41. - Se veled, se nélküled

- Segíts már, mindjárt elesik! – morogtam az autóból kiszálló Liamnek, miközben a maradék összes erőmet arra áldoztam, hogy megakadályozzam a teljes testsúlyával rám támaszkodó Louis találkozását a földdel.
Ami azért sem lett volna jó, mert egy; semmi kedvem nem volt az éjszaka közepén összekaparni őt a földről, miközben hulla részeg és kettő; neki sem lett volna valami felemelő érzés arra kelni reggel, hogy tele van kék zöld foltokkal, úgy, hogy fogalmam sincs arról, még is mi a bánat történt vele előző éjjel. Meg hát lesz neki elég baja, figyelembe véve a feltételezést, olyan másnapos lesz, ahogy illik, és mindezek mellett még a viszontlátásomat is kénytelen lesz megemészteni.
Már ha túléljük ezt az éjjelt a nélkül, hogy megfojtsuk a másikat egy kanál vízben.
Liam egy szó nélkül átvette tőlem a még mindig instabil bandatársát, időközben pedig Niall is felbukkant az autó másik oldaláról az egyik testőr kíséretében, aki egy lemondó pillantás után az unokatestvérem segítségére sietett.
- Hagyjál már, ez fáj! – mordult fel Louis, mikor egyetlen lépés után sikerült megbotlania, ezzel majdnem maga után rántva Liam-et is.
- Pofa be, Tomlinson, vagy itt hagylak! – csattant fel az előbb említett személy, éppen a testőr odaérkezésekor, aki egy szó nélkül átvette tőle Louis cipelésének feladatát.
A még mindig dülöngélő fiú gyilkos pillantással méregette a társaságunkat, miközben Niall megjelent a másik oldalamon egy óvatos mosoly kíséretében, de akármennyire is kedveltem őt, a jelen helyzetben képtelen voltam viszonozni a gesztusát.
Ami azt illeti, minden figyelmemet lefoglalta az előttem álló, ittas és valószínűleg nagyon dühös exem.
- Ő mit keres itt? – vetette hátra a válla felett, miközben elindultunk a ház felé.
Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam, rólam beszél.
- Volt oly szíves, hogy a kezünkre kerített. – válaszolta Liam szórakozottan, bár engem nem sikerült megtévesztenie ezzel az álcával.
Elég volt rásandítanom, és tudtam, épp ugyanolyan érzésekkel küzd, mint Louis, annyi különbséggel csupán, hogy ő nem mutatja ki.
Próbáltam nem azon tűnődni, vajon mekkora lenne a balhé, ha nem lennék itt.
- Hurrá. – morogta alig hallhatóan Louis, mire nyeltem egyet, és egy apróbb fejrázással emlékeztettem magamat, mit is keresek itt, és hogy mit is ígértem a fiúknak.
Bár arra nem tettem ígéretet, hogy a próbálkozásaimmal menni fogok is bármire.
Valahogy azért csak sikerült bejutnunk a házba egyéb piszkálódások nélkül, azonban odabent elég volt két lépés, és már meg is hallottuk az első törésre emlékeztető reccsenést, mire egy emberként kaptuk a tekintetünket Louis felé, aki azonban ugyanolyan értetlen fejet vágott, mint mi.
Azzal a különbséggel, hogy még mindig nem állt a saját lábán.
- Bocsi. – szisszent fel Niall, mire Liam megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Hálát adok az égnek, amiért Harry nincs itthon. – jegyezte meg, tekintve, hogy a villanyt feloltva szembesültünk a ténnyel, miszerint az ír fiúnak sikerült leverni egy képet a falról. – Segíts felcipelni a szobába, én addig összetakarítom ezt a szart! – folytatta, miközben Louis felé intett, akinek az arcából időközben kissé kiszaladt a szín.
- Azt hiszem, nem ártana neki egy fürdőszoba… - húztam el a számat, mire a két fiú tágra nyílt szemekkel fordultak az idősebb bandatársuk felé.
