37. - Darabokra hullik

Louis

Igyekeztem a lehető legkevésbé álmos és unott fejet vágni, miközben Preston, az én jelenlegi, és Avery testőre kitessékelt minket az autóból másnap reggel a több emeletes irodaház előtt, ezzel egyenesen a kordonok mögött várakozó izgatott tömeg karjaiba lökve, így egyikünket sem ért meglepetésként a vakuk hirtelen felvillanása, és az egybefojt kiáltások keltette hangzavar. Tippem sem volt, honnan tudták, hogy ide tartunk, de figyelembe véve a tényt, hogy az utca túloldalán leparkoló fekete autó már az indulás óta a sarkunkba van, már nem volt akkora rejtély. Bár tudtam, hogy ezzel valószínűleg kiakasztom a haladni akaró kísérőinket, megálltam az autó mellett, egészen addig, míg a szőke hajú lány ki nem szállt belőle, ezzel világosan a tudtukra adva, hogy együtt haladunk.
Illetve, haladtunk volna, ha három lépés után be nem vágott volna elénk három alak, akiknek ezek szerint nem volt elég célzás a kordon, hogy nem kéne közelebb jönni.
- Oké, srácok, megkaptátok, amiért jöttetek, hadd menjünk! – vetettem oda a toporgás közben, miután kétszer az arcunkba tolták a kamerájukat, és közelebb húztam magamhoz Avery-t.
- Mi a baj, Avery? Bal lábbal kelt fel? – érdeklődött az egyik, mire az említett személy felvonta a szemöldökét.
- Helyet kérünk, emberek! – kiáltotta a testőre, miközben átjött a másik oldalára, ezzel elérve, hogy teljesen körül legyen véve, hogy még csak véletlenül se érhessenek hozzá.
Valamivel szabadabbá vált előttünk az út, de még így sem voltunk elég gyorsak, jó néhányszor ki kellett térni egy-egy belépő arc elől, akik közül nem egy tett valamiféle megjegyzést vagy az egyikünkkel, vagy másikunkkal, vagy éppen mindkettőnkkel kapcsolatban. És bár egyik sem volt vészes, vagy éppen olyan, amit még eddig ne hallottunk volna, nem bírtam ki, hogy ne vessek oda még egy utolsó kevésbé szépen megfogalmazott mondatot, minden éles pillantás ellenére, amit a kísérőinktől kaptunk.
- Nem bírod megállni, hogy ne szólj vissza nekik, igaz? – tette fel a költői kérdést Preston, és bár megpróbált valamiféle szigort erőltetni az arcára, azt a mosolyt nem sikerült olyan nagyon elrejtenie.
Kétféle típusú emberek vettek körül; akik értékelték a seggfej viselkedésemet, és akik már kevésbé. Ellentétben a menedzsmenttel és a fiúk többségével, Preston és a többi testőr az előbbi csoportba tartozott.
- Engem baszogathatnak, őt nem. – böktem a mellettem haladó lány felé, aki erre összerezzent, mire bátorítóan megszorítottam az összekulcsolt ujjainkat.
- Mit mondtak? – érdeklődött Avery testőre.
Szólásra nyitottam a számat, de a lány megelőzött.
- Burkoltan felkapaszkodó kurvának neveztek. – válaszolta szemrebbenés nélkül, mire mindannyian egy emberként kaptuk felé a tekintetünket, de ő csak megvonta a vállát. – Ez legyen a legnagyobb bajom.
Szívesen rávágtam volna, hogy ha nem csinálnék botrányt, akkor még ennyi problémája sem lenne a kintiekkel, elvégre nem egyszer gondoltam már rá, hogy vissza kéne fordulnom, de mindannyian tudjuk, ki jönne ki ebből rosszul. Magyarázkodhatnék, hogy őt védtem, de semmit sem számítana, a szemükben én még mindig az arrogáns seggfej lennék, akinek nincs jobb dolga, mint hogy beleköt a sajtóba, na meg hát amúgy sem vagyok az a magyarázkodós típus.
- Majd csak megemésztik. – tette hozzá Avery, megszakítva a gondolatmenetemet, miközben befordultunk egy újabb folyosóra.
Nem szívesen lomboztam volna le még jobban a kedvét, miszerint mindketten ismerünk olyanokat, akik már évek óta küzdenek ugyanezzel a problémával, és még mindig nem jutottak dűlőre, így inkább csendben maradtam. Mindenesetre a hányinger kerülgetett a gondolatra, hogy esetleg ránk is ez a sors vár.
Már ha előbb nem szed szét minket valami.
Az út hátralevő része némán telt, leginkább azért, mert alig egy perccel később már meg is érkeztünk a megfelelő ajtó elé, amit az előtte várakozó tag egy mozdulattal belökött előttünk, így a következő pillanatban egy emberként fordultak felénk az asztalnál ülők.
