42. - Elengedni, továbblépni

Louis

Amikor korábban arra az elhatározásra jutottam, hogy egy kis ivászat még nem árt a stresszes hétköznapok közepette, ha már egy olyan városban vagyok kényszerítve, ahova utoljára jönnék szívem szerint, azt gondoltam, jó módja lesz, hogy egy kis színt vigyek az itt tartózkodásomba, ha már másképp nem megy. Ami felől még kétségem sem volt tegnap este, elvégre, ha az emberrel egy nappal az indulás előtt közlik, hogy ismét egy városban lesz az előle menekülő ex barátnőjével, nem meglepő, hogy rögtön a legközelebbi lehetőséget keresi, hogy megszabadulhasson ettől a tudattól. Még ha csak ideiglenes is.
Arra viszont a büdös életben nem számítottam volna, hogy ez az idő addig tart, míg másnap reggel kinyitom a szemem, ezzel szembe találva magam az összetéveszthetetlen arccal, akit nem számít, mennyire akarok elfelejteni vagy éppen kiverni a fejemből, sosem fogok.
Talán nem is akarok.
Oké, nem szemben ébredtem vele, elvégre az első, amit tapasztaltam, az a karom alatt mozgó akármi, amit az ölelésemben tartottam egészen addig, míg felém nem fordult, még mindig csukott szemmel, amiből arra következtettem, Avery még mindig alszik. Egy pillanatra pedig azt kívántam, bár én sem ébredtem volna fel.
Nem arról volt szó, hogy nem akartam a közelében lenni, még ha egy részem valóban távol akart maradni tőle, kicselezve ezzel a mégis elkerülhetetlen fájdalmat, amit a puszta jelenlétével okozott, miközben tudom, hogy nincs jogom még csak rá nézni sem úgy, ahogy eddig, nem hogy megérinteni. Mert elszúrtam. Mert már nincs közöm hozzá.
Tulajdonképpen három hónap után jóformán meg nem tudtam volna mondani, mikor fájt jobban, mikor a szemembe mondta, hogy felad kettőnket, vagy mikor a képembe vágták, hogy még aznap lelépett Los Angelesbe, mint egyfajta utolsó üzenetként, ha rajta múlik, többé nem látom. Akármennyire is erőlködtem, hogy rábírjam magam az utána utazásra, elég volt egyetlen olyan pillanat, ami emlékképként bukkant fel előttem, és egyből maradásra késztetett. Tök mindegy, meddig kergettem volna.
Na, nem mintha annyi esélyt kaptam volna arra, hogy felkeressem, figyelembe véve a tényt, hogy nem egy ember mondta a szemembe kegyetlenül, mennyire elcsesztem, néhány fenyegetéssel megtoldva, hogy Avery-nek még csak a közelébe se menjek, különben megkapom a rég beígért seggberúgást, ez alkalommal tényleg. Oké, nyilván nem mindenki rendelkezik azzal a gondolkodásmóddal, mint Liam, de elég volt egy hosszas beszélgetés vele, majd pedig a többiekkel együtt, hogy szembesüljek a ténnyel, Avery-nek valóban jobb nélkülem. És még csak meg sem próbáltam magam meggyőzni az ellenkezőjéről.
Bár az utazással világosan a tudtomra adta, hogy mindentől meg akar szabadulni, amihez közöm van. Ez pedig talán jobban fájt, mint amikor a szemembe mondta, nincs rám szüksége. Én pedig a kettőnk múltjára való tekintettel úgy döntöttem, nem keresem. Nem fogok felőle kérdezgetni, ha neki kell, még tudomást sem veszek a létezéséről.
Azonban a tudat hatására, miszerint most itt van mellettem, miközben nekem halványlila gőzöm sincs, hogy került az ágyamba, felmerült bennem a kérdés, mégis mi a rohadt élet történhetett tegnap este.
