45. - A kedvenc hibám

Louis

Idegesen doboltam az ujjaimmal az ülőhelyemként szolgáló dobozon, ami pár órával ezelőtt még a hangosításhoz szükséges vezetékeket és egyebeket tárolta, miközben egy kisebb fejrázással próbáltam eltüntetni a szememből a hajamat, ha már várnom kell arra, hogy Lou rendbe tegye a show előtt. Na, nem mintha problémám lett volna a várakozással, elvégre általában én szíveskedtem utoljára a fodrász székbe ülni, plusz amúgy sem esett rosszul némi egyedüllét, ha már egy bő óra múlva több ezer ember társaságában találhatom magam.
Próbáltam nem gondolni annak a három percnek az érzésére, mielőtt kimegyünk a színpadra, és elvakít az ottani fény, ami az első pár alkalommal végigkísért az egész koncertek alatt, ma már viszont majdnem mindennapos. Mondjuk nem mintha annyival könnyebb lett volna az évek elteltével; abban a három percben még mindig egy hajszál választ el attól, hogy kidobjam a taccsot.
Talán meg is tenném, ha a többiek nem lennének velem.
Ezért is találom egyszerűbbnek, minden konfliktus és egyéb hisztéria ellenére, hogy nem vagyok egyedül. Hogy egyikünknek sem kell ezt az egészet egyedül végigcsinálni, és hogy ott vagyunk a másiknak, még ha annyira nem is drámai értelemben, de mégis. Mert ha azt nézzük, nem számít, mekkora baromságot csinálunk, nem tudjuk utálni a másikat érte, egyrészt, mert mindannyian csináltunk már nem egy bicskanyitogató dolgot, másrészt pedig ahhoz túl régóta vagyunk már egymás közelében, hogy bármi miatt is hosszabb ideig tartson a harag. Persze, néha megbántjuk a másikat. Néha leütnénk egymást, vagy egész egyszerűen tudomást sem veszünk a másikról, mert éppen olyan kedvünk van. De nem számít, mit követett el, nem hagyjuk cserben a másikat.
Ők sem tették velem. Pedig minden joguk meg lett volna rá.
Bár négyük közül leginkább Liam-et kergettem az őrületbe a végén, a lassan egy évvel ezelőtti eseményekkel jóformán mindegyikőjüknél elvágtam magam, legalább is ez volt, amit hittem, mielőtt ez az egész Avery dolog elkezdődött volna. Amikor még semmi sem érdekelt azon kívül, hogy vége legyen a köröknek, amiket folyamatosan futottam, megállás nélkül. Besokalltam és csináltam pár dolgot, amire nem vagyok büszke. Amivel sikerült felhívnom magamra mindenki figyelmét, csak éppen nem abban az értelemben, amiben kellett volna. Nyilvános balhék, túl sok ködös este, amiből semmi sem maradt meg és akkor persze ott van a jól ismert füves sztori, ami jó ideig vízhangzott körülöttem. Bárhová mentem, úgy néztek rám, mint a véres rongyra, ami még egy okot adott arra, hogy tovább csináljam. Nem számított, kinek a fejmosását hallgattam végig sokadszorra, még több késztetést éreztem arra, hogy folytassam. Még egy botrány, na és? Legalább a középpontban leszünk. Kit érdekel, ha ezzel elüldözök magam mellől mindenkit? Előbb vagy utóbb úgy is elmenekültek volna. Hiszen mind így végezzük. Előbb szeretnek, majd elfelejtenek, ha már nem vagy elég érdekes.
Vagy legalább is ezt gondoltam. Aztán megjelent Avery és innentől kezdve a sztori már ismerős. Úgy tettem, mintha nem érdekelne, holott igenis érdekelt, addig üldöztem, míg be nem adta a derekát, időközben pedig megszerettem. Rájöttünk, mennyire elcseszettek is vagyunk mindketten, ez pedig tökéletes indok volt arra, hogy együtt legyünk, aztán elszúrtam és most megint egyedül vagyok, miközben fogalmam sincs, mit kellene tennem. Nem mintha nem fordult volna meg pár lehetőség már a fejemben, már ami a továbbiakat illeti, de az LA-ben történtek után nem hiszem, hogy az lenne a helyes lépés, ha úgy tennék, mintha mindaz, ami velünk volt, meg sem történt volna. Mintha nem lett volna az a vágás, ami után már hidegen hagyott a környezetem, és annak kiborítása, mint az eredeti célom, és már csak ő érdekelt.
