38. - Runaway

A fejemet az ablaküvegnek döntve hagytam, hogy az őt elárasztó forróságot valahogy csillapítsam, miközben még jobban összehúztam magam azon a minimális helyen, amit a kipárnázott rész biztosított, és ismét kinyomtam a mellettem heverő telefont, ez alkalommal már kikapcsolva a készüléket, megunva a szüntelenül érkező bejövő hívásokat. Egy mozdulattal arrébb löktem magamtól, hogy még csak véletlenül se lássam meg az elkövetkezendő ki tudja, hány órában, miközben a tekintetemet az esőcseppek áztatta ablakra szegeztem, és lehunytam a szemem. Gondolkozni is fáradt voltam, és erőtlen, nem hogy beszélgetni, így szinte elképzelhetetlennek tartottam, hogy rövid időn belül válaszoljak bárkinek, és ez alkalommal még bűntudatom sem volt az ügyben, hogy esetleg a frászt hozom valakire az eltűnésemmel.
Elvégre, aki nagyon akarta, ki tudta deríteni, mi van velem, ha a megfelelő embernél keresett. Na, meg persze, ha a megfelelő ember hajlandó is volt neki válaszolni, amit igen kétlek, a legújabb forrásaimra hivatkozva, miszerint ő sincs a toppon.
De még csak eszembe sem jutott sajnálni.
Az elmúlt pár napban történő foggal-körömmel való harcolás az ellen, hogy rá gondoljak, egyre inkább elhalványodni látszódott, miközben fokozatosan ismét a figyelem középpontjába került, az enyémbe legalább is biztosan. Bár fogadni mertem volna rá, nem én vagyok az egyetlen, akit jelenleg igencsak foglalkoztat a köztünk kialakult szituáció, arra már végképp magasról tettem, ahogy szinte mindenkire és mindenre. Úgy tűnt, ez alkalommal a szerencse nekem kedvez, már ha mondhatok ilyet, így a bezártságot sikerült az újonnan szerzett tüdőgyulladásomra fognom. Azonban kénytelen voltam belátni, nem számít, meddig kínzom magam a gyógyulás késleltetésével, előbb vagy utóbb abba kell hagynom ezt a gyerekes módszert, különben még a hangszálaimnak is odavágok valahogy, ami felérne a végső katasztrófával.
Ez alkalommal talán nem csak Corinne szerint.
Egy részem azonban úgy volt vele, ha már én tehetek erről az egészről, legalább szenvedjek is meg érte rendesen, még ha az egyet jelent jó pár átvirrasztott éjszakát a szüntelen köhögés és orrfújás meg egyéb miatt. Meg könnyezés. De már szinte örültem neki, hogy ez az egyetlen oka annak, amiért néha úgy nézhetek ki, mint aki sír, figyelembe véve a tényt, hogy megparancsoltam magamnak, miatta nem fogok.
Soha többé nem.
Minden maradék tartásomra szükségem volt ahhoz, hogy ne ordítsak fel, miután végignéztem a videót. Minden egyes porcikám ellenem küzdött, de ez már csak azután mutatkozott meg, hogy a teremből kirohanva kis híján beleütköztem az ajtót őrző bizottságba, de a jelen helyzetben még Derek figyelmeztető kiáltására sem voltam hajlandó megállni. Sőt, jóformán semmire. Ismételten abban a helyzetben találtam magam, mikor vagy rohansz, vagy hagyod, hogy minden maga alá temessen, tekintettel a múltamra pedig a választásom egyértelmű volt. Utoljára talán akkor futottam ilyen gyorsan, miután Alex kitálalt apáról, és egyből Louis-hoz menekültem.
Undorodtam még csak a gondolattól is, hogy éppen előle menekülök, de nem hagyott más választást.
Tulajdonképpen lehetett volna bennem annyi, hogy adok neki egy esélyt a magyarázkodásra, de valamiért bármennyire is próbáltam rávenni magam, hogy felvegyem neki a telefont, vagy reagáljak valamit az üzeneteire, minden egyes alkalommal ugyan oda lyukadtam ki; még csak utánam sem jött.