Azon kívül persze, hogy eléggé berúghattam, ha már szinte semmi emlékem nincs arról, hogy egyáltalán találkoztam volna tegnap este Avery-vel, noha reménykedtem benne, hogy azért pár órán belül beugrik néhány elmosódott képkocka.
Még akkor is, ha olyat látok, amire talán nem is akartam volna emlékezni.
Lassan arrébb csúsztam a matracon, a lehető legkevesebb zajt okozva ezzel, hogy még csak véletlenül se ébresszem fel, mire egy kisebb káromkodással nyugtáztam, fogalmam sincs, merre hagytam a telefonomat, ezzel lehetetlenné téve, hogy rájöjjek, mégis meddig aludtam.
Azonban pár perc tehetetlenség után sikerült kiszúrnom a bizonyos mobilt az ő oldalán lévő éjjeliszekrényen, mire némi tétovázás, és egy sor káromkodás után arra adtam a fejemet, rohadtul nem érdekel, hogy helytelen e vagy nem, én most megszerzem azt a telefont, így a legkisebb erőfeszítés nélkül áthajoltam felette, ösztökélve magam, hogy még csak egy pillantást se vessek rá közben.
Hát ezt bebuktam.
Tulajdonképpen elég volt egyetlen egyszer hozzáérnem teljesen véletlenül, és már szinte könyörögtem magamnak, meg ne csókoljam, amekkora szerencsétlen vagyok, és nem bírom türtőztetni magam.
Meredten bámultam, mintha minden ő lenne, ami abban az elvont értelemben igaz volt, miszerint nekem valóban ő volt, azonban kénytelen voltam emlékeztetni magam, mi vár rám, ha felébred. És hogy mi vár ránk.
Már ha egyáltalán létezik még olyan.
- Mi a fenét műveltem? – suttogtam, miközben a tekintetemet végigvezettem az arca minden egyes részletén, azonban mikor kiszúrtam a szeme alatti karikákat, automatikusan összerándult a gyomrom. Csak azt ne mondd, hogy nem alszik.
Csak azt ne mondd, hogy miattam.
De akármennyire is próbáltam bemesélni magamnak, számtalan oka lehet Avery erőtlenségének, az elmúlt hónapokra való tekintettel eléggé esélytelen volt, hogy ne legyen közöm a dologhoz. Ugyanis ha valami ennyire kikészíthette, akkor az csak is én lehettem.
Ettől pedig még jobban undorodtam saját magamtól. Avery nem ezt érdemelte. Velem ellentétben.
Azon kaptam magam, egy pillanatig sem voltam képes tovább nézni őt, még ha hulla fáradtan is gyönyörű volt, így a lehető leghalkabban távolodtam el tőle, és másztam ki az ágyból, az ajtó felé véve az irányt, majd egy utolsó gyors pillantást vetve rá már ott sem voltam. Szinte megkönnyebbülésként ért, mikor végre kívül voltam, és kiengedhettem az eddig benntartott sóhajt.
- Basszameg. – hunytam le a szemem egy pillanatra, majd gyorsan ki is nyitottam, mikor meghallottam a földszintről érkező hangokat.
Megkíséreltem egy pillantást a telefonomra, amiről időközben teljesen megfeledkeztem, mire meglepetten vettem tudomásul, korábban keltem, mint gondoltam, bár ez nem volt magyarázat arra, mégis mi a fenét keres bárki is a többiek közül a konyhában ilyenkor, figyelembe véve a tényt, egyikük sem a korán kelésről híres.
Tudatában annak, hogy elkerülhetetlen a szentbeszéd, mégis arra adtam a fejem, hogy kiderítsem, kit dobott ki az ágy ilyenkor, azonban a lépcső aljára érve meglepetten tapasztaltam, nem egy valaki nem tudott aludni.
Hanem egyszerre hárman.
- Hát te? – állt meg Niall kezében a villa, miközben arrébb dobta a kezében tartott telefont az étkező asztalra, mire a másik kettő egy emberként kapta a fejét felém.
