2015. július 5., vasárnap

Epilógus - A reflektorfény mögött

Sziasztok drágáim!

Először is elnézést kérek a késői posztolásért, de úgy halogattam az írást, ahogy csak lehet, gondolom, még ráér részleteznem a személyes búcsúzómig. Másodszorra pedig nagyon-nagyon-nagyon-nagyon és úristen nagyon szépen köszönöm az összes megjegyzést, ami az előző részhez érkezett, fogalmatok sincs, mennyire meghatottak és lesokkoltak, de most komolyan, nálatok jobbat nem is kívánhatnék, imádlak titeket!<3333 Még most sem hiszem el, hogy valakiket egyáltalán érdekel/érdekelt, amit írok és eszméletlenül jól esett minden  egyes szó, amit írtatok, nagyon-nagyon hálás vagyok értük.
Nem szeretném tovább pazarolni a szót, íme az epilógus, jövőhéten pedig érkezik az utószó, amiben jó pár oldalon keresztül (hehe csak viccelek, na jó, lehet nem) mindent kifejtek a bloggal kapcsolatban, hogy az én szemszögem szerint hogy alakult a történet és a többi.:)
Jó olvasást drágáim, és további jó pihenést a szünetre!
-xoxo, Sophie V.




Hónapokkal később





Lehunytam a szemem, miközben megtámaszkodtam a tükör előtti kisasztalon, és kiengedtem az eddig benntartott levegőt, remélve, ezzel nem csak az idegesség, de az összes maradék kétségem elszáll. Próbáltam annyira elszorítani a háttérből jövő zajokat, hogy csak elnyomva halljam a körülöttem lévő szervezkedés és a kinti közönség hangjának együttesét, aminek következtében hamarosan már a saját szívverésem hangját is sikerült kivennem.
Bár ezek a pillanatok voltak a legrosszabbak, ez alkalommal mégsem bántam, elvégre tudtam, körülbelül egy percem van, mielőtt szólnak, hogy idő van és az átmeneti csend szinte meg sem történt lesz.
Levegő be és ki. Talán menne is, ha nem lennék egy kész idegroncs, pedig még csak be sem szálltam abba a rohadt liftbe, és ha most megpróbálnám, szinte ezer százalék, hogy úgy néznék ki, mint aki éppen most futott le vagy tíz kiló métert egyhuzamban.
- Teltház! – hallottam meg magam mögül Troy hangját, mire felpattant szemmel fordultam meg, szembetalálva magam a vigyorgó arcával. – Ismétlem, teltház! Ne, mondd, hogy nem tudtad!
Persze, hogy tudtam, sőt, ma reggel erre keltem fel, miután Corinne szó szerint berontott a szobámba, hogy közölje, az összes jegy elkelt az O2-ba, hogy még csak véletlenül se nyugtassam le magamat a koncertig. És bár nem most énekelek először egy teltházas koncerten, eddig egyik sem volt a sajátom, és főleg nem az induló turném első koncertje.
Ez viszont most az.
- Tudtam. Izé, tudom. – javítottam ki magam, miközben pánikszerűen a vizesüvegemért nyúltam, megelőzve egy újabb nyelvbotlást, elvégre nagyon úgy néz ki, még csak beszélni sem tudok rendesen.
Bele sem akartam gondolni, mi lesz, ha ki kell állnom a színpadra.
- Csak nem vagy ideges? – vonta fel a szemöldökét az előttem álló fiú, mire aprón megráztam a fejem, de a tekintetem mindent elárult, mint általában. – Ugyan már, Av. Leénekled róluk a ruhát.– kacsintott rám, mire kénytelen voltam kínomban elnevetni magam.
Ugyanis amióta csak kiejtette ennek az eredeti „leénekelted rólam a gatyát” kifejezést a száján, előszeretettel alkalmazza, akárhányszor csak stúdiózunk vagy bármit csinálunk, aminek köze van a hangomhoz.
Egyszóval valahányszor csak egy társaságban vagyunk és énekelnem kell, állítása szerint állandóan ruha nélkül marad.
Normális esetben talán egy szemforgatással reagálnék, de figyelembe véve a tényt, hogy jelenésem van több ezer ember előtt alig pár percen belül, egy néma segélykiáltásnak szánt fejrázáson kívül nem igazán telt többre.
