44. - Harc önmagammal

Még soha életemben nem futottam annyit, mint abban az egy napban.
De tulajdonképpen ezt már akkor beláttam, hogy így lesz, mikor a taxis fél kiló méterrel arrébb tett ki a reptér bejáratánál, a forgalomra hivatkozva, aminek következtében kénytelen voltam futva behozni a lemaradást, ha nem akartam lekésni az egyik gépet, amelynek segítségével Sydney-be juthattam huszonnégy órán belül.
Ugyanis akkora szerencsém azért nem volt, hogy közvetlen járattal menjek.
Mindenesetre nem számított, mennyire éreztem szánalmasnak és teljesen erőtlennek magam már a becsekkolás után, még csak lehetőséget sem adtam magamnak a meghátrálásra, főleg ha már egyszer beadtam a derekam. Ha kell, akkor nyolc géphez is futok, csak odaérjek, mielőtt vége lesz a koncertjüknek, amivel lezárják az ausztrál részét a turnénak és továbbmennek Japánba, ahol már kizárt dolog, hogy utolérem őket, az ottani biztonsági utasításokra hivatkozva, vagyis inkább kizárt, hogy a közelükbe engednek. Fogalmam sem volt, miért, de volt egy olyan érzésem, ha most nem indulok neki ennek az egésznek és nem próbálom meg menteni a menthetőt, akkor erre már soha többé nem lesz rendes lehetőségem. Ami egyet jelent azzal, amibe nem akarok beletörődni, amit nem bírok felfogni, amióta csak külön vagyunk; el fogom veszíteni Louis-t.
Nem számít, hányszor igyekeztem elkerülni az elmúlt pár hónap alatt, ahogy hosszú idők óta először magamra maradtam az utazás során, volt lehetőségem utat engedni néhány olyan gondolatomnak vagy éppen emlékemnek, ami arra az időszakra vezetett vissza, mikor ez az egész elkezdődött. Bár pontosan tudtam, mennyire értelmetlen ezen rágódni, akaratlanul felmerült bennem a kérdés, mi történik, ha már az elején kiszállok, és feladom, a jobb nekem nélküle dologra hivatkozva. Ha ő megérti, és belátja ugyanezt, anélkül, hogy az őrületbe kerget, valahányszor csak elkapom egy pillantását, amivel aztán sikerül zavarba hoznia, amitől úgy érzem magam, mint egy idióta, aki tőle függ. Mert ebben mindig is jó volt. Sőt, Louis egyenesen profi volt abban, hogy kizökkentsen a komfortzónámból, és túl jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, pontosan ez volt a célja, mintha tudta volna, a nélkül nem kaphat meg. Akkor jöttem rá, nem én voltam az egyetlen, aki félt a burokban tartott Avery-től; ő éppúgy retteget tőle, mint én. Csak ő ahelyett, hogy tudomásul vette volna a másik felem makacs létezését, inkább megszabadított tőle.
Nem mintha akkora esélyét láttam volna annak, hogy egyáltalán hajlandó meghallgatni, vagy rosszabbik esetben rám nézni, nem számít, hogy a fél világot átrepülöm, csak hogy láthassam és rendbe hozzam a kettőnk dolgát, már ha egyáltalán létezik még olyan. Jóformán azt sem tudtam, mit akarok neki mondani, de abban a pillanatban az foglalkoztatott a legkevésbé, miközben a számomra egyik vadidegen város repülőterének várótermében ültem, valahol a világ végén, mielőtt elfoglalhattam volna a helyemet a Sydney-be tartó járaton, aminek segítségével, ha jól számoltam, kevesebb, mint nyolc órán belül Ausztráliában vagyok. Már ha van akkora szerencsém, hogy nem ér légi katasztrófa vagy valami hasonló, magamat ismerve, ha már a hatalmas szerencsémről vagyok híres.
Lejjebb süllyedtem a váróterem extra kényelmes bélelt székében, ha már voltak olyan rendesek, hogy gondoltak az olyan utasokra, akiknek több órát kell itt eltölteniük, mielőtt átszállhatnának, miközben lustán körbepislogtam. Valamiért nem tartottam attól, hogy itt az isten háta mögött is rám talál pár nem kívánatos személy, figyelembe véve a tényt, miszerint még alig tartózkodott valaki a helyiségben rajtam kívül. Nem néztem túl gyakran az órát, de a pár perccel korábbi ellenőrzésemre hivatkozva körülbelül három órám volt, mielőtt egyáltalán a gépre tehettem a lábam, szóval rövid időn belül nem számítottam nagyobb embertömegre. A pillanatnyi nyugodtságomra az is közrejátszhatott, miszerint idefelé jövet sikeresen megbújtam az emberek között, minden egyéb feltűnés nélkül, egyedül az egyik légi utaskísérő nézett ki magának, egy nálam pár évvel idősebb lány, miközben átadtam neki a jegyem, de miután végigmért tetőtől talpig, egy szimpla biccentéssel továbbengedett.