Ez pedig jobban fájt, mintha a szemembe mondta volna mindazt, amit a videóban hallottam. Amit még mindig nem tudok megérteni, nem számít, hányszor játszottam vissza a jeleneteket a fejemben. Nem azzal volt a baj, amit mondott, elvégre pont engem nem kell felvilágosítani a felől, mi a baj velem, ahogyan arról sem, miszerint már az elején elcsesztük. Pontosan tudtam, hogy hülyeséget csináltam, amikor megkerestem. Pontosan tudtam, mekkora idióta vagyok, amiért hagytam, hogy kihúzzon belőlem mindent, amit olyan ügyesen elrejtettem mindenki elől az elmúlt két és fél évben. Pontosan tudtam, hogy életem talán egyik legnagyobb hülyeségét követtem el, hogy beleszerettem.
A baj nem azzal volt, amit mondott, hanem ahogy mondta. Alkohol ide vagy oda.
Elnyomtam egy feltörni készülő sóhajt, ahogy kirázott a hideg, így feljebb húztam magamon a két réteg takarót, és még jobban összegömbölyödtem, majd a tekintetemmel a tévé felé sandítottam. A pillantásom automatikusan megakadt a képernyőn, miután farkasszemet néztem saját magammal, mire semleges arccal vettem tudomásul, hogy elérkeztünk a napi toplistához, ahol a műsorvezető lehalkított mondanivalója alapján tegnap óta két helyet javítottam, és ezzel feljöttem a dobogó harmadik helyére. Aminek normális körülmények között talán örültem is volna, de figyelembe véve a tényt, hogy éppen a halálomon voltam, miközben szinte már fájt beismernem a tényt, miszerint szánalmas, mennyire lepukkant vagyok a tévében szereplő énemhez képest, az örömugrálás kissé távol állt tőlem.
Meg hát amúgy sem vagyok az a típus, de az már más kérdés.
Unottan szegeztem a tekintetem a képernyőre, reménykedve, hogy hamar eltelik ez a siralmas négy perc, amíg kénytelen vagyok szembenézni a másik Avery-vel, aki úgy bámul vissza rám, mintha csak azt próbálná tudatni velem, mennyivel jobban jártam volna, ha az maradok, aki ő. Ha nem lettem volna kivételesen makacs, és határoztam volna el magam valaki más megmentésén, ha már a saját magam megmentésére nem vagyok képes. Egy részem hajlott a felé, hogy beismerje ezt, a másik azonban még ehhez is egy roncsnak érezte magát.
Egy idő után azonban csak vége lehetett a klipnek, azonban ezt már csak akkor fogtam fel, miután felriadtam az ajtó felől érkező kopogástól, amiből arra következtettem, kicsit elaludhattam, ami talán nem is jött olyan rosszul, figyelembe véve az elmúlt jó pár álmatlan éjszakát. Tulajdonképpen tippem sem volt, mégis ki a fene jöhetett ide, elvégre nem sokan voltak tisztában a címünkkel, az én ismerőseim közül legalább is jóformán senki, így felmerült a kérdés, hogy esetleg anyához jöttek, ő pedig már napok óta nem volt itthon.
 Az első adandó alkalommal, hogy üzleti útra hívták, élt a lehetőséggel, csak ne kelljen naphosszat rajtam szánakoznia, főleg, mivel az apával való incidens óta a kettőnk közti kommunikáció a minimálisra csökkent. Eddig talán még meg is úsztam a vele való társalgást, de amióta lényegében visszaköltöztem a házunkba a Louis-nál eltöltött jó pár hét után, kénytelen voltam megerőltetni magam.
Azóta is próbálkozom.
De a kérdésére, amit egyik este tett fel, miután minimum két órát töltöttünk el egymás mellett néma csendben, a nappaliban, miszerint akarom e tudni, ki is az igazi apám, egy határozott nemmel feleltem.
Minden maradék fizikai erőmre szükségem volt ahhoz, hogy feltápászkodjak a menedékemből, és rávegyem magam arra, hogy elbicegjek az ajtóig, noha három lépés után azt kívántam, bár ülve maradtam volna.