Nem voltam naiv; pontosan tisztában voltam azzal, bár kifejezetten jót tettünk egymásnak, nem ölt ki belőlem semmit, amire a legtöbb ember számított körülöttünk, valahányszor csak azt gondolták, Avery megjavított vagy mi. Az, hogy a kettőnk kapcsolata elősegített valamiféle állapotot, aminek köszönhetően kevésbé voltam közveszélyes, ahogyan egyesek fogalmaznak, nem jelentett egyet azzal, hogy a sokak által seggfejnek tartott énem megszűnt létezni. Ez egy hibám volt, egy olyan hiba, ami életem végéig kísérni fog. Amit még egy Avery féle lány sem tud kiűzni belőlem, bármennyire is próbálkozik. Én ilyen vagyok. Csakhogy ő képes elfeledtetni velem, ami még mindig nem jelent egyet a megszűntetéssel.
Bár kicsit megnehezíti a dolgomat a tény, miszerint nincs velem, ami által kicsit nehezebb lesz fenntartani az általa létrehozott egyensúlyt.
Összébb húztam magamon a pulcsit, miközben kifújtam az eddig benntartott levegőt, majd a pillantásomat a kissé távolabb pakolászó emberek felé vezettem. Kíváncsi voltam, vajon mennyire nézhetnek hülyének, amiért alig egy órával a kezdés előtt még mindig itt szórakozok, ahelyett, hogy készülődnék, vagy valami szeánszot tartanék, mint más normális előadó, de figyelembe véve a tényt, miszerint jóformán egyikünk sem képes a seggén maradni és csendben meditálni vagy mit tudom én, a kezdések előtt, mindenek voltunk, csak normális előadók nem.
Mondjuk ez már a kezdetektől nyilvánvaló volt.
- Gondoltam, hogy valahol a legeldugottabb sarokban leszel.
A hang irányába kapva a fejem megpillantottam a felém sétáló Zayn-t, miközben tőle lemaradva tartott vele a kissé frusztráltnak tűnő Liam is, amit valamiért nem igazán tudtam hova tenni, elvégre az utóbbi időben nem túlságosan tepert azért, hogy a társaságomban lehessen. Márpedig sejtettem, kettejük közül melyik lehetett az ötletgazda, miszerint keressenek meg.
- Nincs valami dolgotok véletlenül? – ráncoltam össze a szemöldököm, ahogy közelebb értek hozzám. – Mondjuk szépítkezni? – kérdeztem némi gúnnyal a hangomban.
- Ezt már nem lehet ennél szebbé varázsolni. – vigyorgott rám Zayn, miközben színpadiasan fordult egyet.
- Maradj már. – morogta Liam, aki folyamatosan a háta mögé pillantgatott, mintha attól félne, olyan lát minket, akinek nem kéne.
- Nyugi, van időnk! – legyintett Malik. – Még legalább fél óra, mire üldözni kezdenek, nekem pedig bőven elég idő arra, hogy ezt befejezzem. – húzta elő a zsebéből a cigarettásdobozát. – De persze, csak ha csatlakoztok. – fordult körbe hármunk között, mire minden habozás nélkül kihúztam egy szálat, csak úgy, mint meglepetésemre az engem követő Liam is.
Felvont szemöldökkel meredtem az előttem álló fiúra, aki erre csak megvonta a vállát, de a világért sem reagált volna a ki nem mondott kérdő szavaimra, miközben a harmadik társunk gyakorlott mozdulattal gyújtotta meg a sajátját, és nyújtotta felénk az öngyújtót.