Ő volt az egyetlen, aki azon a járaton tudta a nevemet, és ezért végtelenül hálás voltam az égnek.
Akármennyire erőlködtem, képtelen voltam akár egy szemhunyásnyit is aludni a több órás úton, bár ezt betudtam az időeltolódásnak, miszerint nálunk a nap közepe volt, mikor elindultam, így az álomnak sikerült éppen a váróteremben megtalálni és mielőtt még megállj-t parancsolhattam volna magamnak, már ki is dőltem.
Fogalmam sincs, mennyit aludhattam, de a következő, amire ébredtem, hogy a mellettem lévő szék megnyikordul, amit egy kisebb torokköszörülés követ. A szemem automatikusan felpattant, miután megéreztem az ismerős parfüm és mentolos rágó félreismerhetetlen párosát, mire a következő pillanatban álmosan pislogva néztem szembe Corinne-nal.
- Csak megvagy. – biccentett köszönésképp, ami némileg felébresztett.
- Te meg hogy a fenébe kerülsz ide, Corinne? – dörzsöltem meg a szemem, ahogy kiegyenesedtem ültömben.
A menedzserem rezzenéstelen arccal nézett rám, amit nem tudtam hova tenni, de egy kis idő múlva fáradt mosolyra húzta a száját.
- Miért lenne jó az nekem, ha tudnád, mindig egy lépéssel előtted járok? – kérdezte költőien, mire felvontam a szemöldököm.
- Mindig?
- Majdnem mindig. – javította ki saját magát, még mindig mosolyogva, majd a háta mögé bökött. – Nem egyedül jöttem, megnyugodhatsz.
Követtem a tekintetét, mire a pillantásom összetalálkozott a jó öreg testőrömével, aki vigyorogva intett oda nekem a váróterem másik végéből.
- Milyen lelkes. – jegyeztem meg Dereket nézve.
- Amikor megmondtam, mire készülsz, szinte könyörgött, hagy jöhessen velem. – magyarázta a második anyám. – Azt mondta, kedveli Louis-t. – csücsörített az ajkával, mint mindig, ha nem értett valamit, illetve ha nem tudott valamit hova tenni, mire muszáj volt elnevetnem magam az arcát látva.
- Az egyetlen. – jegyeztem meg, majd elkomolyodtam, mikor eszembe jutott, mi vár rám.
Corinne felém fordult, majd egy ideig senki sem szólalt meg, de nem úgy, mintha valami kínos csend állt volna be, egész egyszerűen csak élveztük, hogy a repülőtér halk háttérzúgásán kívül szinte semmit nem hallunk. Akkor jöttem rá először, mennyi mindent vettem el Corinne-tól, mikor mellém került, elvégre velem együtt ő is elköszönhetett a csendtől és normális élettől egy időre.
- Nem az egyetlen. – szólalt meg hirtelen, mire kellett egy pillanat, hogy rájöjjek, mire érti.
Vagy inkább kire.
- Azt ne próbáld meg beadni nekem, hogy odáig voltál ezért az egészért. – ráztam meg a fejemet lassan. – Mert mindketten tudjuk, hogy nem így van. Terítsük ki a kártyákat, Corinne! – dörzsöltem meg a homlokomat. – Baromira nem volt ínyedre, hogy együtt
vagyunk.
A menedzserem félrebillentett fejjel tanulmányozott.
- Egy szóval nem mondtam, hogy nem kedvelem Louis-t, de igazad van. Mert azt sem, hogy örülök nektek, na, nem mintha nem így lett volna. Vagyis, a végére. – tette hozzá épp elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam.
Felvont szemöldökkel néztem rá, jelezve, ha már elkezdte, akkor folytassa, mire kissé megkínzott tekintettel rázta meg a fejét.