Troy ismét felvonta a szemöldökét, majd egy kisebb sóhaj kíséretében elhúzta a száját, ami nála annyit jelentett, kezdi felfogni a helyzet komolyságát.
Csak éppen nem tud mit kezdeni vele.
- Ne már. – lépett közelebb, és a vállamra tette a kezét, hogy maga felé fordítson, de én csak lesütött szemmel álldogáltam, mint aki szidásra vár. – Nyugi. Profi vagy. És ezt most nem azért mondom, mert a barátom vagy, vagy, mert a sok díva közül, akik nálam kornyikálnak, te vagy a kedvencem, hanem mert messze te vagy a legtehetségesebb is közülük. – mondta, miközben valahogy sikerült elérnie, hogy a szemébe nézzek. – És jó lenne, ha ezzel te is tisztában lennél végre. Máskülönben nem lenne teltház. – bökött a háta mögé, ahonnan még mindig beszűrődött a kinti tömeg elfojtott sikítása. – Most már minden patent? – húzta óvatos mosolyra a száját, mire a példáját követve bólintottam.
És még ha igazából nem is éreztem magam teljesen patentnek, ahogy ő fogalmazott, valamicskét tényleg sikerült megnyugtatnia, elérzékenyítenie meg még inkább, de a világért sem mondtam volna a szemébe, ismerve a már így is hatalmas magabiztosságát, aminek nem talán nem tenne jót egy ekkora löket.
Az enyémmel ellentétben.
- Köszönöm. – meredtem rá hálásan, mire ismét megengedett magának egy kacsintást, és hátrébb lépett.
- Inkább engedd el magad, hiszen buli van. – vágott bele egy kisebb táncba, mire elnevettem magam.
- Oké, de ígérd meg, hogy a koncert közben nem így fogsz táncolni! – ráztam meg a fejemet. – Mert valahányszor csak a ti ülőhelyetekre nézek, tuti elröhögöm magam.
- Aztán ajánlom, hogy jó helyem legyen abban a VIP páholyban, ha már annyit fizettem érte! – mondta tetetett fenyegetéssel a hangjában.
Felvont szemöldökkel néztem rá, miközben a hitetlenség pillanatokon belül kiült az arcomra.
- Nem is fizettél érte, te szemét, ajándék volt! – csaptam a karjára játékosan, miközben szinte a könnyei folytak a nevetéstől.
- Hát, ha már ilyen jó albumot csinálhattál nálam, ez a minimum. – húzott tovább, mire még gyorsabban kezdtem ütögetni. – Oké, oké, a te érdemed, felfogtam! – tartotta fel maga elé a kezeit védekezően, miközben hátrálni kezdett, én pedig követni kezdtem. – Jesszus, hogy tudsz te egyáltalán járni abban a cipőben?
- Futni is tudok benne. – vigyorogtam.
Pár másodpercig tágra nyílt szemekkel bámult rám, majd a következő pillanatban puskagolyóként lőtt ki, és tűnt el a sarkon.
Illetve, tűnt volna, ha egyenesen bele nem rohan az éppen felénk tartó Corinne-ba, akit sikerül ezzel majdnem a földre löknie, de helyette Derek karjában kötött ki, mire a testőröm egy rosszalló pillantás kíséretében lökte arrébb a hangmérnökünket.
- Kérdezzem meg, mégis mi a bánatért rohangálsz, vagy inkább hagyjuk, mert felesleges tudnom, és csak pocsékolnám a drága időnket, amiből nincs valami sok? – tette fel a költői kérdést a menedzserem az előtte álló fiúnak, aki meghunyászkodva szegezte a földre a tekintetét. – Várj, ne válaszolj, hagyjuk! – intette le, még mielőtt szólásra nyithatta volna a száját.
Próbáltam nem nevetni a látványon, ahogy Corinne egy szigorú szülő benyomását kelti, miközben pontosan tisztában azzal, Troy mennyire tart tőle amúgy is, ha meg ideges, arról már ne is beszéljünk, de kénytelen voltam visszafogni a vigyorgást.
- Ami azt illeti, igazából hozzád jöttem. – fordult felém a második anyám. – Hat perc a kezdésig. – közölte, mire a mosoly automatikusan ráfagyott az arcomra, jelezve, lőttek a kisebb felszabadultságnak, amit Troy okozott.
De még így is végtelenül hálás voltam neki érte.