Ezt a kívánságot már csak akkor pontosítottam, mikor a kitekintőn megláttam, ki a betolakodó.
- Ilyen nincs. – suttogtam, már ha a hangom silány árnya egyáltalán annak számított.
Csak ne most. Csak ne ma.
A kopogás megismétlődött, ezúttal erősebben, és egy jóval határozottabb hang követte.
- Tudom, hogy itthon vagy, ahogyan azt is, hogy itt vagy a túloldalon. – mondta Louis. – Hallom, ahogy szipogsz. – tette hozzá némileg szórakozottan, mire kedvem támadt elsüllyedni.
- A rohadt életbe! – morogtam az orrom alatt, miközben a betegség kezdete óta először küldtem el a francba a szánalmas állapotom.
Ami eddig az előnyöm volt, most a hátrányom.
Játszhattam volna a sértődöttet, vagy tehettem volna úgy, mint akinek halványlila gőze sincs, mit akarhat, de mindketten tudtuk, hogy ez nem én vagyok.
Mindketten tudtuk, hogy ki fogom nyitni azt a rohadt ajtót.
Miután kattant a zár, nem telt el két másodperc, és farkasszemet néztem a zilált kinézető, kissé elázott fiúval.
Remek. Ez alkalommal legalább nem az alkohol miatt.
Louis tekintete egyik pillanatról a másikra váltott először idegesről döbbentre, majd döbbentről újra idegesre, miközben tetőtől talpig végigmérte a lepukkant kinézetem, végül pedig a düh szikráját véltem felcsillanni a szemében.
Megadóan álltam félre, hogy bejöhessen, majd pedig miután vetettem egy gyors pillantást a kinti esőre, becsuktam mögöttünk az ajtót. Tippem sem volt, mégis hogy a fenében jutott át a kapun a kód ismerése nélkül, de tekintve a szétszórt állapotát, még a kerítés átmászását is kinéztem volna belőle.
Bár a házat figyelő kamerák miatt azt kicsit sem találtam reálisnak.
- Mit akarsz, Louis? – kérdeztem, miután szembefordultam vele, illetve, kérdeztem volna, ha a kérdés felénél nem tört volna rám egy újabb köhögő roham.
- Beteg vagy? – meredt rám döbbenten.
Nem, szórakozásból vágok oda a hangszálaimnak.
Bólintottam, és várakozóan pillantottam rá.
- Miért jöttél ide?
A szemei résnyire szűkültek, amit a düh egy újabb jeleként fogtam fel, ebből arra következtetve, kezdi egyre jobban elveszíteni az irányítást.
Márpedig akkor valamit nagyon rejteget.
- Nem igazán volt lehetőségem megmagyarázni a dolgokat. – kezdte, én pedig képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a hangjában rejtőzködő iróniát.
- Nem igazán erőltetted meg magad, hogy megkeress. – vontam fel a szemöldököm.
- Tekintve, hogy eltűntél, és jóformán senki sem volt hajlandó megmondani, mi van veled, vagy, hogy egyáltalán élsz e, igen nehéz volt. – jegyezte meg gúnyosan. – Az pedig végképp nem segített, hogy Corinne-tól kezdve Liam-ig bezárólag mindenki a halálomat kívánja.
- Itt voltam, Louis. Ha olyan nagyon meg akartad volna magyarázni a dolgokat, akkor tudtad volna, hol találsz, és nem hiszem, hogy annyira érdekelt volna, bárki is akar visszatartani. – ráztam meg a fejemet.
- Azt hiszed, nem érdekelt? Hogy nem tartottam elég fontosnak, hogy tudd az igazságot? – lépett közelebb, mire automatikusan hátráltam egy lépést, ezzel éreztetve a távolságtartásomat.
Akármennyire is próbáltam nem észrevenni, a megfeszült testtartásán láttam, hogy fájt neki, de gyorsan összeszedte magát.
Azonban ez alkalommal már kicsit sem volt olyan határozott, mint eddig.
- Csak engedd, hogy megmagyarázzam, amit láttál, kérlek! – nézett rám könyörögve, mire nyeltem egy nagyot, megakadályozva, hogy a napokig tartó megvonás után sírni kezdjek.