- Én? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, ahogy egyenesen a pult mögé sétáltam, és töltöttem magamnak egy pohár vizet, a hátamban érezve a többiek tekintetét.
- Arra számítottunk, nem jelensz meg egy jó három órán belül. – sandított az órájára Liam, miközben helyet foglalt az egyik bárszéken. – Nem néztél ki valami jól az éjjel.
- De most jól vagyok. – mutattam rá a tényre, ami még engem is meglepett, a jó öreg másnaposságom hiányát érezve.
- Azok után, hogy jóformán két és fél liter vizet tuszkolt le a volt barátnőd a torkodon, nem csodálom. – jegyezte meg Harry, a tekintetét a konyhai tévé képernyőjére szegezve, mire pillanatok választottak el attól, hogy a most megivott vizet a padlóra köpjem.
- Micsoda? – meredtem rá, azonban figyelmen kívül hagyva a kérdésemet, csak megrázta a fejét, és folytatta.
- Sajnos nem lehettem tanúja mindennek, de azért remélem, nem hánytad össze a szobádat.
- Harry. – kiáltott rá Niall és Liam egyszerre, azonban ő csak megrázta a fejét, és a figyelmét ismét a tévének szentelte, ezzel kiírva magát a beszélgetésből.
- Finomabban, haver. – jelent meg időközben a teraszajtóban Zayn, akinek ezek szerint sikerült elcsípnie a párbeszéd végét, majd a tekintete rajtam állapodott meg. – Jézus, de szarul nézel ki.
- Leszarom, hogy nézek ki és nem hánytam le semmit! – csattantam fel, egy pillanat alatt megfeledkezve a még mindig alvó lányról. – Elárulná valaki, mi a fene történt, és mégis mit keres itt Avery?
Ahhoz képest, mennyire beszédes kedvükben voltak az előbb, ez alkalommal egyikük sem szólalt meg, és ha ez még nem lett volna elég, még el is fordultak felőlem, mintha ezzel ki tudnák kerülni a kérdés megválaszolását.
- Hát a mi segítségünk nem kell. – motyogta Niall maga elé meredve.
- Milyen segítség? – kérdeztem ingerülten.
- Maradj már, te is tudod, miről beszél. – vonta fel a szemöldökét Liam.
- Hagyjatok már ezzel az idióta kódbeszéddel, halványlila gőzöm sincs, hova akartok kilyukadni, valahányszor valami idióta segítségről beszéltek! Semmi bajom sincs, azon kívül, hogy három hónapja kidobott a barátnőm. És igen, beismerem, hogy az óta kissé nehezebben megy néhány dolog, de ha valakinek, akkor pont nektek kéne tudni, milyen szar ez az egész. – ráztam meg a fejemet, majd Liam felé fordultam, aki karba tett kézzel méregetett. – És könyörgöm, ne gyere azzal, hogy én csesztem el, mert tudom. Nekem nem segítség kell, csak türelem.
- A türelmünk is véges, Louis, főleg, ha neked még az sem elég. Te is tudod, hogy nem szólnánk bele, ha nem szegnéd meg a játékszabályokat minden bűntudat nélkül. – válaszolta, miközben ellökte magát a pulttól. – De ha neked az kell, hogy minden éjjel lelépj innen, csak hogy ne kelljen szembenézned azzal, amit elkövettél, ami miatt hónapok óta ostorozod magad és már nincs más megoldás, akkor ide fogom hívni Avery-t, ha tetszik, ha nem.
A cérna talán kevésbé gyorsan szakadt volna el, ha Liam nem azon a ponton tapogatózik, ahol a legjobban fáj, és nem oda szúrja a képzeletbeli kést, hogy kihúzza belőlem a válaszokat. Nem voltam naiv, pontosan tudtam, mire céloz és még azt is, hogy valamilyen szinten igaza van, noha a büdös életben nem mondtam volna ki nyíltan, mert akkor ezzel együtt azt is be kellett volna vallanom, félek. Félek, mert pontosan tisztában vagyok azzal, mit tettem hulla részegen hónapokkal ezelőtt abban a rohadt videóban, és mert bántottam Avery-t.  Félek, mert tudom, hogy amit most csinálok, azzal senkinek sem segítek, sőt, csak rontok a helyzeten. De a legjobban talán attól félek, hogy ugyanezt a lehordást Avery-től kell végighallgatnom.
