Louis
Idegesen
doboltam az ujjaimmal az ülőhelyemként szolgáló dobozon, ami pár órával ezelőtt
még a hangosításhoz szükséges vezetékeket és egyebeket tárolta, miközben egy
kisebb fejrázással próbáltam eltüntetni a szememből a hajamat, ha már várnom
kell arra, hogy Lou rendbe tegye a show előtt. Na, nem mintha problémám lett
volna a várakozással, elvégre általában én szíveskedtem utoljára a fodrász
székbe ülni, plusz amúgy sem esett rosszul némi egyedüllét, ha már egy bő óra
múlva több ezer ember társaságában találhatom magam.
Próbáltam nem gondolni annak a három percnek az érzésére, mielőtt kimegyünk a színpadra, és elvakít az ottani fény, ami az első pár alkalommal végigkísért az egész koncertek alatt, ma már viszont majdnem mindennapos. Mondjuk nem mintha annyival könnyebb lett volna az évek elteltével; abban a három percben még mindig egy hajszál választ el attól, hogy kidobjam a taccsot.
Talán meg is tenném, ha a többiek nem lennének velem.
Ezért is találom egyszerűbbnek, minden konfliktus és egyéb hisztéria ellenére, hogy nem vagyok egyedül. Hogy egyikünknek sem kell ezt az egészet egyedül végigcsinálni, és hogy ott vagyunk a másiknak, még ha annyira nem is drámai értelemben, de mégis. Mert ha azt nézzük, nem számít, mekkora baromságot csinálunk, nem tudjuk utálni a másikat érte, egyrészt, mert mindannyian csináltunk már nem egy bicskanyitogató dolgot, másrészt pedig ahhoz túl régóta vagyunk már egymás közelében, hogy bármi miatt is hosszabb ideig tartson a harag. Persze, néha megbántjuk a másikat. Néha leütnénk egymást, vagy egész egyszerűen tudomást sem veszünk a másikról, mert éppen olyan kedvünk van. De nem számít, mit követett el, nem hagyjuk cserben a másikat.
Ők sem tették velem. Pedig minden joguk meg lett volna rá.
Bár négyük közül leginkább Liam-et kergettem az őrületbe a végén, a lassan egy évvel ezelőtti eseményekkel jóformán mindegyikőjüknél elvágtam magam, legalább is ez volt, amit hittem, mielőtt ez az egész Avery dolog elkezdődött volna. Amikor még semmi sem érdekelt azon kívül, hogy vége legyen a köröknek, amiket folyamatosan futottam, megállás nélkül. Besokalltam és csináltam pár dolgot, amire nem vagyok büszke. Amivel sikerült felhívnom magamra mindenki figyelmét, csak éppen nem abban az értelemben, amiben kellett volna. Nyilvános balhék, túl sok ködös este, amiből semmi sem maradt meg és akkor persze ott van a jól ismert füves sztori, ami jó ideig vízhangzott körülöttem. Bárhová mentem, úgy néztek rám, mint a véres rongyra, ami még egy okot adott arra, hogy tovább csináljam. Nem számított, kinek a fejmosását hallgattam végig sokadszorra, még több késztetést éreztem arra, hogy folytassam. Még egy botrány, na és? Legalább a középpontban leszünk. Kit érdekel, ha ezzel elüldözök magam mellől mindenkit? Előbb vagy utóbb úgy is elmenekültek volna. Hiszen mind így végezzük. Előbb szeretnek, majd elfelejtenek, ha már nem vagy elég érdekes.
Vagy legalább is ezt gondoltam. Aztán megjelent Avery és innentől kezdve a sztori már ismerős. Úgy tettem, mintha nem érdekelne, holott igenis érdekelt, addig üldöztem, míg be nem adta a derekát, időközben pedig megszerettem. Rájöttünk, mennyire elcseszettek is vagyunk mindketten, ez pedig tökéletes indok volt arra, hogy együtt legyünk, aztán elszúrtam és most megint egyedül vagyok, miközben fogalmam sincs, mit kellene tennem. Nem mintha nem fordult volna meg pár lehetőség már a fejemben, már ami a továbbiakat illeti, de az LA-ben történtek után nem hiszem, hogy az lenne a helyes lépés, ha úgy tennék, mintha mindaz, ami velünk volt, meg sem történt volna. Mintha nem lett volna az a vágás, ami után már hidegen hagyott a környezetem, és annak kiborítása, mint az eredeti célom, és már csak ő érdekelt.
Nem voltam naiv; pontosan tisztában voltam azzal, bár kifejezetten jót tettünk egymásnak, nem ölt ki belőlem semmit, amire a legtöbb ember számított körülöttünk, valahányszor csak azt gondolták, Avery megjavított vagy mi. Az, hogy a kettőnk kapcsolata elősegített valamiféle állapotot, aminek köszönhetően kevésbé voltam közveszélyes, ahogyan egyesek fogalmaznak, nem jelentett egyet azzal, hogy a sokak által seggfejnek tartott énem megszűnt létezni. Ez egy hibám volt, egy olyan hiba, ami életem végéig kísérni fog. Amit még egy Avery féle lány sem tud kiűzni belőlem, bármennyire is próbálkozik. Én ilyen vagyok. Csakhogy ő képes elfeledtetni velem, ami még mindig nem jelent egyet a megszűntetéssel.
Bár kicsit megnehezíti a dolgomat a tény, miszerint nincs velem, ami által kicsit nehezebb lesz fenntartani az általa létrehozott egyensúlyt.
Összébb húztam magamon a pulcsit, miközben kifújtam az eddig benntartott levegőt, majd a pillantásomat a kissé távolabb pakolászó emberek felé vezettem. Kíváncsi voltam, vajon mennyire nézhetnek hülyének, amiért alig egy órával a kezdés előtt még mindig itt szórakozok, ahelyett, hogy készülődnék, vagy valami szeánszot tartanék, mint más normális előadó, de figyelembe véve a tényt, miszerint jóformán egyikünk sem képes a seggén maradni és csendben meditálni vagy mit tudom én, a kezdések előtt, mindenek voltunk, csak normális előadók nem.
Mondjuk ez már a kezdetektől nyilvánvaló volt.
- Gondoltam, hogy valahol a legeldugottabb sarokban leszel.
A hang irányába kapva a fejem megpillantottam a felém sétáló Zayn-t, miközben tőle lemaradva tartott vele a kissé frusztráltnak tűnő Liam is, amit valamiért nem igazán tudtam hova tenni, elvégre az utóbbi időben nem túlságosan tepert azért, hogy a társaságomban lehessen. Márpedig sejtettem, kettejük közül melyik lehetett az ötletgazda, miszerint keressenek meg.