- Mit akarsz ezen megmagyarázni? Láttam, amit láttam. Sőt, hallottam is. Szerintem ezen nincs mit beszélni. – dőltem neki a falnak.
- Két üvegnyi pia, és még ki tudja, mi volt bennem, Avery. Aznap este jóformán a nevemet sem tudtam volna megmondani. – közölte, mire felvontam a szemöldököm.
- Az enyémet mégis meg tudtad mondani. Még mesélni is tudtál a kettőnk elcseszett múltjáról. – mondtam, idézve a videót, ezzel egy erősebb találatot mérve rá.
- Nem fogom letagadni, amit mondtam. Sőt, ha kell, be is ismerem, valóban voltam akkora seggfej, hogy képes voltam ezt egy kibaszott videóban elmondani a többieknek, miközben te éppen úton voltál haza, és fogalmad sem volt arról, mi történik a hátad mögött. De nem fogom hagyni, hogy emiatt végleg ellökj magadtól! – rázta meg a fejét. – Szükségem van rád, Avery.
Én pedig ezt pontosan tudtam.
Számtalanszor lejátszottam magamban ennek a beszélgetésnek az elképzelt verzióját, és jó párszor lyukadtam ki valami hasonló jelenethez, azonban a végleg szó még így is pont olyan érzést keltett bennem, mint akit jól hasba rúgtak.
Kétszer egymás után.
Akárhányszor merült fel bennem a kérdés, mit fogok mondani a magyarázkodása után, hogyan fogok reagálni a bocsánatkérésére, minden porcikám ellenállt bármilyen válasznak, ami nemmel kezdődött. Aztán hagytam, hogy a belső hang némi narrációval kiegészítve végigpörgesse az elmúlt pár hónap eseményeit, egészen addig a bizonyos napig, hogy megnéztem a videót, ami minden kétségemet felülmúlta.
Hosszú idők óta először voltam hajlandó ismét engedni a kis hangnak, amit eddig minden erőmmel elhallgattatni próbáltam.
Nekem ez túl sok volt.
Lehunytam a szemem, de épp csak annyira, hogy a maradék lelkierőmet összeszedhessem ahhoz, amit mondani készülök.
- De nekem nincs rád. – és azzal hagytam, hogy az a négy szó szétzúzzon minden egyes emlékképet.
A dolog kétesélyes volt; vagy most tettem őt tönkre, ezzel elkövetve életem egyik legrosszabb döntését, vagy megmentettem őt is és saját magam az újabb sérelmektől, fájdalomtól, mindentől, amit az együtt töltött idő alatt szereztünk. Ezzel a lehető legjobbat téve mindkettőnknek.
Tudtam, nem számít melyik, a reakciója ugyanaz lesz; össze fog törni.
De jól ismertem Louis-t, hogy azt is tudjam, ezt nem a hagyományos módon fogja kimutatni.
A döbbenet, ami kiült az arcára, még jobban fájt, mint reméltem, azonban pontosan jól tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg ugyanazt érezzük, de ezt a kockázatot hajlandó voltam vállalni annak érdekében, hogy megkíméljem mindkettőnket a tragikus folytatástól.
A tekintete fokozatosan elsötétült, és az előbbi döbbenetnek pillanatokon belül már nyoma sem volt, helyét teljesen átadta a dühnek.
- Szóval feladod? – kérdezte gúnyosan, azonban a fájdalom még így is kicsengett a hangjából.
- Ezen már nincs mit feladni. – suttogtam, miközben megráztam a fejem, és hagytam, hogy legördüljön az első könnycsepp.
Az első, amit ő okozott.
- Mindketten tudtuk, hogy kibaszottul nem lesz könnyű, Avery. – tartotta fogva a tekintetemet. – Tudtuk, mire vállalkozunk.
- Akkor vedd úgy, hogy feladtam. – vágtam hozzá még egy utolsó követ, csak hogy végleg eltaszítsam magamtól.
Csak hogy ez is visszapattant rám.