Azt pedig nem bírnám elviselni. Első alkalommal sem bírtam.
- Mert az ő segítsége majd kelleni fog. – jegyeztem meg ironikusan, miközben megfordultam, hogy elhagyhassam a helyiséget, megelőzve ezzel a bomba robbanását.
De amikor a következő pillanatban szembe találtam magam Avery átható tekintetével, be kellett látnom, elkéstem.
- Legalább már beismered, hogy segítség kell. – billentette oldalra a fejét a lány. – Remek. Megbocsájtanátok? – pillantott a hátam mögé, a többi fiúnak címezve a kérését, mire pillanatokon belül már távoztak is az erkélyajtón keresztül, megragadva a lehetőséget, hogy nem kell tanúja lenniük a következőknek.
Most, hogy végre teljes életnagyságban és persze ébren állt velem szemben, még jobban szemügyre vehettem az állapotát, ezzel együtt az arcát, mire ismételten meg kellett jegyeznem, most vagy nagyon komoly alváshiányban szenved, vagy szed valamit, de az utóbbi felől igen nagy kétségeim voltak, figyelembe véve a tényt, hogy ugyanaz a menedzsmentünk. Ellenszenv ide vagy oda, erre eléggé odafigyelnek, meg hát mertem reménykedni, Avery-nek is van annyi esze, hogy ne csináljon ekkora baromságot.
- Mit keresel itt, Avery? – törtem végül meg a csendet.
Szólásra nyitotta a száját, majd mint aki hirtelen meggondolta magát, megrázta a fejét. Kellett neki egy kis idő, mire újból neki ugrott a dolognak és a szemembe tudott nézni.
- Látni akartam, hogy vagy. – mondta, de olyan bizonytalanul, mintha maga sem lenne biztos abban, valóban ez a válasz a kérdésemre.
- Miután leléptél Londonból? – vontam fel a szemöldökömet. – Köszi, egész jól. Ezért jöttél ide?
Bár tudtam, ha újra megbántom, a halálba fogom kívánni magam, mégsem hagyhattam, hogy a szeretet, amit iránta érzek, átvegye az irányítást, és elfeledtesse velem, mit tett, amikor eltűnt. Bármit megtettem volna, csak ne törjön össze még egyszer.
Még ha ezzel ismét magamra kell húznom a seggfej álarcot.
- Azért jöttem ide, mert nem vagy jól és mert történt, ami történt, fontos vagy nekem és ezt te is tudod. – fonta keresztbe a karját maga előtt, valahányszor csak kényelmetlenül érezte magát.
- Ha olyan rohadtul fontos lennék neked, nem mentél volna el. – ráztam meg a fejemet.
- Ugyanezt mondtad az éjszaka is, de nem tudok mást válaszolni, mint hogy nem bírtam maradni, Louis. Túl sok volt. Nem hibáztathatsz azért, mert nem bírtam ki, ha már láthatóan te sem csattansz ki az örömtől mostanában. – nézett jelentőségteljesen a szemembe, de ez még nem volt elég ahhoz, hogy kizökkentsen.
- A szemembe mondod, hogy nincs rám szükséged, mert csak egy púp vagyok a hátadon és hogy minden, ami köztünk történt, egy katasztrófa volt. Kidobsz, aztán pedig elmenekülsz, abban reménykedve, ez majd mindent megold. Aztán amikor kapsz egy hívást, feladod az elmúlt hónapok érveit, és idejössz, hogy megments. – mondtam, miközben közelebb léptem hozzá. – Nem fogjuk ugyanazokat a köröket lefutni, Avery. Szóval jobban jársz, ha elmondod, mi a francot akarsz tőlem.