- Késtetek. – vetette oda Bruce, miközben a tekintetét az előtte elhelyezkedő laptopra szegezte.
- Szemét egy dolog a forgalom. – jegyeztem meg, miközben magamra erőltettem egy kedélyes vigyort, csak hogy érezze, mekkora öröm újra látni az arrogáns fejét.
Minden hiedelem ellenére alapjárat nem volt rossz kapcsolatunk a menedzsmenttel, leszámítva egy-két nézeteltérést, na meg arcot, akiket – nem számít, hányszor erőltettük meg magunkat, hogy alkalmazkodjunk hozzájuk – legszívesebben elküldtünk volna a francba. Bruce egy volt közülük.
Na, nem mintha annyira törte volna magát, hogy ne adj isten megkedveljük, vagy hogy egyáltalán ne úgy nézzünk egymásra, mintha azt fontolgatnánk éppen, miként akarjuk kinyírni a másikat. Bár ha jobban belegondolok, a helyzet igazából csak egy éve kezdett el igazán súlyos lenni, nem sokkal azelőtt, hogy megjelent volna az a videó Peruból. Ugyanis az egy dolog, hogy a Modest! nem nézte jó szemmel, ahogy minél jobban bezárkózok, Bruce egyenesen megbosszulta, amiért valami olyat tettem, amit még csak nem is én befolyásoltam.
- Jó újra látni, Ms. Cane. – hagyta figyelmen kívül a megjegyzésem, miközben még mindig nem pillantott fel a képernyőről.
Éreztem, ahogy Avery megfeszül mellettem, miközben válaszol.
- Az érzés kölcsönös. – a hangjából csak úgy sütött a gúny, mire nem bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak, ezzel kiérdemelve pár éles pillantást a társaság többi tagjától.
Szép dolog az ellenszenv. Főleg az iránt, akivel együtt dolgozol, és aki a karrieredet irányítja.
- Nagyszerű. – emelte fel a tekintetét a laptopról, hogy Avery szemébe nézhessen. – Elvégre mostantól talán egy kicsit gyakrabban fogjuk látni egymást. – mondta, miközben gúnyos mosolyra húzta a száját.
Avery felvonta a szemöldökét, és az asztalnál helyet foglaló menedzserére a pillantott, aki maga elé meredve próbált tudomást sem venni a lány tekintetéről, én pedig unottan körbefordultam.
- Mi lenne, ha a tárgyra térnénk és elárulnátok, mi az a halaszthatatlan dolog, ami ide kellett jönnünk már megint? – érdeklődtem.
- Nem fog sokáig tartani, csak alá kellene írnotok néhány papírt és ennyi. – húzott maga elé egy mappát Corinne, miközben még mindig kerülte Avery pillantását.
- Milyen papírt? – sandítottam Bruce felé, aki addigra már lehajtotta a gép fedelét, és a figyelmét végleg nekünk szentelte.
- Talán valahonnan már ismerős lesz. – vette át az egyiket Avery menedzserétől, majd felém tolta, mire összeráncolt szemöldökkel pillantottam bele.
Bár ne tettem volna.
Elég volt egyetlen szót elolvasnom, az emlékképek, melyekről talán már meg is feledkeztem, százasával rohantak meg, ahol a környezet és a szituáció majdnem pontosan ugyanilyen volt, egyetlen egy kivétellel; akkor másik lánnyal voltam itt.
- Ez valami vicc, ugye? – csaptam le azzal a lendülettel az asztalra a kezemben tartott papírt.
- Úgy néz ki? – kérdezett vissza Bruce.
Ha eddig még nem volt elég kedvem ráborítani az aszalt, most már volt.
- Titoktartási? – pislogott Avery, miközben az ő példányát nézegette.
- Kizárt, hogy eljátsszátok ezt a szarságot vele is. – ráztam meg a fejemet. – Ebbe nem megyek bele.
- Nem is neked kell belemenned. – köszörülte meg a torkát Corinne, ahogy végre hajlandó volt belenézni Avery szemébe. – Hanem neked.
- Ez alkalommal mit tettem, Bruce? – meredtem rá az említett személyre, aki határozott tekintettel állta a pillantásom. – Elvégre legutóbb sem ok nélkül találtad ki ezt az egészet.
Ismételten felém villantotta azt az arrogáns vigyort, mint minden egyes alkalommal, mikor azt gondolja, megtalálta az egyik sebezhető pontom, ám ez alkalommal, valamiféle undorral vegyült a tekintete.
- Várd ki a végét! – dőlt hátra a székében, és Avery felé fordult. – Nem szívesen sürgetem, Ms. Cane, de nem érünk rá egész nap. – bökött a papír felé.