Felvonta a szemöldökét, mintha nem ezt a választ várta volna, és még ha így is volt, egy ideig nem szólt semmit. Csak nézte, ahogy remegve állok előtte, arra várva, visszavágjon, megadja az utolsó lökést, hogy véget vessen ennek az egésznek, akármi is van közöttünk.
Illetve, volt.
- Akkor gyengébb vagy, mint hittem. – mondta, és anélkül, hogy akár egy utolsó pillantásra is méltatott volna, kikerült, és már ott sem volt.
Nem néztem utána, meg sem mozdultam, az ajtó csapódása pedig pillanatokon belül biztosított a felől, hogy elment.
Remegve engedtem ki a benntartott levegőt, miközben lassan kinyitottam a szemem, és a pillantásomat arra a részre szegeztem, ahol eddig állt.
Nem maradhattam.
Anélkül, hogy akár időt hagytam volna bármilyen kétség felmerülésére, úgy rohantam vissza a nappaliba, ahol korábban tartózkodtam, egyenesen a telefonom után nyúlva, és pillanatokon belül már fel is tárcsáztam a megfelelő számot.
Két csengés sem kellett, az illető felvette.
- Avery? – figyelmen kívül hagytam a Corinne hangjából eredő meglepettséget, amiért hajlandó vagyok keresni őt. – Minden rendben?
- Milyen gyorsan tudsz szerezni nekem egy jegyet vagy gépet? – csaptam le azonnal, mire hosszú pillanatokig a csenden kívül semmit sem kaptam válaszul.
- Az attól függ, hová akarsz menni. – mondta végül, enyhe gyanakvással.
Lehunytam a szemem, és nyeltem egy nagyot.
- Bárhová, csak el innen. – válaszoltam a burkolt kérdésre.
Az újabb csenddel Corinne elérte nálam, hogy egy idő után csaknem a hajamat tépjem az idegességemben.
- Pakolj össze. – közölte semleges hangon. – Húsz perc múlva ott vagyok érted. – tette hozzá, és bontotta a vonalat.
- Köszönöm. – suttogtam, bár tudtam, hogy nem hallja.
A dolog kétesélyes volt; vagy tönkreteszem magam, amiért meghoztam életem legrosszabb döntését, és átvertem magam, vagy életem legjobb döntését hoztam meg.
Innentől kezdve a dolog rajtam állt.

Sziasztok!:)
Először is boldog szombatot mindenkinek, remélem, jól telik a hétvége, és mindenki túlélte az elmúlt hetet, kitartás, mindjárt vége!<3
Másodszor, szeretnék elnézést kérni, ha mostanában kicsit inaktív vagyok néhány dologgal kapcsolatban, továbbá szeretném előre jelezni, hogy ezentúl egy rövid ideig még inaktívabb leszek, ugyanis jön az imádott év végi vizsgaidőszak, stb., és iszonyú sok sulis beadandóm hátra van még. A részek természetesen érkezni fognak, maximum kisebb csúszásokkal, ezt már elhatároztam, viszont a díjak kirakásához egy kis türelmet kérnék. Ezzel kapcsolatban pedig szeretném ha tudnátok, végtelenül hálás vagyok mindegyikért, és tényleg utálom, hogy ennyit kések velük állandóan, de az idő nincs az oldalamon, mostanában pedig végképp. De igyekszem minél hamarabb a dolgok végére érni, és még egyszer nagyon szépen köszönöm mindegyiket, eszméletlen sokat jelentenek!<333
És ha már itt tartunk, szeretném megköszönni az előző részhez érkezett kommenteket, pipákat és plusz feliratkozókat, fogalmatok sincs, mennyire boldoggá tett/tesz minden egyes visszajelzés, bármilyen formában, szóval köszönöm-köszönöm!:))<333
Ami a következő rész érkezését illeti, jövőhéten osztálykiránduláson vagyok, így elég bizonytalan, tudom e szombaton hozni a részt, ha másképp nem működik, vasárnap lesz belőle, de igyekszem minél hamarabb jelezni az oldalon a pontos dátumot.

Még egyszer köszönök szépen mindent, jó hétvégét nektek, sok sikert a következő héthez és hamarosan találkozunk!<3

-xoxo, Sophie V.