- Nincs valami dolgotok véletlenül? – ráncoltam össze a szemöldököm, ahogy közelebb értek hozzám. – Mondjuk szépítkezni? – kérdeztem némi gúnnyal a hangomban.
- Ezt már nem lehet ennél szebbé varázsolni. – vigyorgott rám Zayn, miközben színpadiasan fordult egyet.
- Maradj már. – morogta Liam, aki folyamatosan a háta mögé pillantgatott, mintha attól félne, olyan lát minket, akinek nem kéne.
- Nyugi, van időnk! – legyintett Malik. – Még legalább fél óra, mire üldözni kezdenek, nekem pedig bőven elég idő arra, hogy ezt befejezzem. – húzta elő a zsebéből a cigarettásdobozát. – De persze, csak ha csatlakoztok. – fordult körbe hármunk között, mire minden habozás nélkül kihúztam egy szálat, csak úgy, mint meglepetésemre az engem követő Liam is.
Felvont szemöldökkel meredtem az előttem álló fiúra, aki erre csak megvonta a vállát, de a világért sem reagált volna a ki nem mondott kérdő szavaimra, miközben a harmadik társunk gyakorlott mozdulattal gyújtotta meg a sajátját, és nyújtotta felénk az öngyújtót.
- Ha már a szépítkezésnél tartunk, nem ártana kicsit rendbe raknod magad, mielőtt kezdünk. – nézett végig rajtam. – Nyúzottabb vagy, mint általában. – jegyezte meg, mire képtelen voltam megállni, hogy ne röhögjem el magam a szánalomtól, ami a hangjában volt.
- Baszd meg. – vetettem oda szokásomhoz híven, ahogy arrébb hamuztam a földre. - Nem mindenkinek olyan rohadt felhőtlen az élete jelenleg, mint neked.
- Felhőtlen? – meredt rám tettetett sértődéssel. – Szerinted csak téged akaszt ki a szerelmi életed?
- A nem létező szerelmi életem. – javítottam ki, egy keserű mosoly kíséretében, de hamar le is olvadt az arcomról, mint ahogy a szórakozottság is mindenki másról.
Bár Zayn egy seggfej volt minden értelemben, ha arról volt szó, hogy a szenvedésemet kellett néznie, mégis tudta, hol a határ, anélkül, hogy bárki figyelmezette volna és ez most sem volt másképp, ahogy az arca pillanatokon belül elkomolyodott. Nem kért bocsánatot, még csak meg sem szólalt, de nem kellett, pontosan tudtam, mennyire sajnálja.
Mert bár nem sokat szedett ki belőlem, ahogyan egyikőjük sem, valamilyen szinten tudta, min megyek keresztül, ha azt vesszük figyelembe, hányszor futotta le majdnem ugyanezeket a köröket a saját hibái miatt. A többiekkel ellentétben esze ágában sem volt kioktatni.
- Megyek, kiérdeklődöm, mennyi időtök van elmélyülni egymás társaságában, mielőtt mennünk kell. – mondta, majd a nélkül, hogy megvárta volna a reakciónkat, már el is oldalazott, kettesben hagyva a még mindig szótlan Liammel.
Kérdőn emeltem felé a tekintetem, azt várva, ugyanazt az értetlenséget fogom látni a szemeiben, azonban a pillantását látva egyértelműen levágtam, nem véletlenül maradtunk magunkra.
Végig ez volt a tervük.
- Sajnálom. – törte meg a kisebb csendet, ami beállt közénk, miközben a földre szegezte a tekintetét.
- Mit? – meredtem rá, szinte szuggerálva, hogy nézzen a szemembe. – Hogy számtalanszor fenyegettél meg testi sértéssel egy éven belül, amiért elcsábítottam az unokahúgodat vagy, mert mindezeket nem tartottad be?
Egy pillanatig döbbenten nézett rám, miközben felemelte a fejét, majd a következő pillanatban elröhögte magát.
- Ami azt illeti, mindkettőt. – válaszolta még mindig szórakozottan, majd hirtelen elkomolyodott. – Ugye tudod, hogy sosem gondoltam komolyan?
Felvont szemöldökkel bámultam rá, amolyan ezt te sem gondolod komolyan fejjel, mire felsóhajtott.
- Oké, néhányszor meg akartalak ütni. Az elején. Meg a végén. De a köztes időben sosem. – rázta meg a fejét. – Hibát követtél el, de mindannyian ezt tesszük, Louis. Viszont szereted, és nekem csak ez számít.
- Kár, hogy rohadtul nem számít már, mennyire szeretem. – nyomtam el az időközben leégett cigit a doboz oldalán, minden bűntudat nélkül, miközben kissé félrebillentett fejjel pillantottam a még mindig nagyban pakolászó stáb felé, akik egy kisebb zaj hallatára egy irányba kapták a fejüket.
Liam követte a tekintetemet az emberek felé, de nem tűnt úgy, mintha akkora figyelmet szentelne az ott lejátszódó jelenetnek.
- Sajnálom. – ismételte el az előbb mondottakat.
Csak hogy ez alkalommal pontosan tudtam, mire érti.
Nem válaszoltam, hagytam, hogy a közénk beállt csend helyrerakja mindazt, amit szóban képtelen vagyunk, miközben a stáb felől érkező zaj egyre erősebbé vált. De továbbra sem foglalkoztam az ottani eseményekkel, egészen addig, míg a kiáltások fel nem erősödtek kissé.
- Mi a fene zavarhatja őket ennyire? – sandítottam Liam-re, aki nagyon úgy tűnt, mintha éppen egy vigyorgást készülne elnyomni.
- Úgy tűnik, nem elég erős a védelem. – jegyezte meg szórakozottan, ahogy a tekintetével körbepásztázta a területet.
- Te meg miről beszélsz? – meredtem rá értetlenül, majd miután ismét nem kaptam rendes választ, visszafordultam a zaj forrásába.
Szembetalálva magam Avery-vel, aki teljes életnagyságban haladt felém kissé ziháltan, miközben nem győzte mutogatni a nyakában lógó belépőkártyát az őt sorra megállító biztonságiaknak.