- Nekem semmi bajom. – mondta kissé elnyújtva az előbb említett személy, és megpróbált kiszabadulni az őt tartó testőr szorításából, aki azonban megrázta a fejét.
- Hát persze. – hagyta rá, de nem engedte el, helyette inkább egyenesen a lépcső irányába terelte, ahol Niall is csatlakozott hozzájuk, hogy a másik oldalról támogassa fel az emeletre Louis-t.
Meredten néztem utánuk, egy percig semmit sem szólva, miközben igyekeztem minden kétségemet legyűrni azzal kapcsolatban, amit tenni készültem, majd egy kisebb sóhaj után Liam felé fordultam.
- Megyek, átveszem tőlük. – mondtam.
Egy pillanatra megdermedt, miközben abbahagyta a szilánkok szedegetését a földről, és oldalra billentette a fejét.
- Biztos vagy benne? – kérdezte.
Bár nem volt valami pontos a megfogalmazása, jól tudtam, mire céloz.
Elvégre, ha felmegyek, azzal az elmúlt három hónap összes elvét feladhatom.
Bólintottam, bár belül sikítani bírtam volna, mennyire nem vagyok már biztos semmiben, és szó nélkül a lépcső felé vettem az irányt. Körülbelül három fokot haladhattam felfelé, amikor meghallottam egy kisebb puffanást, majd az azt követő ajtócsapódást, a következő pillanatban pedig kénytelen voltam félreállni, hogy elengedhessem magam mellett a testőrt.
- Feladom! – emelte fel a kezét maga elé. – Itt már nem tudok segíteni! – vetette oda a nagy sietség közben.
Nem láttam a tekintetét, így jóformán fogalmam sem volt, mennyire súlyos a helyzet, amolyan viccesen vagy komolyan, bár volt egy olyan érzésem, teljesen mindegy, addig úgy sem fogom megtudni, mi vár rám odafent, míg a saját szememmel nem látom.
A maradék lelki erőmet összeszedve trappoltam fel az első emeletnek tűnő területre, ahol azonban megtorpantam, az újabb lépcsőfordulót látva, de egy kisebb nesz az egyik ajtó felől biztosított, hogy jó helyen járok, így lassan elindultam a megfelelőnek tartott irányba.
Ahogy közelebb értem, egyre biztosabb lettem a dolgomban, már csak azért is, mert a következő, amit hallottam a vécé lehúzása volt.
- A rohadt életbe.– szűrődött ki Niall kétségbeesett hangja egy káromkodás közepette, pont abban a pillanatban, amikor belöktem az ajtót, ezzel szembe találva magam a fürdőkád szélén helyet foglaló Louis-val, és az őt ébresztgetni próbáló fiúval.
Az alkohol és hányás gyomorforgató szaga pillanatokon belül megcsapta az orromat, azonban igyekeztem figyelmen kívül hagyni ezt, és az összes zavaró tényezőt, miközben körbenéztem a helyiségbe, majd a tekintetem ismét megállapodott az előttem lévő fiúkon.
- Menj, innentől az én gondom!– biccentettem Niall felé, miközben a szememet még mindig nem vettem le Louis-ról.
Az előbbi dühnek nyoma sem volt, a szokásos hangulatváltozása még a legingatagabb állapotában sem hagyta el.
A fejét lehajtva, görnyedt háttal meredt maga elé, amit az ember simán betudott volna egy depressziós állapotnak, ha nem lenne tisztában azzal, mennyit ivott.
Bár én sem tudtam volna megmondani, valójában mi jár benne.
Niall bólintott, majd az ajtóból vetett még egy utolsó pillantást a fiúra, majd egy kisebb habozás után távozott. Liammel ellentétben ő nem volt bizonytalan, sőt, mintha még csak kétsége sem lett volna a felől, hogy én támogassam Louis-t, az ő jelenlétük nélkül.
Mintha csak azt gondolta volna, ez az egyetlen megoldás.