Bólintottam, miközben a pillantásomat automatikusan a hátam mögé kaptam, mintha csak attól félnék, valamit az öltözőasztalnál hagytam, de tekintve, hogy már csak a hangosítás rám adása volt hátra, feleslegesnek bizonyult, így nyeltem egy nagyot és hagytam, hogy a lábaim a menedzserem és a testőröm után vigyenek, miközben Troy szorosan a nyomunkban haladt. Nem sokat mentünk, mikor hamarosan még két biztonsági mellénk szegődött, mire kissé értetlenül néztem egyikről a másikra, ugyanis egyik arca sem volt valami ismerős, márpedig a menedzsment által kijelölt testőröket mind ismerem, elvégre amióta csak Modest!-es vagyok, ugyanazokkal az emberekkel dolgozom együtt. Kérdő pillantással fordultam a menedzserem felé, aki azonban maga elé meredve haladt tovább, mire egy idő után megvontam a vállam, és hagytam, hogy odatereljenek a színpad mögötti közvetlen területre, hogy elkezdhessék felszerelni rám a mikrofont.
A kiáltások a kétszeresére hangosodtak, miközben odakint szüntelenül üvöltött a hangszórókból a zene, amit az elő zenekar után tettek be, hogy lefoglalják a közönséget abban a fél órában, amíg rám kell várniuk, bár a hangok alapján nem úgy tűnt, mintha unatkoznának, tekintve hogy szinte egy emberként énekelték a slágerek sorait.
- Ez aztán nem semmi! – jegyezte meg Troy, miközben elismerően biccentett egyet, ahogy egy kisebb résen kitekintett a közönség néhány sorára.
Idegesen elmosolyodtam, miközben megigazítottam a fülemhez erősített mikrofont, hogy még csak véletlenül se essen ki a nyitó szám alatt.
- Ő nem lesz itt? – érkezett a kérdés a fiútól, mire megráztam a fejem.
Valamiért félszavakból is megértettem az embereket, valahányszor csak Louis-ra céloztak.
- Turnén van. – válaszoltam, miközben elnyomtam egy kisebb sóhajtást. – Ma utaznak tovább.
Troy elhúzta a száját, mire az ajkamba harapva megvontam a vállam, amolyan ez van stílusban, és a földre szegeztem a tekintetem.
- Oké, kész vagyunk. – biccentett az eddig velem foglalatoskodó stábtag, mire hálásan elmosolyodtam, és a mellettem álló menedzserem felé fordultam, aki idegesen pillantgatott a színpad felé.
- Akkor gyerünk! – mondta alig hallhatóan, mire szó nélkül megfogtam a kezét, és hagytam, hogy ő vezessen el a színpad alatti liftig, amivel majd fel kellene jutnom a színpadra az első szám közben.
Bár Corinne nem az érzelmeinek kimutatásáról volt híres (talán ezért is értettük meg egymást annyira), ez alkalommal mégis megengedett magának annyit, hogy az összekulcsolt ujjaink megszorításával éreztesse, mellettem áll és itt van velem.
Ez pedig többet ért minden szónál.
Mert bár voltak kisebb hullámvölgyek a kapcsolatunkban az elmúlt másfél évben, nem győzött kitartani mellettem, ezzel lényegében jobban támogatva, mint a családom többi tagja, és még ha nem is értettünk mindenben egyet, még akkor is támogatott, és hagyta, hogy saját magam döntsek. Nekem pedig szükségem volt arra, hogy a saját döntéseim esetleges hibáiból tanulhassak, vagyis inkább ezt tartottam a szemem előtt, amióta együtt voltam Louis-val.
És bár már némileg rendeződött a viszonyom a többiekkel, nekem ő volt a családom.
- Akkor minden világos, ugye? – érkezett a kérdés már vagy századszorra, miközben megálltunk a lift előtt, de még mindig volt két percünk a tervezett kezdés előtt, így nem szálltam be. – Ha bármi van… - kezdte, azonban megráztam a fejem, beléfojtva ezzel a szót.
- Minden oké. – szorítottam meg a kezét. – Jól leszek. Jól leszünk. Menni fog. – soroltam az eddig csak magamban kimondott szavakat, és a torkomban dobogó szívvel álltam húztam magam össze, hogy beszálljak, még mielőtt Corinne eléri nálam, hogy elsírjam magam.