De akárhányszor csuktam be a szemem és nyitottam ki újra, még mindig ott volt, ellentétben az eddig mellettem ácsorgó Liammel, akit a következő pillanatban már elsétálni láttam, miközben lazán hátraintett egyet felém. A tekintetem ide-oda kapkodtam közte és a még mindig felém tartó lány között, miközben azt vártam, valaki hirtelen előugrik és elmagyarázza, mi történik.
Természetesen mindhiába.
- Ilyen kibaszottul nincs… - suttogtam, ahogy a pillantásom végleg megakadt Avery-n.
Miután kikerült az őt ellenőrizgető testőrök köréből, kissé felszabadultabban és tempósabban folytatta az útját felém, miközben a tekintetét a világért sem vette volna le rólam. Bár messziről elég határozottnak tűnt, alig ért pár méteres távolságon belülre, és kiszúrtam, mennyire remeg, ahogy az egyik kezével kisimított egy tincset az arcából.
- Elárulnád, mégis hogy a rohadt életbe kerülsz ide, Avery? – tört ki belőlem, másodpercekkel azelőtt, hogy megállt volna előttem.
Egy pillanatra leblokkolt, mintha hirtelen fogalma sem lett volna, mi történik körülötte, vagy éppen hol van, mire belém nyílalt a gondolat, mennyire szívesen felvilágosítanám a felől, miszerint a világ másik végén, ahol baromira nem kéne lennie.
De ahhoz túlságosan le voltam sokkolódva, hogy megtegyem.
- Muszáj volt… - erőltette meg magát. – Nem tudtam… - próbálkozott ismét, majd megrázta a fejét. – Ó, az istenit, Louis, engedd már meg, hogy legalább levegőt vegyek, egy napja rohanok és másfél óta nem aludtam! – mondta, miközben a tenyerével megtámaszkodott a térdein, és hangosan kiengedte a benntartott levegőt.
Szinte fel sem fogtam, amit mondott, a jelenléte még mindig túl nagy hatással volt rám.
- Te megőrültél? – meredtem rá hitetlenül. – Hónapok óta nem hallok felőled, erre hirtelen megjelensz a világ másik végéről, és még elvárod, hogy várjam meg, amíg hajlandó vagy végre válaszolni a rohadt kérdésemre, miszerint mi a fenét keresel itt?
- Ne kiabálj már velem! – csattant fel, az előbbi példámat követve, ahogy felegyenesedett, mire a szemem sarkából kiszúrtam, ahogy a kint tartózkodók többsége folyamatosan minket bámul.
De jelenleg a lehető legkevésbé sem érdekelt.
- De igenis kiabálok! – löktem el magam a doboztól, ahogy közelebb léptem hozzá. – Te esküszöm megőrültél, Avery. Az agyadra ment az elmúlt pár hónap, vagy én nem tudom.
- Jó, akkor megőrültem! – intett le, ahogy lehalkította a hangját. – Egy idióta vagyok, amiért azt gondoltam, kiabálás nélkül eljöhetek ide. Egy idióta vagyok, amiért azt hittem, elmondhatom neked, mennyire sajnálom, és hogy bevallhatom, valóban egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok, aki vonzza a bajt, és aki nem bírta magát távol tartani tőled, bármennyire is próbálkozott. Aki szeret téged, és aki elengedett, ami még jobban azt bizonyítja, mekkora idióta vagyok, még jobban is, mint az, hogy eljöttem idáig, csak hogy elmondhassam, mennyire rohadtul elcsesztem. – a végére már annyira halkan beszélt, hogy jóformán alig hallottam, amit mondott.
Bár ezt betudtam a még mindig tartó sokknak, ami már jóformán lyukat vert a mellkasomba a szüntelenül dobogó szívem segítéségével.
- De nehogy azt hidd, hogy te nem cseszted el! – folytatta, visszarángatva a valóságba. – Mert tényleg elcseszted. Mindketten elcsesztük. Azzal a különbséggel, hogy míg te nem tudtad, én pontosan tisztában voltam azzal, mit követek el, és hogy mi lesz ennek a következménye. Nem számít, éppen melyik hibámról beszélünk, a három évvel ezelőttiről vagy a mostaniról, mindkettőnél tudtam, mire számíthatok, csak éppen rohadtul nem érdekelt semmi, saját magamon kívül. Azt gondoltam, ha távol maradok tőled, megkímélem mindkettőnket, főleg magamat egy újabb hiba elkövetésétől, csak aztán rájöttem, mennyire felesleges ezen görcsölnöm, mikor az összes hibám közül te vagy az egyetlen, amit egyszer sem bántam meg, hogy elkövettem. – mondta, majd megrázta a fejét. – Szóval még egyszer utoljára azt fogom mondani, menj a pokolba, amiért tönkretetted azokat a rohadt falakat, amiket magam köré építettem, aztán pedig most először meg fogom köszönni, amiért megtetted.
Úgy bámultam rá, mintha valaki olyannal beszélgetnék, akit soha az életben nem láttam, ami részben igaz is volt, ha azt nézzük, az előttem álló lánynak már köze nem volt ahhoz az Avery-hez, aki annak idején felbukkant a szobaajtómba, hogy elmondja, mekkora seggfej vagyok.
Fel sem fogtam, mi történik körülöttem, egészen addig, míg észre nem vettem, hogy hátralép, mint aki indulni készül, mire reflexből a karja után kaptam, és úgy húztam vissza magamhoz.
- Eszedbe se jusson elmenekülni előlem, Avery! – ejtettem ki a már sokszor elismételt szavakat.
- Azt már ellőttem párszor. – mondta, miközben legördültek az első könnycseppek az arcán, én pedig azzal a lendülettel magamhoz húztam, és hagytam, hogy kizokogja magát, talán hosszú idők óta először, miközben eszemben sem volt elengedni.
Mert bár igaza volt, tényleg könnyebb lett volna feladni és kiszállni, mégis volt egy olyan érzésem, nem számít, mennyire elcseszettek vagyunk mindketten, ez alkalommal jól leszünk.
Próbáltam nem gondolni annak a három percnek az érzésére, mielőtt kimegyünk a színpadra, és elvakít az ottani fény, ami az első pár alkalommal végigkísért az egész koncertek alatt, ma már viszont majdnem mindennapos. Mondjuk nem mintha annyival könnyebb lett volna az évek elteltével; abban a három percben még mindig egy hajszál választ el attól, hogy kidobjam a taccsot.
Talán meg is tenném, ha a többiek nem lennének velem.