- Tudod, mit akarok? – emelte fel a hangját, megfeledkezve az előbbi bizonytalanságáról. – Hogy egyszer az életben megkapaszkodj, ahelyett, hogy hagynád magad zuhanni. Mert te ennél milliószor erősebb vagy, Louis. Csak könnyebb feladni, nem igaz? Könnyebb úgy tenni, mintha az egész szart sem számított volna, mintha nem fájna. Pontosan tudom, hogy könnyebb, előttem nyugodtan kimondhatod.
- Ne gyere nekem azzal, hogy ugyanolyanok vagyunk, mert rohadtul nem. – meredtem rá, miközben megráztam a fejem. – Én nem léptem volna le!
Az égnek emelte a tekintetét, hogy ne lássam, mennyire a határán áll az olyan dolgoknak, mint például a sírás.
- Miért olyan rohadt fontos, hogy leléptem? Áruld már el, mit számít? – tárta szét a kezét tehetetlenül.
- Azt, hogy összetörtél vele! – csúszott ki a számon, túlüvöltve ezzel a fejemet szétszedő gondolatokat, amikre ő kényszerített. – Tessék, kimondtam, összetörtél! Összetörtél, és ezért úgy döntöttem, zuhanok, csak ne kelljen azon gondolkoznom, mennyire utállak, miközben rohadtul szeretlek. – halkítottam le magam, miközben ismét tettem felé egy lépést, azonban a tekintetét látva azonnal megtorpantam.
Kétségbeesetten kapaszkodott a pillantásomban, ahogy láthatóan küzdött az előbb hallottak megemésztésével, olyan volt, mintha fogalma se lenne, mit kellene reagálna, vagy hogy egyáltalán mit mondjon. De nem úgy nézett ki, mint aki egy hamar meg tud szólalni.
Helyette azonban hirtelen megrázta a fejét, mintha csak ellent akarna mondani a benne lakozó akárkinek, és felém indult, mire pillanatokon belül azon kaptam magam, pontosan tudom, mire készül, így tettem felé egy lépést, és azzal a lendülettel magamhoz rántottam és az arcát közrefogva nyomtam az ajkaimat az övéihez.
Nem tudtam, mi járt a fejünkben, mit érünk el ezzel, vagy, hogy egyáltalán volt e valami jelentősége bármelyikünknek is. De amilyen hamar kezdődött, olyan hamar lökött is el magától, mintha csak attól tartana, ha tovább hagyja magát, akkor nem lesz képes elszakadni tőlem. Anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna rám, megfordult, és mire észbe kaptam, már ott sem volt.
Nem hibáztattam, sőt, még csak dühös sem voltam rá. Elviseltem, amit tett, még akkor is, ha fájt. Mert már nem volt az enyém.




Sziasztok!:)
Először is elnézést kérek a múlt heti rohanásomért, továbbá az egy napos csúszásért, de kicsit eseménydús volt a hét (az időbeosztásom egyszerűen remek hehe), és akkor a jövőhétről még nem is beszélve, de az már egy más kérdés, és tekintve, hogy az lesz az utolsó hét a suliból, utána szabad vagyok és nem lesz ennyi rohanás és a többi, így behozhatom minden lemaradásomat.
Szóval kitartást ehhez az egy héthez, mindjárt vége.:)
Másodszor pedig nagyon-nagyon szépen köszönök minden egyes visszajelzést, ami az előző részhez érkezett bármilyen formában és a plusz feliratkozót/feliratkozókat, nem győzöm hangsúlyozni, mennyire sokat jelentenek, mennyire imádok tőletek olvasni plusz persze titeket is, nagyon hálás vagyok, köszönöm-köszönöm!<3333
Nem is pazarlom tovább a szót, kellemes hetet, drágáim, vigyázzatok magatokra, ünnepeljétek rendesen, hogy túléltük ezt az évet is, és ha minden jól alakul, szombaton találkozunk!:)<333

-xoxo, Sophie V.