- Jaj, ne csináld már, Avery, idáig követtelek, mert aggódom érted, és a saját idegállapotomnál fontosabb, hogy téged boldognak lássalak, és akkor még így nézel rám? Komolyan, egyszer legyen olyan nap, hogy ne kergess az őrületbe, és én leszek a leghálásabb! – sóhajtott fel drámaian, majd ismét elkomolyodott. – Igen, az elején nem voltam odáig értetek. Mondhatjuk, nem szép dolog tőlem, de így van. Talán nem is kezeltem valami jól az elején, és ezt sajnálom. De hát az én szemszögemet nem tudod, igaz? – sandított rám, mire aprón bólintottam. – Amikor azt mondtam, egy lépéssel előtted járok, nem vicceltem és nem is túloztam. Szerinted nem tudok az első találkozásotokról, amikor elmentél hozzájuk?
A sokk és meglepettség tagadhatatlanul kiült az arcomra, aminek láttán a menedzserem halványan elmosolyodott.
- Fogalmad sem volt, ugye? Mondjuk meg kell hagyni, nem egyszerű a te fejeddel gondolkozni, mindenesetre ez volt az első alkalom, amikor évek óta először sikerült kicselezned a nélkül, hogy egyáltalán tisztában lettél volna vele. – folytatta, azonban a kissé értetlen tekintetemet látva, kifejtette. – Jóval előtted tudtam a Louis-t körülölelő bajokról, ahogyan azt is, hogy téged akarnak elő zenekarnak a turnén, ezért sem voltam olyan biztos benne, hogy el kellene vállalnod. Marketing ide vagy oda, téged jobban féltettelek. – sandított rám. – A menedzsment hajlandó volt beavatni, mi nyomta a lelküket akkoriban a fiúkkal kapcsolatban, ezért lényegében megsajnáltam őket, és arra gondoltam, ha egy ideig arról szólnak a hírek, hogy együtt turnéztok, az talán eltereli a szót az összes botrányról, amit éppen eltussolni készültek. Nem mintha olyan hatalmas káosz lett volna, elvégre már az első találkozásunkkor tudtam, azért Louis-nak is van esze, csak… mondjuk úgy, eléggé felkavarodtak körülötte a dolgok. Szóval igent mondtam, és elvittelek a megbeszélésre, ahol ők is ott voltak. Akkor esett csak le, hogy ti már találkoztatok korábban.
Szünetet tartott, miközben végigjáratta a tekintetét a termen, mintha csak az emlékek után kutatna, nekem pedig eszemben sem volt kizökkenteni a gondolkozásából.
- Nem mondom, hogy örültem, mert nem igaz. Nem tudtam, hogyan tudnád végigcsinálni a turnét, miközben látványosan nem vagytok odáig a másikért, így eszembe sem jutott, hogy épp az ellenkezője folyik a hátam mögött. Ez volt a második alkalom, amikor nem jártam előtted. Aztán persze elmondtátok, kiborult a bili és vele együtt mindenki… - dörzsölte meg a szemét, amitől évek óta először tűnt igazán fáradtnak. – De amit akkor mondtam neked, az úgy is volt, egy pillanatig sem voltam ellenetek, amíg úgy nem láttam, hogy kezdesz átesni a ló túloldalára miatta. Az egyetlen, amit félreérthettél, a viselkedésem és a hozzáállásom volt, de abban erősen közrejátszott a többiek véleménye rólatok, amit gondolom, nem kell részleteznem. – pillantott rám jelentőségteljesen, mire lesütöttem a szemem. – De annak semmi köze az enyémhez. Mert engem nem érdekel, kivel vagy együtt, Avery. Ameddig az boldoggá tesz téged, és eléri, hogy ne ismétlődjön meg az, ami három évvel ezelőtt. Szóval a fel nem tett kérdésedre a válasz; nem. Nem utálom Louis-t és főleg nem vagyok ellenetek.
- És ezt mikor határoztad el ennyire? – préseltem ki magamból a kérdést, miközben még mindig nem voltam képes a szemébe nézni.
Corinne eltűnődve nézett rám, majd megvonta a vállát.
- Volt pár helyzet, ami döntött helyettem is. De leginkább, amikor megtudtad az igazságot az apádról.
Nem kellett jobban részleteznie, hogy tudjam, arról a napról beszél, amit bármennyire is próbáltam, kicsit sem tudtam kiverni a fejemből. Ami pont ugyanannyira volt rémálom, mint álom.
- De aznap este még csak nem is láttál minket. – sandítottam rá.
- Titeket nem. De Louis-t igen. – válaszolta, miközben egy óvatos mosolyra húzta a száját. – Szerinted nem tudtam, hol kell elsőnek keresni téged? Csak hogy jóval előtted értem oda, mikor még fogalma sem volt, mi történik, így kénytelen voltam elmagyarázni a helyzetet. Könyörgött, hogy tartsam távol tőletek a családodat, miután eljutsz hozzá.