Ezért is találom egyszerűbbnek, minden konfliktus és egyéb hisztéria ellenére, hogy nem vagyok egyedül. Hogy egyikünknek sem kell ezt az egészet egyedül végigcsinálni, és hogy ott vagyunk a másiknak, még ha annyira nem is drámai értelemben, de mégis. Mert ha azt nézzük, nem számít, mekkora baromságot csinálunk, nem tudjuk utálni a másikat érte, egyrészt, mert mindannyian csináltunk már nem egy bicskanyitogató dolgot, másrészt pedig ahhoz túl régóta vagyunk már egymás közelében, hogy bármi miatt is hosszabb ideig tartson a harag. Persze, néha megbántjuk a másikat. Néha leütnénk egymást, vagy egész egyszerűen tudomást sem veszünk a másikról, mert éppen olyan kedvünk van. De nem számít, mit követett el, nem hagyjuk cserben a másikat.
Ők sem tették velem. Pedig minden joguk meg lett volna rá.
Bár négyük közül leginkább Liam-et kergettem az őrületbe a végén, a lassan egy évvel ezelőtti eseményekkel jóformán mindegyikőjüknél elvágtam magam, legalább is ez volt, amit hittem, mielőtt ez az egész Avery dolog elkezdődött volna. Amikor még semmi sem érdekelt azon kívül, hogy vége legyen a köröknek, amiket folyamatosan futottam, megállás nélkül. Besokalltam és csináltam pár dolgot, amire nem vagyok büszke. Amivel sikerült felhívnom magamra mindenki figyelmét, csak éppen nem abban az értelemben, amiben kellett volna. Nyilvános balhék, túl sok ködös este, amiből semmi sem maradt meg és akkor persze ott van a jól ismert füves sztori, ami jó ideig vízhangzott körülöttem. Bárhová mentem, úgy néztek rám, mint a véres rongyra, ami még egy okot adott arra, hogy tovább csináljam. Nem számított, kinek a fejmosását hallgattam végig sokadszorra, még több késztetést éreztem arra, hogy folytassam. Még egy botrány, na és? Legalább a középpontban leszünk. Kit érdekel, ha ezzel elüldözök magam mellől mindenkit? Előbb vagy utóbb úgy is elmenekültek volna. Hiszen mind így végezzük. Előbb szeretnek, majd elfelejtenek, ha már nem vagy elég érdekes.
Vagy legalább is ezt gondoltam. Aztán megjelent Avery és innentől kezdve a sztori már ismerős. Úgy tettem, mintha nem érdekelne, holott igenis érdekelt, addig üldöztem, míg be nem adta a derekát, időközben pedig megszerettem. Rájöttünk, mennyire elcseszettek is vagyunk mindketten, ez pedig tökéletes indok volt arra, hogy együtt legyünk, aztán elszúrtam és most megint egyedül vagyok, miközben fogalmam sincs, mit kellene tennem. Nem mintha nem fordult volna meg pár lehetőség már a fejemben, már ami a továbbiakat illeti, de az LA-ben történtek után nem hiszem, hogy az lenne a helyes lépés, ha úgy tennék, mintha mindaz, ami velünk volt, meg sem történt volna. Mintha nem lett volna az a vágás, ami után már hidegen hagyott a környezetem, és annak kiborítása, mint az eredeti célom, és már csak ő érdekelt.
Nem voltam naiv; pontosan tisztában voltam azzal, bár kifejezetten jót tettünk egymásnak, nem ölt ki belőlem semmit, amire a legtöbb ember számított körülöttünk, valahányszor csak azt gondolták, Avery megjavított vagy mi. Az, hogy a kettőnk kapcsolata elősegített valamiféle állapotot, aminek köszönhetően kevésbé voltam közveszélyes, ahogyan egyesek fogalmaznak, nem jelentett egyet azzal, hogy a sokak által seggfejnek tartott énem megszűnt létezni. Ez egy hibám volt, egy olyan hiba, ami életem végéig kísérni fog. Amit még egy Avery féle lány sem tud kiűzni belőlem, bármennyire is próbálkozik. Én ilyen vagyok. Csakhogy ő képes elfeledtetni velem, ami még mindig nem jelent egyet a megszűntetéssel.
Bár kicsit megnehezíti a dolgomat a tény, miszerint nincs velem, ami által kicsit nehezebb lesz fenntartani az általa létrehozott egyensúlyt.
Összébb húztam magamon a pulcsit, miközben kifújtam az eddig benntartott levegőt, majd a pillantásomat a kissé távolabb pakolászó emberek felé vezettem. Kíváncsi voltam, vajon mennyire nézhetnek hülyének, amiért alig egy órával a kezdés előtt még mindig itt szórakozok, ahelyett, hogy készülődnék, vagy valami szeánszot tartanék, mint más normális előadó, de figyelembe véve a tényt, miszerint jóformán egyikünk sem képes a seggén maradni és csendben meditálni vagy mit tudom én, a kezdések előtt, mindenek voltunk, csak normális előadók nem.
Mondjuk ez már a kezdetektől nyilvánvaló volt.
- Gondoltam, hogy valahol a legeldugottabb sarokban leszel.
A hang irányába kapva a fejem megpillantottam a felém sétáló Zayn-t, miközben tőle lemaradva tartott vele a kissé frusztráltnak tűnő Liam is, amit valamiért nem igazán tudtam hova tenni, elvégre az utóbbi időben nem túlságosan tepert azért, hogy a társaságomban lehessen. Márpedig sejtettem, kettejük közül melyik lehetett az ötletgazda, miszerint keressenek meg.
- Nincs valami dolgotok véletlenül? – ráncoltam össze a szemöldököm, ahogy közelebb értek hozzám. – Mondjuk szépítkezni? – kérdeztem némi gúnnyal a hangomban.
- Ezt már nem lehet ennél szebbé varázsolni. – vigyorgott rám Zayn, miközben színpadiasan fordult egyet.
- Maradj már. – morogta Liam, aki folyamatosan a háta mögé pillantgatott, mintha attól félne, olyan lát minket, akinek nem kéne.
- Nyugi, van időnk! – legyintett Malik. – Még legalább fél óra, mire üldözni kezdenek, nekem pedig bőven elég idő arra, hogy ezt befejezzem. – húzta elő a zsebéből a cigarettásdobozát. – De persze, csak ha csatlakoztok. – fordult körbe hármunk között, mire minden habozás nélkül kihúztam egy szálat, csak úgy, mint meglepetésemre az engem követő Liam is.