- Büszke vagyok rád. – szólt utánam a második anyám, mire megdermedtem, és lassan visszafordultam felé. – Komolyan. Elképzelni sem tudod, mennyire. – húzta óvatos mosolyra a száját, ezzel még nagyobbá téve a gombócot a torkomban.
- Szeretlek. – mondtam, majd egy újabb szorítást követően elengedtem a kezét, és ismét beléptem a szűk lyukba, azonban hirtelen két kéz ragadta meg a derekamat, és húzott ki onnan, még mielőtt bármit is mondhattam volna.
Szólásra nyitottam a számat, azonban a szavak el is vesztek azonnal, miután megfordulva szembe találtam magam a már jól ismert kék szempárral és elégedett vigyorgással, amitől a jelen pillanatban egyszerre volt nevethetnékem és sírhatnékom.
- Nincs sok időnk. – húzott magához Louis. – Szóval hagyjuk a meglepődést, te sem gondolhattad komolyan, hogy nem leszek itt. – mondta, miközben a döbbentségtől jóformán egy épkézláb mondatot nem voltam képes kibökni.
Őt ismerve valószínűleg most rohadtul nem lenne szabad itt lennie, azaz megint kihágtak a szabályokat, mint általában, ha valami olyasmiről volt szó, amivel nem értett egyet, és a koncert előtt három nappal való utazás a helyszínre sem tartozott a kedvencei közé, így egy részem valóban nem volt annyira meglepve, hogy itt látom.
Sőt, az a részem talán reménykedett is benne, hogy itt lesz.
- Neked nem egy repülőn kéne ülnöd? – motyogtam, miközben olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam.
- De. – hallottam meg egy morgást a háttérből, mire a tekintetem összekapcsolódott a kissé mogorva Zayn pillantásával, aki pár méterrel Louis mögött álldogált. – Hála neki, én is lekéstem. Szóval valaki kerítsen nekem valami erőset, mielőtt kiborulok! – fordult körbe kétségbeesetten.
- Haver, teltház van. Ezt megszívtátok. – röhögött a még mindig mellettünk álló Troy, mire az egyik ismeretlen biztonsági, akit időközben beazonosítottam, mint Zayn személyi testőre, egy elégedett pillantás kíséretében meglengetett két jegyet. – Oh. – komolyodott el, majd pedig megvonta a vállát. – Akkor gyere, piáljunk! – veregette hátba a még mindig kissé ideges Zayn-t.
- Ti komolyan képesek voltatok jegyet venni? – meredtem Louis-ra, aki erre csak megrázta a fejét.
- A két szép szemembe került, tudod. – válaszolta felvont szemöldökkel, mire legszívesebben oldalba vágtam volna, de az intro videó zenéjét meghallva a gyomrom automatikusan görcsbe rándult, mire kétségbeesetten sandítottam a liftre.
- Egy perc, és beszállás! – hallottam meg a kiáltást a háttérből.
- Gyere. – fogta meg a kezemet Louis, és ismét közelebb húzott magához, mire lehunytam a szemem, és megpróbáltam elérni, hogy legalább ebben az utolsó percben ne legyek egy kész idegroncs.
Be kellett látnom, igaza volt; tényleg az utolsó percek a legrosszabbak.
- Mehetsz, Avery! – jött az újabb utasítás, mire megfordultam, és beléptem a liftbe, de a kezét még mindig nem engedtem el.
A kiáltások odakint egyre csak erősödtek, a pulzusom pedig az egekben volt, de hirtelen nem tudtam eldönteni, mi vagy inkább ki áll a háttérben, az idegességem, vagy a kezemet fogó fiú.
- Tanács a profitól? – kérdeztem, miután megfordultam a liftben, így ismét szemben voltam vele.
Pár másodpercig nem mondott semmit, majd a szemembe nézve elmosolyodott, én pedig akaratlanul is megjegyeztem magamnak, mennyivel jobban áll neki, mint az ellenséges pillantás, amit a kapcsolatunk elején helyezett előtérbe, valahányszor csak találkoztunk.
- Kapd el őket, Cane! – rázta meg a fejét, én pedig elhelyezkedtem, és pár másodperccel később már hallottam, ahogy a gépezet beindul, én pedig emelkedni kezdek, mire elengedtem a kezét, és hagytam, hogy az a bizonyos egy perces csend meg nem történté váljon.

