondd, hogy ez nem ilyen egyszerű! – ráztam meg a fejemet, a pillantásomat végig rajta tartva.
Túl jól ismertem Corinne-t és a reakcióit, így pontosan tudtam, mit fog mondani, még mielőtt megtette volna, elég volt látnom az arcát, és sejthettem, mire számíthatok.
De ez alkalommal nem hagyta, hogy olvassak belőle.
Pókerarcot húzva meredt rám, miközben a szobában tapintani lehetett a feszültséget, amihez hozzájárult a nem túl szerencsés csend is, melyben egy ideig csak a méregdrága órája idegesítő kattogását lehetett hallani.
Kérlek, mondd, hogy nem…
- Tizenhét voltál, amikor sor került a szerződés megkötésére, ezért ő írta alá helyetted. – kezdte lassan. -  Igen, valamilyen szinten beleszólása lenne a dolgokba egészen a jövő év végéig, azonban mindez teljesen lényegtelen már. Apád nem tud felbontani egy olyan szerződést, ami igen kétes a jelen pillanatban. – szorította össze az állkapcsát.
- Mi? – kérdeztem, de már előre féltem a választól.
Láttam, hogy nem akar beszélni, azonban tudtam, hogy nem számít, mi történik, nem fog a szemembe hazudni. Ez volt az egyetlen dolog, amit soha sem tett meg velem, mióta mellettem van.
- A Modest! rád akarja tenni a kezét, Avery.