Felvont szemöldökkel meredtem az előttem álló fiúra, aki erre csak megvonta a vállát, de a világért sem reagált volna a ki nem mondott kérdő szavaimra, miközben a harmadik társunk gyakorlott mozdulattal gyújtotta meg a sajátját, és nyújtotta felénk az öngyújtót.
- Ha már a szépítkezésnél tartunk, nem ártana kicsit rendbe raknod magad, mielőtt kezdünk. – nézett végig rajtam. – Nyúzottabb vagy, mint általában. – jegyezte meg, mire képtelen voltam megállni, hogy ne röhögjem el magam a szánalomtól, ami a hangjában volt.
- Baszd meg. – vetettem oda szokásomhoz híven, ahogy arrébb hamuztam a földre. - Nem mindenkinek olyan rohadt felhőtlen az élete jelenleg, mint neked.
- Felhőtlen? – meredt rám tettetett sértődéssel. – Szerinted csak téged akaszt ki a szerelmi életed?
- A nem létező szerelmi életem. – javítottam ki, egy keserű mosoly kíséretében, de hamar le is olvadt az arcomról, mint ahogy a szórakozottság is mindenki másról.
Bár Zayn egy seggfej volt minden értelemben, ha arról volt szó, hogy a szenvedésemet kellett néznie, mégis tudta, hol a határ, anélkül, hogy bárki figyelmezette volna és ez most sem volt másképp, ahogy az arca pillanatokon belül elkomolyodott. Nem kért bocsánatot, még csak meg sem szólalt, de nem kellett, pontosan tudtam, mennyire sajnálja.
Mert bár nem sokat szedett ki belőlem, ahogyan egyikőjük sem, valamilyen szinten tudta, min megyek keresztül, ha azt vesszük figyelembe, hányszor futotta le majdnem ugyanezeket a köröket a saját hibái miatt. A többiekkel ellentétben esze ágában sem volt kioktatni.
- Megyek, kiérdeklődöm, mennyi időtök van elmélyülni egymás társaságában, mielőtt mennünk kell. – mondta, majd a nélkül, hogy megvárta volna a reakciónkat, már el is oldalazott, kettesben hagyva a még mindig szótlan Liammel.
Kérdőn emeltem felé a tekintetem, azt várva, ugyanazt az értetlenséget fogom látni a szemeiben, azonban a pillantását látva egyértelműen levágtam, nem véletlenül maradtunk magunkra.
Végig ez volt a tervük.
- Sajnálom. – törte meg a kisebb csendet, ami beállt közénk, miközben a földre szegezte a tekintetét.
- Mit? – meredtem rá, szinte szuggerálva, hogy nézzen a szemembe. – Hogy számtalanszor fenyegettél meg testi sértéssel egy éven belül, amiért elcsábítottam az unokahúgodat vagy, mert mindezeket nem tartottad be?
Egy pillanatig döbbenten nézett rám, miközben felemelte a fejét, majd a következő pillanatban elröhögte magát.
- Ami azt illeti, mindkettőt. – válaszolta még mindig szórakozottan, majd hirtelen elkomolyodott. – Ugye tudod, hogy sosem gondoltam komolyan?
Felvont szemöldökkel bámultam rá, amolyan ezt te sem gondolod komolyan fejjel, mire felsóhajtott.
- Oké, néhányszor meg akartalak ütni. Az elején. Meg a végén. De a köztes időben sosem. – rázta meg a fejét. – Hibát követtél el, de mindannyian ezt tesszük, Louis. Viszont szereted, és nekem csak ez számít.
- Kár, hogy rohadtul nem számít már, mennyire szeretem. – nyomtam el az időközben leégett cigit a doboz oldalán, minden bűntudat nélkül, miközben kissé félrebillentett fejjel pillantottam a még mindig nagyban pakolászó stáb felé, akik egy kisebb zaj hallatára egy irányba kapták a fejüket.
Liam követte a tekintetemet az emberek felé, de nem tűnt úgy, mintha akkora figyelmet szentelne az ott lejátszódó jelenetnek.
- Sajnálom. – ismételte el az előbb mondottakat.
Csak hogy ez alkalommal pontosan tudtam, mire érti.
Nem válaszoltam, hagytam, hogy a közénk beállt csend helyrerakja mindazt, amit szóban képtelen vagyunk, miközben a stáb felől érkező zaj egyre erősebbé vált. De továbbra sem foglalkoztam az ottani eseményekkel, egészen addig, míg a kiáltások fel nem erősödtek kissé.
- Mi a fene zavarhatja őket ennyire? – sandítottam Liam-re, aki nagyon úgy tűnt, mintha éppen egy vigyorgást készülne elnyomni.
- Úgy tűnik, nem elég erős a védelem. – jegyezte meg szórakozottan, ahogy a tekintetével körbepásztázta a területet.
- Te meg miről beszélsz? – meredtem rá értetlenül, majd miután ismét nem kaptam rendes választ, visszafordultam a zaj forrásába.
Szembetalálva magam Avery-vel, aki teljes életnagyságban haladt felém kissé ziháltan, miközben nem győzte mutogatni a nyakában lógó belépőkártyát az őt sorra megállító biztonságiaknak.
De akárhányszor csuktam be a szemem és nyitottam ki újra, még mindig ott volt, ellentétben az eddig mellettem ácsorgó Liammel, akit a következő pillanatban már elsétálni láttam, miközben lazán hátraintett egyet felém. A tekintetem ide-oda kapkodtam közte és a még mindig felém tartó lány között, miközben azt vártam, valaki hirtelen előugrik és elmagyarázza, mi történik.
Természetesen mindhiába.
- Ilyen kibaszottul nincs… - suttogtam, ahogy a pillantásom végleg megakadt Avery-n.
Miután kikerült az őt ellenőrizgető testőrök köréből, kissé felszabadultabban és tempósabban folytatta az útját felém, miközben a tekintetét a világért sem vette volna le rólam. Bár messziről elég határozottnak tűnt, alig ért pár méteres távolságon belülre, és kiszúrtam, mennyire remeg, ahogy az egyik kezével kisimított egy tincset az arcából.
- Elárulnád, mégis hogy a rohadt életbe kerülsz ide, Avery? – tört ki belőlem, másodpercekkel azelőtt, hogy megállt volna előttem.
Egy pillanatra leblokkolt, mintha hirtelen fogalma sem lett volna, mi történik körülötte, vagy éppen hol van, mire belém nyílalt a gondolat, mennyire szívesen felvilágosítanám a felől, miszerint a világ másik végén, ahol baromira nem kéne lennie.
De ahhoz túlságosan le voltam sokkolódva, hogy megtegyem.