- El sem hiszem, hogy éltemben először szó szerint meglógtam Corinne elől. – mondtam aznap este már legalább harmadszorra, miközben egy kisebb fuvallat hatására összébb húztam magamon a dzsekimet.
Louis elnevette magát, és még jobban magához ölelt, én pedig azt kívántam, bárcsak láthatnám a szemét, de tekintve, hogy háttal voltam neki, kissé nehéznek bizonyult a feladat.
Körülbelül száz ponton sértettem meg a koncert menettervét azzal, hogy a helyett, miszerint jó kislány módjára elhagyom az arénát a menedzserem és a testőrök társaságában, hagytam, hogy a kicsit sem jó fiú barátom megszöktessen a csapat elől, és elhozzon a búvóhelyeként szolgáló parkba, de tekintve, hogy Louis-nak jóformán tényleg minden a két szép szemébe kerül, nem kellett sokat győzködnie, miszerint fussunk. Na, persze nem mintha nem epekedtem volna pár mindentől és mindenkitől mentes óráért, ahol csak ketten vagyunk, ha már képes volt a saját forgatókönyvüket felrúgni Zaynnel, aki a koncertem végére már szinte járni sem tudott, és itt maradni, csak hogy velem lehessen.
Bár nem szívesen gondoltam bele, ezért mit fogunk még mi ketten kapni, mindenestre a biztonság kedvéért azért lenémítottam a telefonomat, hogy még csak véletlenül se legyen semmilyen bűntudatom.
- Lehet könnyebb lett volna, ha nem kell állandóan szólnom, hogy rossz irányba akarsz kimenni. – jegyezte meg szórakozottan, miközben visszarángatott a valóságba.
- Tudod, talán az is egyszerűbb lett volna, ha nem ragaszkodsz ahhoz, hogy én menjek elől, miközben állításod szerint úgy ismered az arénát, mint a tenyered. – utánoztam a hangját, mire még jobban nevetni kezdett, én pedig automatikusan elmosolyodtam.
- Még mindig jobb, mintha Zayn ment volna elől. – mondta, miközben még mindig röhögött.
- El sem hiszem, hogy tényleg leitta magát. – ráztam meg a fejemet. – Annyira azért csak nem lehettem borzalmas.
- Tökéletes voltál, már mondtam.
- Igen, tökéletesen elbénáztam, már ami a dolgok végét illeti. Valld be, azért jót röhögtél, miután seggre estem a lift után. – jegyeztem meg, miközben az összekulcsolt ujjainkkal játszottam.
Próbáltam nem összeesni, ahogy az utolsó szám után leeresztettek a kis lifttel a színpad alá, miközben remegtem, mint a nyárfalevél, azonban akármennyire is próbálkoztam, kénytelen voltam egy kisebb segítséget kérni a kimászásnál, mire Derek szó nélkül kapott ki a szűk területről, és állított meg a biztos talajon. Illetve, állított volna meg, ha nem vagyok annyira szerencsétlen, hogy azzal a lendülettel fenékre is ülök, amit az összes körülöttem lévő nevetéssel díjazott.
- Az sem volt vészes. – válaszolta Louis, és a fejével megtámaszkodott a hátamon.
Egy ideig egyikünk sem szólalt meg, de ez nem amolyan kínos csend volt, inkább csak élveztük, hogy a város távoli zaján kívül jóformán semmit sem hallani, és hogy valóban teljesen egyedül vagyunk a park ezen részén. Mondjuk elég furcsának találtam volna, ha bárkit is itt találunk magunkon kívül, figyelmembe véve a tényt, miszerint jóval elmúlt éjfél.
- Volt valami, amit megbántál velünk kapcsolatban? – érkezett a nem várt kérdés, megtörve ezzel a csendet.
- Mire gondolsz? – kérdeztem vissza kissé értetlenül, elvégre fogalmam sem volt, hová akar kilyukadni.
- Hogy nem volt-e olyan, ahol talán mást csináltál volna, ha utólag belegondolsz. – fejtette ki kicsit, mire elgondolkozva meredtem magam elé. – Mármint kettőnkkel.
Ó, Louis, ha tudnád, hányszor tettem fel ezt a kérdést saját magamnak.
- Nem is tudom. Egy csomó mindent. – mondtam, mire éreztem, hogy megfeszül mögöttem. – De nem rágódok rajta, mert teljesen mindegy. Engem nem érdekel, mi volt régen, a lényeg, hogy eljutottunk idáig, és ha erről van szó, akkor tulajdonképpen semmit sem bánok. Mellettem vagy. És ezért még a kettőnkkel történt szar dolgoknak is hálás vagyok.
Saját magamat is sikerült meglepnem a kisebb őszinteség rohamom miatt, és csak reménykedni bírtam benne, nem bántottam meg, vagy nem mentem túl messzire.
- Rohadtul szeretlek, ugye tudod? – szorította meg az összekulcsolt ujjainkat, mire elmosolyodtam.
- Én is szeretlek. – válaszoltam, és a tekintetemet az előttünk elterülő parkra szegeztem.
Tudtam, ez a pillanat sem fog valami sokáig tartani, elvégre akár percek kérdése is lehet, hogy ismét ránk akadnak, ahogy akár óráké is, meg akartam ragadni. Ahogyan azt is, hogy együtt vagyunk, és hogy jelenleg semmi sem fáj. Mert ez egy olyan pillanat volt, aminek kivételesen nem volt két oldala, aminek a szebbik részét mutattuk a külvilág felé, csak hogy fenntartsuk a látszatot, miszerint tökéletesek vagyunk.
Mert nem vagyunk. Ahogyan törhetetlenek sem. De talán jobb, ha erről nem tud senki. Talán jobb, ha a világnak fogalma sincs arról, valójában min mentünk keresztül ahhoz, hogy most itt lehessünk, hogy valójában mi folyik a reflektorfény mögött. Lássák csak azt, amit eléjük rakunk.
Legalább lesz valami, ami csak a miénk.