Bár próbáltam ellenállni, a tekintetem azonban akaratlanul is rászegeződött az ott ülő fiúra, aki még mindig nem volt hajlandó bármilyen életjelet adni maga felől, azon kívül, hogy hallani lehetett a szuszogását, miután kettesben maradtunk.
- Na, mit csináljak veled? – dőltem neki az ajtófélfának, ahogy ismét végignéztem rajta.
Meglepetésemre azonban elég volt a kérdés, és már fel is emelte a fejét, egyenesen a szemembe nézve, mire végre volt lehetőségem feltérképezni az arcát.
- Amit akarsz. – mondta lassan, egyenként hangsúlyozva a szavait.
Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a hangjából áradó gúnyt, miközben ellöktem magam az eredeti helyzetemből, és tettem felé egy lépést, hogy közelebbről is szemügyre vehessem az arcát, hátha ezzel sikerül rájönnöm, milyen állapotban van.
A hányós részen túl vagyunk, ami egyet jelentett azzal, hogy hamarosan kidől, a tapasztalataim szerint legalább is, így kicsit sietősebbre fogtam a dolgokat, hogy a végén még ne a kádba dőlve aludjon el.
- Leszel olyan rendes, hogy nem nehezíted meg a dolgomat? – kérdeztem, miközben lerángattam róla a farmerdzsekit, amit szinte észre sem vett, de annyira, hogy majdnem sikerült előre dőlve orra esnie, miután elengedtem. – Ezt egy nemnek veszem. – sziszegetem, és visszarángattam stabil helyzetbe.
- Mikor könnyítettem én meg utoljára a dolgodat, Avery? – tette fel a költői kérdést, mire egy pillanatra megfeszültem, azonban egy szemforgatás kíséretében magam mögött hagytam a dolgot.
Megígértem magamnak, nem hagyom, hogy kikészítsen. Nem számít, milyen erősen próbálkozik elűzni maga mellől a megjegyzéseivel, vagy a szimpla utálatával, amit felém mutat.
- Soha? – kérdeztem vissza kissé élesen, mielőtt még befoghattam volna a számat, azonban ezzel sikerült elérnem, hogy az ellenséges pillantáson kívül mást ne vessen rám.
Próbáltam a lehető legsemlegesebb arcot vágni, miközben átrángattam a feje fölött a pólóját, de elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, és már remegő kézzel folytattam.
- Tisztázzuk az egyetlen szabályt! – dobtam arrébb a pólót, hogy a szemébe nézhessek, mire érdeklődően emelte felém a tekintetét. – Amennyiben hajlandó vagy egy helyben maradni, minden megjegyzés nélkül, segítek, oké?
- Tudod, ha nem szarnék a szabályokra, akkor talán most nem ezért vetkőztetnél le. – vonta fel a szemöldökét, én pedig lesápadtam az automatikusan bevillanó emlékképek hatására.
- Mit mondtam a megjegyzésekről? – morogtam egy fejrázás kíséretében, és a zuhanyrózsa felé nyúltam.
Félórányi szenvedéssel felérő időt követően majdhogynem a levegő után kapkodva zártam el a csapot, miközben kénytelen voltam megállapítani, jóformán én is zuhanyt kaptam.
Be kellett látnom, nem Louis hibájából, elvégre hajlandó volt eleget tenni a kérésemnek, és hagyta, hogy lezuhanyozzam legalább a felső testét annyira, hogy ne legyen pia szaga, de akármennyire is próbálkozott stabil maradni, minimum négyszer kaptam utána, elejtve ezzel a zuhanyrozsát, ami szanaszét locsolta a vizet rám is.
Ami talán nem lett volna akkora probléma, ha a fehér felsőm nem ázik át annyira, hogy magamon érezzem a fiú tekintetét, valahányszor csak elfordítottam a pillantásomat az arcáról. De úgy voltam vele, ha ez az egyetlen módszer, hogy ne aludjon el, amíg itt vagyunk, hát legyen.