- Muszáj volt… - erőltette meg magát. – Nem tudtam… - próbálkozott ismét, majd megrázta a fejét. – Ó, az istenit, Louis, engedd már meg, hogy legalább levegőt vegyek, egy napja rohanok és másfél óta nem aludtam! – mondta, miközben a tenyerével megtámaszkodott a térdein, és hangosan kiengedte a benntartott levegőt.
Szinte fel sem fogtam, amit mondott, a jelenléte még mindig túl nagy hatással volt rám.
- Te megőrültél? – meredtem rá hitetlenül. – Hónapok óta nem hallok felőled, erre hirtelen megjelensz a világ másik végéről, és még elvárod, hogy várjam meg, amíg hajlandó vagy végre válaszolni a rohadt kérdésemre, miszerint mi a fenét keresel itt?
- Ne kiabálj már velem! – csattant fel, az előbbi példámat követve, ahogy felegyenesedett, mire a szemem sarkából kiszúrtam, ahogy a kint tartózkodók többsége folyamatosan minket bámul.
De jelenleg a lehető legkevésbé sem érdekelt.
- De igenis kiabálok! – löktem el magam a doboztól, ahogy közelebb léptem hozzá. – Te esküszöm megőrültél, Avery. Az agyadra ment az elmúlt pár hónap, vagy én nem tudom.
- Jó, akkor megőrültem! – intett le, ahogy lehalkította a hangját. – Egy idióta vagyok, amiért azt gondoltam, kiabálás nélkül eljöhetek ide. Egy idióta vagyok, amiért azt hittem, elmondhatom neked, mennyire sajnálom, és hogy bevallhatom, valóban egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok, aki vonzza a bajt, és aki nem bírta magát távol tartani tőled, bármennyire is próbálkozott. Aki szeret téged, és aki elengedett, ami még jobban azt bizonyítja, mekkora idióta vagyok, még jobban is, mint az, hogy eljöttem idáig, csak hogy elmondhassam, mennyire rohadtul elcsesztem. – a végére már annyira halkan beszélt, hogy jóformán alig hallottam, amit mondott.
Bár ezt betudtam a még mindig tartó sokknak, ami már jóformán lyukat vert a mellkasomba a szüntelenül dobogó szívem segítéségével.
- De nehogy azt hidd, hogy te nem cseszted el! – folytatta, visszarángatva a valóságba. – Mert tényleg elcseszted. Mindketten elcsesztük. Azzal a különbséggel, hogy míg te nem tudtad, én pontosan tisztában voltam azzal, mit követek el, és hogy mi lesz ennek a következménye. Nem számít, éppen melyik hibámról beszélünk, a három évvel ezelőttiről vagy a mostaniról, mindkettőnél tudtam, mire számíthatok, csak éppen rohadtul nem érdekelt semmi, saját magamon kívül. Azt gondoltam, ha távol maradok tőled, megkímélem mindkettőnket, főleg magamat egy újabb hiba elkövetésétől, csak aztán rájöttem, mennyire felesleges ezen görcsölnöm, mikor az összes hibám közül te vagy az egyetlen, amit egyszer sem bántam meg, hogy elkövettem. – mondta, majd megrázta a fejét. – Szóval még egyszer utoljára azt fogom mondani, menj a pokolba, amiért tönkretetted azokat a rohadt falakat, amiket magam köré építettem, aztán pedig most először meg fogom köszönni, amiért megtetted.
Úgy bámultam rá, mintha valaki olyannal beszélgetnék, akit soha az életben nem láttam, ami részben igaz is volt, ha azt nézzük, az előttem álló lánynak már köze nem volt ahhoz az Avery-hez, aki annak idején felbukkant a szobaajtómba, hogy elmondja, mekkora seggfej vagyok.
Fel sem fogtam, mi történik körülöttem, egészen addig, míg észre nem vettem, hogy hátralép, mint aki indulni készül, mire reflexből a karja után kaptam, és úgy húztam vissza magamhoz.
- Eszedbe se jusson elmenekülni előlem, Avery! – ejtettem ki a már sokszor elismételt szavakat.
- Azt már ellőttem párszor. – mondta, miközben legördültek az első könnycseppek az arcán, én pedig azzal a lendülettel magamhoz húztam, és hagytam, hogy kizokogja magát, talán hosszú idők óta először, miközben eszemben sem volt elengedni.
Mert bár igaza volt, tényleg könnyebb lett volna feladni és kiszállni, mégis volt egy olyan érzésem, nem számít, mennyire elcseszettek vagyunk mindketten, ez alkalommal jól leszünk.
Sziasztok drágáim!
Először is, nagyon-nagyon szépen köszönöm az összes visszajelzést, ami az előző részhez érkezett vélemény, és pipa formájában, a támogatásotok komolyan eszméletlen és végtelenül hálás vagyok érte!<333 Ti vagytok a legjobbak, már tényleg nem tudom jobban fokozni, és imádlak titeket.Most pedig fájó szívvel, de ismét elmondom, miszerint ez volt az utolsó rész a jövőhéten érkező epilógus előtt (aminek a megjelenése várhatóan vasárnap este lesz), és persze az utószó előtt, de bele sem akarok gondolni, hogy mennyire a nyakamon van az is, mindenesetre szerettem volna az utolsó rendes fejezetet Louis szemszögéből megírni, még egyszer utoljára, míg az epilógus már ismét Avery-é lesz.:) Őszinte leszek, tényleg nem bírom felfogni, ez volt az utolsó fejezet, úgy is írtam végig, de remélem sikerült pár esetleges felmerülő kérdést megválaszolnom Louis-val kapcsolatban, már ami a történet eleji viselkedését illeti és a többi.
Remélem, mindenkinek nagyon jól telik a szünete, további kellemes hetet, pihenést drágáim, köszönök szépen mindent és jövőhéten találkozunk!:)<333
-xoxo, Sophie V.
Először is, nagyon-nagyon szépen köszönöm az összes visszajelzést, ami az előző részhez érkezett vélemény, és pipa formájában, a támogatásotok komolyan eszméletlen és végtelenül hálás vagyok érte!<333 Ti vagytok a legjobbak, már tényleg nem tudom jobban fokozni, és imádlak titeket.Most pedig fájó szívvel, de ismét elmondom, miszerint ez volt az utolsó rész a jövőhéten érkező epilógus előtt (aminek a megjelenése várhatóan vasárnap este lesz), és persze az utószó előtt, de bele sem akarok gondolni, hogy mennyire a nyakamon van az is, mindenesetre szerettem volna az utolsó rendes fejezetet Louis szemszögéből megírni, még egyszer utoljára, míg az epilógus már ismét Avery-é lesz.:) Őszinte leszek, tényleg nem bírom felfogni, ez volt az utolsó fejezet, úgy is írtam végig, de remélem sikerült pár esetleges felmerülő kérdést megválaszolnom Louis-val kapcsolatban, már ami a történet eleji viselkedését illeti és a többi.