Vége

13 megjegyzés:

  1. Kedves Sophie!
    El sem hiszem, hogy vege, pedig vagy otszor olvastam el az utolso szocskat az epilogus vegen.
    Tudod rettentoen sok kerdes kavargott a fejemben a tortenet soran, amikre azerencsere valaszt kaptam, de ezek mindig elgondolkodtattak. Mindig volt valami ami mar tulsagosan is valosnak tunt, es eppen emiatt erzem azt hogy huen irtad meg a tortenetedet! Ilyen az igazi munka, kerem szepen! Minden elismeresem a tied, es buszken eszem meg a kalapomat elotted (na jo azert nem, de ehes vagyk szoval majd eszek egy almat elotted miutan megemeltem a kalapomat).
    Es tenyleg az erzekeny bucsut a legutolso bejegyzesedhez tartogatom, de te noszemely, mar megint megsirattal es olyan erzeseket hoztal ki belolem hogy az valami hihetetlen!
    Koszonom hogy olvashattam a tortenetedet!
    Jovoheten talalkozunk :')
    xx Lorette T.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lorette!
      Nem vagy egyedül, még ez alatt a majdnem egy nap alatt még nekem sikerült felfognom, miszerint vége, jelenleg is még megy a gondolattal való barátkozás, bár érzem, ezzel nem fogok egyhamar dűlőre jutni.
      Nagyon örülök, ha a végére valóban választ kaphattál a kérdéseidre, annak pedig szintén, sőt, eszméletlenül, és megint nem találom a szavakat (mily meglepő) ha tényleg sikerült ezt az egész, a végére talán már kissé kusza történetet valósághűen átadnom nektek, elvégre a kezdetektől ez volt a célom, de erről majd a hétvégén.:) Mindenesetre nagyonnagyonagyon szépen köszönöm az elismerésed, fogalmad sincs mennyire sokat jelent, és mennyi erőt adsz vele a továbbiakhoz, szóval köszönömköszönöm!<3333 Végtelenül hálás vagyok, nem győzöm hangsúlyozni és imádlak.
      A megsiratás nem volt a célom, sem nálad, sem saját magamnál, de elárulom, még nekem is sikerült, de az, hogy neked is, az komolyan hihetetlen, elvégre magamat ismerve már előre fel voltam készülve a dologra. Ami pedig az utolsó bejegyzést illeti, bele sem bírok gondolni, ott mi lesz.
      És meg ne merd köszönni, hogy olvashattál, ÉN köszönöm, amiért itt voltál és erőt adtál hétről hétre, hogy még csak véletlenül se jusson eszembe feladni, és ezért örökre hálás leszek neked!:)<33333

      Vigyázz magadra, drága, nagyon szépen köszönöm, hogy írtál és szombaton találkozunk!<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  2. Éééés... 1. kommentelő! :)
    Hogy mi is mondhatnék összeségében erről a történetről? Egyszerű: Azt, hogy az első szavától az utolsóig imádtam! Ez a Fanfiction végre különbözik a többitől! De kifejezetten jó értelemben! :D :) Mert ez végre nem egy sablon sztori, amiben az élet csupa habos torta! :) Mindketten, Louis és Avery is nagyon szinpatikus karakter az én szememben. Ez szerintem abból adódik, hogy egyikőjük sem tökéletes, hanem mindkettejüknek vannak hibái/hiányosságai és nagyon szinpatikus/jó tulajdonságaik is egyaránt. :) De ebben a történetben szerintem az a legjobb, hogy addig mindketten szenvednek, mikor nincsenek együtt, de ha végre(-valahára) rátalálnak a közös útra akkor mindketten végtelenül boldogok és ugyan (szerintem) minden olvasó szereti az izgalmakat, de azért mégis csak a Happy (R)End a legjobb, nem? :D
    Sok Puszi, <3
    És köszi, hogy megírtad ezt a csodás történetet,
    Hope~