- Te csak rohadtul ne utasítgasd! – csattantam fel, mire a mellettem álló lány összerezzent, azonban pillanatokon belül összeszedte magát.
- Mi történik, ha nem írom alá? – vonta fel a szemöldökét.
- Ha most nem írja alá? Nos, legjobb tudomásom szerint legkésőbb egy hónapon belül megteszi majd. Nem igaz, Corinne? – sandított a nőre Bruce, aki idegesen megrázta a fejét.
- Essünk már túl ezen az egészen! – nézett jelentőségteljes a szemébe, mire az hümmögve a laptop felé nyúlt.
- Máris? Bár, ha jobban belegondolok, a szerződés várhat. – vonta meg a vállát, majd néhány kattintás után úgy fordította felénk a gépet, hogy mi is lássuk, amit rejteget.
Összeráncolt szemöldökkel meredtem a képernyőre, ahol egy megállított videó jelenetét láthattuk, azonban a bemozdult állapot miatt a sötétségen kívül semmit sem bírtam kivenni a képből.
– Csak hogy tudd, mi áll a háttérben. – intézte a szavait egyenesen felém, és megnyomta a lejátszás gombot. – Jó szórakozást!
Talán két másodperc telt el a filmből, mikor a felismerés egy pillanat alatt arcon csapott, és megállt bennem az ütő.
Attól a perctől kezdve tudtam, mit fogunk látni.
A sötétség egy idő után eltűnt, ahogyan a némaság is, a helyüket pedig átvette egy kisebb fény, amit a telefon vakuja vetett a fűre, és valakinek a nevetése a háttérben. Tisztán látszódott, hogy éjszaka készült, de ez akkor kapott alátámasztást, mikor a kamerázó valaki felvitte a fókuszt, ezzel egyenesen belevilágítva valaki szemébe.
Az én szemembe.
- Hallod, ember, én a helyedben kurva gyorsan letenném azt a szart, mielőtt olyan történik, amit később még megbánok. – A hangom ennél siralmasabb már nem is lehetett, a kinézetemről pedig pont ugyanezt lehetett elmondani.
Elég volt egy pillantást vetni rám, és egyből le lehetett vágni, mennyire csatak részeg vagyok, ahogyan ezt a képbe betáncoló Niall-ről is el lehetett mondani.
- Iszonyúan fáj a fejem. – dőlt nekem, mire a videó készítője felnevetett, ezzel kissé szaggatottá téve a képet.
- Így jár, aki nem tud leállni, haver. – ismertem fel Zayn hangját.
- Baszd meg. – nyögött fel Niall, és eltolta magát tőlem. – Hol van Liam?
- Nem tudom, haver, de ha megtudom, hogy lelépett azzal a csajjal, kurva ideges leszek. – produkáltam valami nevetéshez hasonlót, amit valaki fütyüléssel díjazott a még mindig kifürkészhetetlen háttérből.
- Féltékenykedünk? – kérdezte Zayn elnyújtva, mire Niall felröhögött. – Hol van ilyenkor a hősszerelmes?
- Ne bántsd már őket, olyan cukik! – dőlt nekem ismét az ír fiú, miközben az akcentusától szinte alig lehetett érteni, amit mond, mint általában, ha részeg.
- Bántja a hóhér. Bár szívesen elmesélném a drágának, mi történt öt perccel ezelőtt. – vihogott Malik, mire bemutattam a kamerának. – Jó, nyugi! Csak nem értem, mi ez az egész köztetek, szóval azt hiszem, itt az ideje, hogy mindannyian tudomást szerezzünk a nagy titokról.
- Mi ezen a kurva nagy titok? – meredtem rá, miközben újra belevilágított a szemembe, ezért elfordultam. – Kapcsold már ki!
- Mindjárt! – válaszolta Zayn. – De ezt még megvárom. Halljam, Tommo, hogy sikerült a drága Avery-nek kihúznia a szarból, amibe most ismét nyakig benne vagy?
- Ja, hát tudod, csak a szokásos. – váltottam át valamivel normálisabb hangnembe, ahogy félig a kamera felé fordultam. – Megtalált, aztán elküldtem, de tulajdonképpen kiderült, hogy annyira nem is különbözünk. – mondtam, miközben meggyújtottam a cigit, amit időközben előkaptam. – Azt már egyből levágtam, hogy valamit mindketten kurvára elcsesztünk régebben, de igazából csak most jöttem rá, hogy mi az. Nekünk rohadtul nem kellett volna összejönnünk. – szívtam egy slukkot. – De találkoznunk sem.
- Kegyetlen vagy. – vágott közbe Niall, azonban Zayn leintette.