Remélem, mindenkinek nagyon jól telik a szünete, további kellemes hetet, pihenést drágáim, köszönök szépen mindent és jövőhéten találkozunk!:)<333
-xoxo, Sophie V.
Kedves Sophie!
VálaszTörlésSzamomra egyszeruen hihetetlen, hogy ez volt az utolso resz, hiszem ami a tokeletes befejezest illeti meg ugy erzem, hogy van benne meg mindig valami, ami miatt eletem vegeig tudnam olvasni a tortenetedet. Viszont az erzekeny megnyilvanulasomat tenyleg a legvegere tervezem.
A reszrol pedig, koszonom es imadlak, amiert Louis szemszogebol irtad, zsenialid es teljes volt. A tortenet soran most ereztem azt a legmagasabb fokozaton, hogy erzem, azt amit Lou,azonosulni tudtam vele, ami eddig is igaz volt, de a vegere teljesedett ki. Szoval koszonom es imadlak! Illetve szeretnek bocsanatot kerni az ossze-vissza fogalmazasomert es az erthetetlensegert, de sokk alatt allok.
Jovohetem talalkozunk! :) 💖
Drága Lorette!
TörlésEl sem tudod képzelni, mennyit jelent nekem, ha azt írod, életed végéig tudnád olvasni, ez nekem teljesen felfoghatatlan.<333 Én pedig életem végéig tudnám írni szerintem, elvégre a szadista hajlamaim még mindig itt vannak, tudod.:D<3 Továbbá arról már tényleg nem tudok nyilatkozni, mennyire örülök, ha tényleg sikerült átjönnie Louis szemszögének, elvégre nem egyszer gyűlt meg vele a bajom és azt kell mondjam, iszonyúan fog hiányozni, hogy rajta keresztül mutathassam be a történetet. Ami pedig a köszönöm részt illeti, itt egyedül én tartozom köszönettel, amiért itt vagy és egyáltalán végigköveted a történetet, imádlak-imádlak, és tényleg nagyon köszönöm!<3333 Minden egyes héten lelket öntötök belém, teljesen komolyan.
Jövőhéten találkozunk, addig is vigyázz magadra és még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy írtál!:)<333
-xoxo, Sophie V.
Drága Sophie, eddig mèg nem írtam kommentet amit nagyon sajnálok ,de egyszerűen lusta vagyok hozzá.Ezèrt is csodállak szavakkal leírhatatlan módon ,te rengeteg idődet áldoztad ránk ès egy darabot a szívedből odaadtál nekünk ,hű olvasóidnak. Most először úgy gondoltam ,hogy nem olvasom el a szokásos ,rèsz vègi hálálkodásodat ès az infókat ,de azèrt úgy gondoltam ,átfutom hátha valamit tudnom kell.Ès ahogy pörgettem lefelè ,èszrevettem kèt szót ami nagyon szívenütött hiszen nem kellett többet elolvasnom ahhoz ,hogy tudjam miről van szó.Ha meglátom az epilógus ès az utolsó szót ,az mindig meglep ,de most egy rövid sírás után kellett magamat összeszedni annyira ,hogy "röviden" leírjam a gondolataimat ès bepótoljak közel 50 kommentet. Nagyon a szívemhez nőtt a blogod hiszen a tèny ,hogy egy fantasztikus író vagy önmagában is elèg lenne ahhoz ,hogy annyira megragadj ahogy tetted ,de nekem Louis a kedvencem így nem tudom szavakkal leírni azt a hálát amit irántad èrzek ès a szeretetet amin Te ,a blogod ès az általad megformált Louis osztozik.Abban biztos vagyok ,hogy a napjaim ès a hètvègèim üresek lesznek Nèlküled ès a csodád nèlkül ,de remèlem olvashatok mèg Tőled hasonlóan magávalragadó törtèneteket.Köszönöm ,hogy rèszese lehettem ennek a hihetetlen blognak ès lubickolhattam az olvasóid iránt táplált háládban ès szeretetedben.A világ összes pusziját ès a lehetőlegnagyobb ölelèst küldi a legnagyobb csodálód ès rajongód ;
VálaszTörlésShade.~
Drága Shade!
TörlésA fejemet fogom és nem találok szavakat, a folyamatos mosolygáson kívül jóformán semmi nem megy jelen pillanatban, de azért megpróbálom összeszedni magam. Először is, nincs nálam boldogabb és lesokkoltabb ember jelenleg ezen a földön szerintem, ugyanis aki itt hálával tartozik, az nem te vagy, drága, hanem én, amiért írhatom/írhattam ezt a történetet és megoszthattam veled/veletek!<3333 Nincs nálam boldogabb, ha tényleg valami olyasmit írhattam eddig, ami ennyire tetszett és örömet okozott olvasni, ha sikerült eltalálnom a főszereplő jellemét is, és most tényleg nem találom a megfelelő szavakat, szóval kérlek bocsáss meg, de tényleg nem megy. Az pedig, hogy azt írtad, fantasztikus, számomra még hihetetlenebb, és jézusom, nekem ez most tényleg nem megy, mindenesetre köszönömköszönömköszönöm, hogy itt vagy/voltál nekem ez alatt a nem kevés fejezet alatt, még ha nem is írtál, mert a jelenléted többet jelent, mint gondolnád!<3333 És bár utálok ígérgetni a félelem miatt, miszerint talán nem tartom be, mégis szeretném megígérni, hogy még fogunk találkozni egy másik történetnél, legalább is nagyon remélem.:))
A világ összes virtuális ölelését, pusziját küldöm, és nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy írtál!<33
-xoxo, Sophie V.
Sophie! :)
VálaszTörlésMár jó ideje olvaslak, és elképesztően restellem, hogy még egyszer sem írtam hozzászólást, pedig én tudom a legjobban, hogy egy írónak milyen fontos a visszajelzés. Talán csak lusta voltam, vagy nehezen szedtem össze a gondolataim a sztoriddal kapcsolatban. Mindenesetre sajnálom.