Szünetet tartott, ami nekem épp elég volt arra, hogy újra és újra lejátsszam magamban a jelenetet, amikor kifutok az ajtónkon, és amikor valahogy odatalálok Louis háza elé. Amikor még az öntudatlan állapotomban is tudtam, kihez kell mennem.
- Én pedig távol tartottam őket. – folytatta, ahogy a tekintetét újra rám emelte. - Mert ő nem csak akkor néz rád úgy, mikor egy szobában vagytok. Hanem amikor beszél rólad. – mondta, én pedig szépen lassan az arcomat a kezeimbe temetve csúsztam lejjebb a székemben.
- Annyira sajnálom. – suttogtam.
- Mit? – kérdezte szórakozottan. – Hogy részt kellett vennem ebben az egészben, hogy félreértettél vagy, hogy tanúja lehettem, mennyire szeret? Ugyan már, Avery. Amikor az ember egy tizenhat éves lány karrierjét kezdi ápolgatni, minden lehetséges problémát számításba vesz, a szerelem egy a sok közül. – legyintett, mire képtelen voltam visszatartani egy óvatos mosolyt.
Ismételten beállt közénk egy kisebb szünet, de ez alkalommal sem a témahiány miatt. Egész egyszerűen volt mit megemésztenie mindkettőnknek; Corinne-nak, hogy elmesélte az ő szemszögét, nekem pedig a hallottakat. Bár volt egy olyan érzésem, az utóbbi nem egyik pillanatról a másikra fog menni. Mert nem fogom könnyen helyrerakni, mekkorát hibáztam, mikor nem bíztam meg benne, figyelmen kívül hagyva az elmúlt évek tapasztalatait vele kapcsolatban és a tényt, miszerint mennyi mindent köszönhetek neki.
Akkor jöttem rá, mennyire félreértettem az egész helyzetet. Mert nem Corinne volt a rosszfiú ebben az egész, túlbonyolódott káoszban, ami körülvett minket. Nem Louis, nem a menedzsment, nem a családom, és nem a közönség.
Én voltam.
Mert a könnyedségre hivatkozva két szerepet akartam játszani, mikor mélyen belül pontosan tudtam, melyiket választanám, búcsút intve ezzel a másiknak. A régi Avery-nek, a belső hangjával együtt. A többiek csak áldozatok voltak a saját magammal vívott harcommal szemben, akik rosszkor voltak rossz helyen.
Ahogy Louis is, mikor az a videó készült.
- Most mi lesz? – szólaltam meg hirtelen, miközben összekapcsolódott a pillantásom a második anyáméval, aki erre drámaian felsóhajtott.
- Most? Most kérlek szépen, elrepülünk Sydney-be és kezdetét veszi az igazi harc, ha mást nem, köztem és az ottaniak között, hogy engedjenek be minket abba a tetves arénába, mert hogy rájuk égetem a házat, ha nem beszélhetsz azzal a fiúval, az biztos! – jegyezte meg, miközben az órájára sandított, mire görcsberándult gyomorral vettem tudomásul, akár lezártam ezt az egészet magammal, akár nem, a neheze még hátravan.
Csak hogy ez alkalommal nem félek szembenézni vele.




Sziasztok!:)
Először is, remélem mindenkinek nagyon-nagyon jól telt az első hete a szabadságból, a lehető legkevesebb (sőt, inkább semennyi) koránkeléssel, és hogy a lehető legtöbb pihenéssel, amit szerintem teljesen megérdemeltünk, szóval minden bűntudat nélkül használjuk is ki.<3 Másodszorra szeretném megragadni az alkalmat, hogy szokásomhoz híven elmondjam, mennyire végtelenül hálás vagyok az összes visszajelzésért, ami az előző részhez érkezett, mindegy milyen formában. Nem győzöm hangsúlyozni mennyire imádlak titeket és mennyire fontos a véleményetek, szóval nagyon-nagyon szépen köszönöm!<3333 Bele sem akarok gondolni, mennyire fog ez nekem hiányozni, ha a történet végére érünk, de addig még hátra van egy rész plusz az epilógus, szóval nem is siettetem.:)
Nem is pazarlom tovább a szót, további jó pihenést, kellemes hetet drágáim, köszönök szépen mindent és ha minden jól alakul, jövőhéten találkozunk!:)<3

-xoxo, Sophie V.