- Ha már a szépítkezésnél tartunk, nem ártana kicsit rendbe raknod magad, mielőtt kezdünk. – nézett végig rajtam. – Nyúzottabb vagy, mint általában. – jegyezte meg, mire képtelen voltam megállni, hogy ne röhögjem el magam a szánalomtól, ami a hangjában volt.
- Baszd meg. – vetettem oda szokásomhoz híven, ahogy arrébb hamuztam a földre. - Nem mindenkinek olyan rohadt felhőtlen az élete jelenleg, mint neked.
- Felhőtlen? – meredt rám tettetett sértődéssel. – Szerinted csak téged akaszt ki a szerelmi életed?
- A nem létező szerelmi életem. – javítottam ki, egy keserű mosoly kíséretében, de hamar le is olvadt az arcomról, mint ahogy a szórakozottság is mindenki másról.
Bár Zayn egy seggfej volt minden értelemben, ha arról volt szó, hogy a szenvedésemet kellett néznie, mégis tudta, hol a határ, anélkül, hogy bárki figyelmezette volna és ez most sem volt másképp, ahogy az arca pillanatokon belül elkomolyodott. Nem kért bocsánatot, még csak meg sem szólalt, de nem kellett, pontosan tudtam, mennyire sajnálja.
Mert bár nem sokat szedett ki belőlem, ahogyan egyikőjük sem, valamilyen szinten tudta, min megyek keresztül, ha azt vesszük figyelembe, hányszor futotta le majdnem ugyanezeket a köröket a saját hibái miatt. A többiekkel ellentétben esze ágában sem volt kioktatni.
- Megyek, kiérdeklődöm, mennyi időtök van elmélyülni egymás társaságában, mielőtt mennünk kell. – mondta, majd a nélkül, hogy megvárta volna a reakciónkat, már el is oldalazott, kettesben hagyva a még mindig szótlan Liammel.
Kérdőn emeltem felé a tekintetem, azt várva, ugyanazt az értetlenséget fogom látni a szemeiben, azonban a pillantását látva egyértelműen levágtam, nem véletlenül maradtunk magunkra.
Végig ez volt a tervük.
- Sajnálom. – törte meg a kisebb csendet, ami beállt közénk, miközben a földre szegezte a tekintetét.
- Mit? – meredtem rá, szinte szuggerálva, hogy nézzen a szemembe. – Hogy számtalanszor fenyegettél meg testi sértéssel egy éven belül, amiért elcsábítottam az unokahúgodat vagy, mert mindezeket nem tartottad be?
Egy pillanatig döbbenten nézett rám, miközben felemelte a fejét, majd a következő pillanatban elröhögte magát.
- Ami azt illeti, mindkettőt. – válaszolta még mindig szórakozottan, majd hirtelen elkomolyodott. – Ugye tudod, hogy sosem gondoltam komolyan?
Felvont szemöldökkel bámultam rá, amolyan ezt te sem gondolod komolyan fejjel, mire felsóhajtott.
- Oké, néhányszor meg akartalak ütni. Az elején. Meg a végén. De a köztes időben sosem. – rázta meg a fejét. – Hibát követtél el, de mindannyian ezt tesszük, Louis. Viszont szereted, és nekem csak ez számít.
- Kár, hogy rohadtul nem számít már, mennyire szeretem. – nyomtam el az időközben leégett cigit a doboz oldalán, minden bűntudat nélkül, miközben kissé félrebillentett fejjel pillantottam a még mindig nagyban pakolászó stáb felé, akik egy kisebb zaj hallatára egy irányba kapták a fejüket.
Liam követte a tekintetemet az emberek felé, de nem tűnt úgy, mintha akkora figyelmet szentelne az ott lejátszódó jelenetnek.
- Sajnálom. – ismételte el az előbb mondottakat.
Csak hogy ez alkalommal pontosan tudtam, mire érti.
Nem válaszoltam, hagytam, hogy a közénk beállt csend helyrerakja mindazt, amit szóban képtelen vagyunk, miközben a stáb felől érkező zaj egyre erősebbé vált. De továbbra sem foglalkoztam az ottani eseményekkel, egészen addig, míg a kiáltások fel nem erősödtek kissé.