Annyira életszerű, valóságos, és kézzel fogható minden, amit papírra vetettél, hogy egy élmény volt olvasni. Bemutattad, hogy az éremnek két oldala van, és előszeretettel helyezted a dolgokat folyamatosan más és más megvilágításba. Így a vége felé megköszönöm, hogy olvashattam, és nem tartottad meg ezt a történetet a fiókod mélyén.
És akármennyire is lusta vagyok néha begépelni pár sort, most mégis itt láthatod a nevem a kommentek között, mert már tényleg kötelességemnek éreztem, közölni veled, hogy nagyon tetszik a történeted, a stílusod, a karaktereid, és minden, ami ehhez a bloghoz kapcsolódik.
Nagyon remélem, hogy lesz még blogod ezután, azt meg pláne, hogy egyszer komolyabb szintre emeled az írást. Sok sikert a tollforgatásban és persze az élet minden területén, bár nem biztos, hogy szükséged van a jókívánságaimra. Gyanítom, hogy egyszer még látni fogom a neved egy vaskos, keménykötésű könyv borítóján. :)
xxx Donna
Drága Donna!
TörlésKönyörgöm ne kérj bocsánatot, amiért nem nem írtál eddig, hiszen a tudat, miszerint eddig itt voltál és olvastál, már önmagában engem tesz a világ legboldogabb emberévé a jelen pillanatban.
Nagyon-nagyon örülök, sőt, elképesztően nagyon-nagyon örülök, ha valóban sikerült úgy közvetítenem a történetet és a karaktereket feléd, ahogy leírtad, elvégre pontosan ez volt a célom és bár ez most nagyon túlzásnak tűnhet, valóban így van és én tartozom hatalmas köszönettel, amiért megoszthattam veled/veletek a történetet, továbbá, hogy te is olvastál, szóval köszönöm-köszönöm!<3333
Én lennék a legboldogabb, ha találkoznánk még egy másik történetnél is, szóval nagyon remélem, hogy így lesz.:) Nagyon szépen köszönöm, hogy végigkövetted eddig a történetet, továbbá a véleményedet magáról az írásomról, komolyan el sem hiszem, hogy ilyen véleményen vagy, tényleg nagyon köszönöm!<333
Nem győzök hálálkodni, mindenesetre nagyon szépen köszönöm, hogy írtál és megosztottad velem a véleményedet!:)<3
-xoxo, Sophie V.
Egyetlen Sophiem.
VálaszTörlésMegint késtem, de itt vagyok készen arra hogy valami értelmes kommentet írjak.
Louis viselkedése a két fiúval már megszokott volt, így csak nevettem Zayn egoizmusán, és Lou döbbentségén.
Liam ebben a sztoriban végig pozitív hősként tűnt fel minden "megverlek ha megbántod" kijelentése ellenére.
Emlékszem a füves sztorira és arra is hogy milyen nagy felháborodást váltott ki mindenkiből, holott Lou már,akkor felnőtt férfi volt aki ha cigizni akar, cigizni fog, inni akar, inni fog vagy füvezni akar, füvezni fog.
Én minden egyes hibája ellenére szeretem őt, nemhiába a kedvencem.
Avery harca a testőrökkel vicces lehetett ahogy magam elé képzelem ahogy az a sok hústorony körbeveszi a kis vékony Avet.
Maga a beszélgetésük sok szívet dobogtatott meg, legalábbis a hozzáfűzőtt Tommo gondolatokkal.
A végén még a nyálam is kifolyt annyira cuki lett. Jó éretelemben. Nem tudom hogyan csinálod, mi a titkod, de időről időre lenyűgözöl. És remélem egyszer majd egy dedikált könyveddel eshetek szerelembe.
Rossz érezés belegondolni hogy már csak kétszer írhatok neked.
Tiszta depi vagyok, 4-ből már te vagy a második aki befejezi a blogját. Nem ér.
Még még még.
Az írást abba ne hagyd mert a tehetséged 110%-os.
Imádlak téged a történeteddel együtt.
xx Barbee <3
Barbee ,mindenben egyetèrtek veled ,amit írtál kivève egy dologgal.Sophie tehetsège nem mèrhető százalèkokban hiszen Ő már egy jóval feljebbi rèszen van!Ès nehogy azt hidd ,hogy csak azèrt írom ezt mert rá akarok kontrázni arra amit te írtál vagy csak be akarok vágódni Sophie-nál ,mert ha valaki,akkor èn vagyok az a szemèly ,akinek ,ha nem tetszik valami ,akkor az ellen az elsők között lázad fel ellene.
TörlésShade.~ xx
Drága Barbee! (és majd pedig a végén Shade)
TörlésGondoltam, ha már utolsó hivatalos rész (amitől egyik szemem sír, a másik nevet), egy kicsit belevonom a többi fiút is, bár hiányzik még kettő, mindenesetre örülök, ha sikerült némi vidámságot is vinnem a hangulatba.
Ami pedig a füves részt illeti, nem véletlenül ezt a valóságon alapuló eseményt választottam, elvégre nekem is megvan a véleményem erről az egészről és teljes mértékben egyetértek veled. Gondolom (illetve elég egyértelmű, hiszen nem véletlenül vele kezdtem el a blogolást), hogy bár az összes fiút imádom egytől egyik, Louis áll hozzám a legközelebb és amióta csak hallgatom a zenéjüket, és nyomon követem, mi történik velük, hallottam már hideget, meleget, az én véleményem nem változott róla. Elvégre igazad van, minden az ő döntése.:) Meg hát persze engem már a létezése is boldoggá tesz, de gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.:DD<33
Ami pedig a történetbeli szerepét illeti, és az Avery-vel való beszélgetését, nem győzöm elmondani, mennyire örülök, ha sikerült átjönnie mindkettőjük 'véleményének' , már ami a kissé kusza kapcsolatukat illeti és ha valóban elnyerte a tetszésedet. Te vagy lenyűgözve? Ha tudnád, milyen fejet vágok, miközben a kommentjeidet olvasom minden egyes alkalommal...<333 Ami pedig a könyves részt illeti, komolyan nem tudom, sírjak e vagy nevessek a boldogságtól, imádlak!<3333 De egyébként nem tervezek még abbahagyni semmit.:)
Imádlakimádlak, és nagyon szépen köszönöm, hogy írtál!
Drága Shade, eszméletlenül aranyos vagy, téged is nagyon imádlak, és tényleg nem találok szavakat, mennyire sokat jelent mindez, köszönömköszönöm!<333
-xoxo, Sophie V.