- Na, várj, erre már kíváncsi vagyok! – közölte, és ismét felém fordult. – Mire gondolsz?
- Arra, hogy kibaszottul megszerettem, pedig nem kellett volna, mert a drága még magán sem tud segíteni, nemhogy rajtam. – emeltem fel a hangomat, és újra a cigiért nyúltam. – Túl naiv. Mármint, nézzetek már rám! Egy elcseszett barom vagyok. – röhögtem fel.
- Ebben egyetértünk. – jegyezte meg Zayn, és Niall felé fordította a kamerát. – Veled mi a halál van, Nialler? – kérdezte, azonban a választ már senki sem hallotta, ugyanis a videó leállt.
Meredten bámultam az időközben elsötétült képernyőt, miközben a szavak újra és újra lejátszódtak a fejemben, egy idő után már a valódi emlékeimmel kiegészítve, ami az előtte és utána részt takarta, mire lesütöttem a szemem. Nem vártam semmilyen magyarázatot, pontosan tudtam, hogy melyik este készült a videó, és hogy hol voltunk akkor, akkorra már rég rájöttem.
A néma csend, ami a felvétel végét követte pontosan jól a tudtomra adta a többiek reakcióját, és bár tudtam, hogy magyarázkodnom kéne, valamiért képtelen voltam kinyitni a számat, de hosszú perceknek tűnő ideig még csak a tekintetemet sem bírtam elemelni az asztal közepén lévő tárgyról.
- És lássanak csodát – húzta maga elé a laptopot Bruce, megtörve ezzel a csendet. – A történelem megismétli önmagát.
A fejemben pillanatokon belül megszólalt a vészcsengő, figyelmen kívül hagyva az előbbi megjegyzést, miközben a tekintetemet a mellettem álló lány felé kaptam, azonban ő nem nézett rám. Úgy bámult maga elé, mint aki valahol teljesen máshol járna.
- Avery… - szólította meg Corinne alig hallhatóan, mire az említett személy egy gyors mozdulattal csendre intette, de a pillantása még mindig üres volt.
Aztán mintha egy hirtelen váltás történt volna benne, kihúzta magát, és szépen lassan elszakította a tekintetét az asztalról, és anélkül, hogy akár pillantásra is méltatott volna, megfordult, és mire az ajtóhoz ért, már szinte rohant, így egyetlen másodperccel később már fel is tépte és ott sem volt.
Még csak meg sem próbáltam utána kiáltani, követni pedig még csak meg sem fordult a fejemben. Úgy néztem utána, mintha akkor látnám utoljára.
Hagytam, hogy a gondolat, miszerint elképzelhető, hogy ez valóban így van, széttépjen belülről, miközben ismét darabokra hullott körülöttem minden.
Csak úgy, mint ugyanebben a szobában hét hónappal ezelőtt.

Helló mindenki!<3
Először is nagyon sajnálom az egy napos csúszást,de az elmúlt két nap kissé eseménydús volt, mindenesetre nem szeretnék magyarázkodni, örülök, hogy ennél tovább nem húztam. Másodszor pedig most nem kívánok boldog szombatot, de azért remélem, mindenkinek jól telt a hosszú hétvége, aki pedig olyan mázlista, hogy érettségi szünete van, annak további jó pihenést, használjátok ki jól!<3 Harmadszorra, nagyon-nagyon szépen köszönök minden pipát és kommentet, ami az előző részhez érkezett, a kissé letargikus hangulatomat (ami sikeresen előkerült az elmúlt pár hétben, legnagyobb örömömre) sikerült feldobnotok, szóval eszméletlen hálás vagyok értük, de komolyan!<333 Továbbá, nem győzöm hangsúlyozni, mennyire sokat jelent a véleményetek, vagy egyáltalán a jelenlétetek, ti vagytok a legjobbak, de most komolyan.:)<333
Ami pedig a történet folytatását illeti, mint ahogy a résznél olvashattátok is, elérkeztünk egy kisebbfajta váltáshoz, már ami az eseményeket és ennek hangulatát illeti. Mivel nem szeretném lelőni a poént, viszont szerintem felmerülhetett bennetek néhány kérdés ezzel kapcsolatban, annyit elárulnék, valószínűleg az utolsó csattanóhoz érkeztünk a történetben, az események pedig kicsit felgyorsulhatnak. Nem kell megijedni, hátra van még jó néhány rész, azonban magamat ismerve kiszámíthatatlan, mikor érünk a történet végére, de egyre inkább közeledünk felé. Mindenesetre már ha valami biztosabbat tudok, jelzem felétek.:)

Sok sikert a jövőhéthez, vigyázzatok magatokra, és ha minden jól alakul, jövőhét szombaton találkozunk!<3

- xoxo, Sophie V.