- Mi a fene zavarhatja őket ennyire? – sandítottam Liam-re, aki nagyon úgy tűnt, mintha éppen egy vigyorgást készülne elnyomni.
- Úgy tűnik, nem elég erős a védelem. – jegyezte meg szórakozottan, ahogy a tekintetével körbepásztázta a területet.
- Te meg miről beszélsz? – meredtem rá értetlenül, majd miután ismét nem kaptam rendes választ, visszafordultam a zaj forrásába.
Szembetalálva magam Avery-vel, aki teljes életnagyságban haladt felém kissé ziháltan, miközben nem győzte mutogatni a nyakában lógó belépőkártyát az őt sorra megállító biztonságiaknak.
De akárhányszor csuktam be a szemem és nyitottam ki újra, még mindig ott volt, ellentétben az eddig mellettem ácsorgó Liammel, akit a következő pillanatban már elsétálni láttam, miközben lazán hátraintett egyet felém. A tekintetem ide-oda kapkodtam közte és a még mindig felém tartó lány között, miközben azt vártam, valaki hirtelen előugrik és elmagyarázza, mi történik.
Természetesen mindhiába.
- Ilyen kibaszottul nincs… - suttogtam, ahogy a pillantásom végleg megakadt Avery-n.
Miután kikerült az őt ellenőrizgető testőrök köréből, kissé felszabadultabban és tempósabban folytatta az útját felém, miközben a tekintetét a világért sem vette volna le rólam. Bár messziről elég határozottnak tűnt, alig ért pár méteres távolságon belülre, és kiszúrtam, mennyire remeg, ahogy az egyik kezével kisimított egy tincset az arcából.
- Elárulnád, mégis hogy a rohadt életbe kerülsz ide, Avery? – tört ki belőlem, másodpercekkel azelőtt, hogy megállt volna előttem.
Egy pillanatra leblokkolt, mintha hirtelen fogalma sem lett volna, mi történik körülötte, vagy éppen hol van, mire belém nyílalt a gondolat, mennyire szívesen felvilágosítanám a felől, miszerint a világ másik végén, ahol baromira nem kéne lennie.
De ahhoz túlságosan le voltam sokkolódva, hogy megtegyem.
- Muszáj volt… - erőltette meg magát. – Nem tudtam… - próbálkozott ismét, majd megrázta a fejét. – Ó, az istenit, Louis, engedd már meg, hogy legalább levegőt vegyek, egy napja rohanok és másfél óta nem aludtam! – mondta, miközben a tenyerével megtámaszkodott a térdein, és hangosan kiengedte a benntartott levegőt.
Szinte fel sem fogtam, amit mondott, a jelenléte még mindig túl nagy hatással volt rám.
- Te megőrültél? – meredtem rá hitetlenül. – Hónapok óta nem hallok felőled, erre hirtelen megjelensz a világ másik végéről, és még elvárod, hogy várjam meg, amíg hajlandó vagy végre válaszolni a rohadt kérdésemre, miszerint mi a fenét keresel itt?
- Ne kiabálj már velem! – csattant fel, az előbbi példámat követve, ahogy felegyenesedett, mire a szemem sarkából kiszúrtam, ahogy a kint tartózkodók többsége folyamatosan minket bámul.
De jelenleg a lehető legkevésbé sem érdekelt.
- De igenis kiabálok! – löktem el magam a doboztól, ahogy közelebb léptem hozzá. – Te esküszöm megőrültél, Avery. Az agyadra ment az elmúlt pár hónap, vagy én nem tudom.
- Jó, akkor megőrültem! – intett le, ahogy lehalkította a hangját. – Egy idióta vagyok, amiért azt gondoltam, kiabálás nélkül eljöhetek ide. Egy idióta vagyok, amiért azt hittem, elmondhatom neked, mennyire sajnálom, és hogy bevallhatom, valóban egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok, aki vonzza a bajt, és aki nem bírta magát távol tartani tőled, bármennyire is próbálkozott. Aki szeret téged, és aki elengedett, ami még jobban azt bizonyítja, mekkora idióta vagyok, még jobban is, mint az, hogy eljöttem idáig, csak hogy elmondhassam, mennyire rohadtul elcsesztem. – a végére már annyira halkan beszélt, hogy jóformán alig hallottam, amit mondott.