    VálaszTörlés
  3. Ééés sajnos csak *2. kommentelő, mert túl sokáig írtam ezt a novella terjedelmű megjegyzést. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Hope!
      Hű, ma nagyon nem megy nekem ez az egész, főleg, hogy még ilyeneket is írtok nekem, hogy az állam a padlót súrolja, de megpróbálkozok valami normális válasszal.
      Én vagyok a legeslegboldogabb, ha valóban tetszett, amit olvastál és ezt most minden túlzás nélkül mondom. Sőt, erre már komolyan nincsenek normális szavak, mennyire örülök, ahogy annak is, hogy ennyire szimpatikusnak találtad a karaktereket és az eseményeket, annak ellenére, milyen hangulatuk volt sokszor. Meg hát persze a főszereplő páros, igen, ők már egy másik kérdés, és valóban nem véletlenül lett ilyen a személyiségük, tényleg azt akartam, legyenek meg azok a bizonyos hibák és hiányosságok, mindenesetre nagyon örülök, hogy észre vetted őket, és hogy a történethez illőnek találtad őket.:) Ahogyan annak úgyszintén, ha a végkifejletnek is sikerült elnyernie a tetszésedet.
      Egyszóval mindennek nagyon-nagyon örülök, tényleg én vagyok a legboldogabb, és eszméletlen hálás vagyok, amiért itt voltál és olvastad a történetet.<33333 És aki itt köszönettel tartozik, az egyedül én vagyok, nem csak a jelenlétért, hanem a kedves szavakért is, imádlak és nagyon aranyos vagy!

      Még egyszer nagyon szépen köszönök mindent, és az, hogy egyáltalán írtál, már önmagában sokat jelent, szóval köszönöm szépen a novella terjedelmet!<3333

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  4. Drága Sophie.
    Barbee vagyok, csak hogy tudd.
    Megígértem hogy nem küldelek el a búsba, amit be is tartok.
    De.
    Sírok, remegek és már tervezgetem az újraolvasást holnap.
    8 óra óta percenként járkálok fel ide és kabummm. Friss rész. Illetve epilógus.
    Azt is megígértem hogy normális kommentet fogok írni. Csakhogy ismersz, tudod, ez nem fog összejönni.
    Szóval.
    Fantazbámulitániusomgodamegvisszavagyok.
    Most szavakkal.
    Lenyűgöző. Csodálatos. Briliáns. Tökéletes... Húsz év múlva... Szuper. Elképesztő.
    Remélem megérted mire akarok kilyukadni.
    Sírok, mert a blogodat át kell tennem a befejezett kategóriába és nevetek mert happy endel zártál. Köszönöm.
    Már az elején bekönnyeztem, aztán a Troyos jelenetnél röhögtem, Lou megjelenésénél meghatódtam, a seggreesésénél megint nevetek, aztán a végén taknyom nyálam összefolyt.
    Mérges vagyok mert sikerült efy olyan értelmetlen komit összehoznom, hogy félek érteni se tudok.
    Látod?
    Ezt váltja ki belőlem a blogod.
    Lovery shipper lettem, so Lovery forever together.
    Imádok minden egyes betűt és szót.
    Egyszerűen le-nyű-gö-ző!!
    Most mit fogok olvasni? Mit fogok várni hétről hétre?
    Örök rajongód Barbee imádollak Tomlinson <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drágám.
      Tudom, hogy te vagy, már megjegyeztelek<3
      Először is azért ne haragudj, mert tegnap ennyit kellett várnod a részre, másodszorra pedig azért, amiért sírtál és remegtél, amit komolyan nem hiszek el, elvégre egyrészt egyáltalán nem ez volt a célom, másrészt nem hiszem el, oké, ez nekem tényleg nem megy, szóval ne haragudj!<333 Ami azt illeti, én nem ígértem, hogy normális választ tudok majd neked írni, elvégre nem is fog menni, de azért itt is neki ugrok, hátha.
      Eszméletlenül túlzol, és eszméletlenül imádlak, és örülök, ha tetszett, amit olvastál, én vagyok a legboldogabb, halálosan komolyan, és hatalmas köszönettel tartozom, amiért egyáltalán itt voltál és végigkövetted ezt az egészet, miközben eltűrted a szadista hajlamaimat és még erőt is adtál, szóval nagyonnagyonagyon szépen köszönöm!<3333 Imádlak, és nem találom a szavakat, mennyire hálás vagyok mindenért.
      Belőlem ezt váltja ki, ha ilyet írsz nekem.:)<3
      Nagyon bízom benne, hogy a legközelebbi történetemnél is találkozunk, bár azt még a személyes búcsúzómnál bővebben kifejtem, mindenesetre még egyszer nagyon szépen köszönök mindent!<333

      Legmélyebb tisztelőd, szintén imádolód,

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  5. Tisztelt írónő!