- Na, gyere! – rángattam fel az ülő helyzetéből, ő pedig szó nélkül kapaszkodott belém, ahogy óvatosan elindultam vele kifelé, az ajtóból visszanézve pedig egy kisebb sóhaj kíséretében vettem tudomásul, vízben úszik a fürdő. – Majd reggel. – mondtam magamban, és folytattuk az utunkat.
- Jobbra. – mondta Louis alig hallhatóan, mikor a folyosóra érve megtorpantam, figyelembe véve a tényt, hogy fogalmam sem volt, melyik szobában kéne lefektetnem aludni, mire biccentettem, és hálát adtam az égnek, hogy legalább ennyire már jól van.
Miután belöktem magunk előtt az ajtót, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, látva, hogy az ágy két méterrel arrébb terül el, így pillanatokon belül már a végtagjaimat nyújtóztattam, miközben Louis helyet foglalt a matracon, de látva, hogy még mindig félmeztelen volt, már kutatni is kezdtem valami ruhadarabért.
- Miért mentél el? – a kérdés mintha késként fúródott volna a hátamba, miközben meghallottam magam mögül a hangját, ami megtörte a kettőnk között beállt hosszas csendet.
Dermedten álltam, majd egy nagy levegőt véve egyenesedtem fel és fordultam meg, szembe találva magamat a kutató pillantásával. Nem volt dühös, szomorú annál inkább.
Erre pedig összeszorult a torkom.
Számítottam rá, hogy fel fogja tenni ezt a kérdést, arra azonban kicsit sem, hogy pont most, bár bosszantóan őszinte tudott lenni, mikor részeg, volt szerencsém tapasztalni.
- Nem maradhattam. – köszörültem meg a torkomat. – Nehéz volt.
- Szerinted nekem nem? – horkant fel, kissé gúnyosan.
Hálát adtam az égnek, amiért a sötétben nem láthatta a lesütött szemeimet, amit a szégyen okozott, hogy mennyire jogosan dühös, noha egy részem szívesen emlékeztette volna, miért is léptem le akkor.
Ugyanannyira volt hibás, mint én.
- Fogalmad sincs, mennyire utálom, hogy ezt tettem veled. – mondtam végül lassan, megfontolva, talán először olyat, amit nem az indulat hozott ki belőlem.
Az arcáról eltűnt a gúny, megvetés és düh hármasa, átadva helyüket a fáradtságnak, és szomorúságnak, miközben hallottam, ahogy kiengedi a benntartott levegőt.
- Megtennél nekem valamit? – kérdezte, mire tétován bólintottam. – Maradj itt.
Az ajkamba harapva léptem oda az ágyhoz, figyelmen kívül hagyva a fejemben szóló figyelmeztető hangot, miszerint amit csinálok, az nem csak neki fájhat, hanem nekem is, és hogy ha felkel a nap, ott kell folytatnom, ahol abbahagytam, nélküle.
Szó nélkül hagytam, hogy átöleljen, mikor elé értem, és hogy egy idő után az ölébe húzzon, miközben egy pillanatra sem engedett el. Bár a sírás határán voltam, ugyanolyan szorosan húztam közelebb magamhoz, mint ő engem, és fúrtam az arcomat a nyakába, mintha az elmúlt három hónap meg sem történt volna.
Ennyivel tartoztam neki.
Talán még magamnak is.




Sziasztok!:)
Tekintettel arra, hogy hatalmas rohanásban vagyok, nincs sok időm a szokásos miniregényemet leírni, mindenesetre szeretnék hatalmas köszönetet mondani az előző részhez érkezett pipákért, kommentekért és egyéb visszajelzésekért, ti vagytok a legjobbak, nagyon-nagyon hálás vagyok!<333 Remélem mindenkinek jól telt a hete, illetve telik a hétvégéje, és kellemes hetet a következőhöz, drágáim!

-xoxo, Sophie V.