Bár ezt betudtam a még mindig tartó sokknak, ami már jóformán lyukat vert a mellkasomba a szüntelenül dobogó szívem segítéségével.
- De nehogy azt hidd, hogy te nem cseszted el! – folytatta, visszarángatva a valóságba. – Mert tényleg elcseszted. Mindketten elcsesztük. Azzal a különbséggel, hogy míg te nem tudtad, én pontosan tisztában voltam azzal, mit követek el, és hogy mi lesz ennek a következménye. Nem számít, éppen melyik hibámról beszélünk, a három évvel ezelőttiről vagy a mostaniról, mindkettőnél tudtam, mire számíthatok, csak éppen rohadtul nem érdekelt semmi, saját magamon kívül. Azt gondoltam, ha távol maradok tőled, megkímélem mindkettőnket, főleg magamat egy újabb hiba elkövetésétől, csak aztán rájöttem, mennyire felesleges ezen görcsölnöm, mikor az összes hibám közül te vagy az egyetlen, amit egyszer sem bántam meg, hogy elkövettem. – mondta, majd megrázta a fejét. – Szóval még egyszer utoljára azt fogom mondani, menj a pokolba, amiért tönkretetted azokat a rohadt falakat, amiket magam köré építettem, aztán pedig most először meg fogom köszönni, amiért megtetted.
Úgy bámultam rá, mintha valaki olyannal beszélgetnék, akit soha az életben nem láttam, ami részben igaz is volt, ha azt nézzük, az előttem álló lánynak már köze nem volt ahhoz az Avery-hez, aki annak idején felbukkant a szobaajtómba, hogy elmondja, mekkora seggfej vagyok.
Fel sem fogtam, mi történik körülöttem, egészen addig, míg észre nem vettem, hogy hátralép, mint aki indulni készül, mire reflexből a karja után kaptam, és úgy húztam vissza magamhoz.
- Eszedbe se jusson elmenekülni előlem, Avery! – ejtettem ki a már sokszor elismételt szavakat.
- Azt már ellőttem párszor. – mondta, miközben legördültek az első könnycseppek az arcán, én pedig azzal a lendülettel magamhoz húztam, és hagytam, hogy kizokogja magát, talán hosszú idők óta először, miközben eszemben sem volt elengedni.
Mert bár igaza volt, tényleg könnyebb lett volna feladni és kiszállni, mégis volt egy olyan érzésem, nem számít, mennyire elcseszettek vagyunk mindketten, ez alkalommal jól leszünk.

Sziasztok drágáim!
Először is, nagyon-nagyon szépen köszönöm az összes visszajelzést, ami az előző részhez érkezett vélemény, és pipa formájában, a támogatásotok komolyan eszméletlen és végtelenül hálás vagyok érte!<333 Ti vagytok a legjobbak, már tényleg nem tudom jobban fokozni, és imádlak titeket.Most pedig fájó szívvel, de ismét elmondom, miszerint ez volt az utolsó rész a jövőhéten érkező epilógus előtt (aminek a megjelenése várhatóan vasárnap este lesz), és persze az utószó előtt, de bele sem akarok gondolni, hogy mennyire a nyakamon van az is, mindenesetre szerettem volna az utolsó rendes fejezetet Louis szemszögéből megírni, még egyszer utoljára, míg az epilógus már ismét Avery-é lesz.:) Őszinte leszek, tényleg nem bírom felfogni, ez volt az utolsó fejezet, úgy is írtam végig, de remélem sikerült pár esetleges felmerülő kérdést megválaszolnom Louis-val kapcsolatban, már ami a történet eleji viselkedését illeti és a többi.
Remélem, mindenkinek nagyon jól telik a szünete, további kellemes hetet, pihenést drágáim, köszönök szépen mindent és jövőhéten találkozunk!:)<333

-xoxo, Sophie V.