    Szeretettel közlöm önnel, miszerint irtózatosan jó sztorit sikerült itt összeraknia. Nagyon tetszett az egész, és az méginkább, hogy ennyit kellett gondolkodni rajta. Az elején még szinte semmit nem értettem, de aztán részről részre egyre több dolgot tudtunk meg. Elképesztően csodállak, hogy egy ilyen fondorlatos, és összetett sztorit tudtl írni, és véleményem szeint ez egy könyvben is tökéletesen megállná a helyét.

    Őszinte tiszteletem: Tami ;)

    Ps: Az epilógus kicsit elszomorított, hogy vége, de remélem még sok mást is olvashatunk tőled ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Tami!
      Először is, számomra iszonyúan hihetetlen, hogy egyáltalán van olyan, aki ilyen véleménnyel van a történetről, meg hogy persze egyáltalán van olyan, akit tényleg érdekelt, de az már egy más kérdés. Másodszorra pedig eszméletlenül örülök, ha tényleg tetszett, amit olvastál, ahogy annak is, hogy leírtad a véleményedet, és azt is, miszerint nem értetted a dolgok elejét, elvégre ilyen véleményt még talán nem is olvastam. Mindenesetre annak szintén nagyon örülök, ha a végére már érthetőbben alakultak a szálak, és hogy ha választ kaphattál a kérdéseidre.:) A csodállak részt tényleg nem tudom hova tenni, elhinni meg főleg, ahogy a könyveset sem, azonban nagyonnagyon szépen köszönöm a kedves szavakat és még egyszer azt is, hogy itt voltál és olvastad a történetet!<33333
      Remélem, találkozunk még a következő történetnél is.:)

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  6. Kedves Sophie!

    Mikor tegnap megláttam, hogy felkerült az új rész mindent félredobva kezdtem el olvasni (mivel közben éppen rendet próbáltam rakni a szobámban :D). Nemrég kezdtem csak el a blogod, de már az első soroktól kezdve imádtam. A szereplőket nagyon megkedveltem, teljesen átéreztem, ha szomorúak, vagy éppen boldogok voltak. A vége pedig egyszerűen tökéletes lett! Nincs rá szó, hogy mennyire tehetséges vagy, köszönöm, hogy olvashattam ezt a csodát! A következő történetednél pedig egészen biztosan számíthatsz majd rám. :)

    Lena

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lena!
      Rettentően örülök, ha valóban így gondolod, nem is hiszem el, annyira boldog vagyok. Ahogy annak is, hogy tényleg szimpatikusnak találtad a szereplőket, és hogy ha a vége is elnyerte a tetszésedet, és bár én a tökéletest nem tartom rá megfelelőnek (jézusom, a közelében sem járok) nagyonnagyon szépen köszönöm a kedves szavakat, és hogy itt voltál, és olvastad a történetet!<33333 Aki itt köszönettel tartozik, az én vagyok, nem te.:))<3
      Bízom benne, hogy találkozunk a következő történetemnél is és nagyon szépen köszönöm, hogy írtál!

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  7. Kedves Sophie!^^
    Nemrég találtam rá a blogra, de pár nap alatt kivégeztem.:D Le sem tudtam tenni míg el nem olvastam az egészet.:3 Egyszerűen imádom, ahogyan írsz, ahogy kitaláltad ezt a fantasztikus történetet, a gazdag szókincsedet, ahogyan az olvasóiddal törődsz!
    Imádlak
    xx, Em<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága June!
      Először is kérlek ne haragudj, amiért csak most válaszolok, de nemrég vettem észre, hogy komment jött a blogra!
      Nincs nálam boldogabb, de tényleg, hogy rátaláltál a blogra, tényleg nagyon örülök, hát még annak, ha tetszett, amit olvastál.<333 Én pedig téged imádlak és nagyon szépen köszönöm, eszméletlen sokat jelentenek a szavaid, na meg persze, hogy ha élvezted a történetet.:)<33

      Még egyszer köszönöm szépen, hogy írtál és hogy részese voltál ennek az egésznek, imádlak és legyen csodás napod!:)<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés