19. - Édes lelkiismeret furdalás

El tudtam volna képzelni jobb kora reggeli időtöltést annál, mint hogy a hotel egyik konferenciatermében üljek, miközben a velem szemben helyet foglaló társaság vészjósló tekintetét próbálom kerülni, az enyémet az asztal közepére szegezve. De tekintve, hogy ezt a bajt magamnak okoztam, illetve okoztuk egymásnak, így kénytelen voltam elviselni az összes csalódottságot árasztó pillantást, sőt, még a dühvel keveredetteket is, bár inkább az utóbbi ritkábban fordult elő szerencsére. Viszont még így sem voltunk valami fényes helyzetben.
Megkockáztattam vetni egy oldalpillantást a mellettem helyet foglaló Louis-ra, mire meglepve láttam, hogy velem ellentétben mennyire magabiztosan néz a többiek felé, mint akinek nincs mitől tartania. Végül is, ha leszámítjuk a többiek haragját, a megannyi konfliktust, ami ez által kialakulhat, és persze a közönség véleményét, akkor igen, nincs mitől tartanunk. De valljuk be, ez azért elég szánalmasan hangzik.
- Most komolyan így fogunk ülni egész délelőtt? – kérdezte Louis, és nem bírtam figyelmen kívül hagyni a szánakozást, ami tisztán kivehető volt a hangjából.
Felpillantottam, hogy láthassam a többiek reakcióját, de nem úgy tűnt, mintha az előbbi kérdés annyira megríkatta volna őket, sőt, talán még határozottabb ábrázattal meredtek a fiúra. Csak egy valaki volt, aki végig az én tekintetemet kereste.
Corinne megeresztett egy apró sóhajt, és hátradőlt a székén, miközben váltott egy gyors pillantást a mellette ülő Paul-lal, aki csak megrázta a fejét, majd ismét előrefordult, egyenesen Louis szemébe nézve.
- Nem akarom átrágni még egyszer a részleteket, de már csak egy dologra vagyok kíváncsi, és szerintem nem csak én. – bökött az asztalnál ülő többi emberre. – Csak annyit kérdezek, miért? Miért nem lehetett ezt elmondani?
Hogy miért?
Gondoljanak csak egy pillanatra bele a helyzetünkbe, és akkor talán rájönnek, és arra is, milyen mások elvárása szerint élni az életed. Hogy milyen, amikor mások véleményétől függsz, attól, hogy milliók mit gondolnak rólad. Hogy milyen érzés esetleg azt hallgatni, ahogy valaki, aki még csak nem is ismer, ott üt, ahol a legjobban fáj; rajta keresztül.
Számtalanszor feltettem magamnak ugyanezt a kérdést, még mielőtt Louis-nak is két nappal ezelőtt, de csak akkor jöttem rá, mit vállalunk be, amikor már arra került a sor, hogy a felügyelőbizottságunk elé álljunk és elmondjunk mindent. Nem attól féltünk, hogy az érzéseink nem világosak a másik iránt, hanem attól, hogy ezt valaki tönkreteheti, akár egy rossz szó, akár egy cikk, bármi.
Nem az érzéseinkben vagyunk bizonytalanok, hanem abban, hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy végigcsináljunk mindent idegen szemek előtt.
- Mert senkinek semmi köze hozzá? – kérdezett vissza, enyhe szarkazmussal a hangjában Louis.
De ezzel nem csak a szemben ülő feleket sikerült meglepnie, hanem engem is, de leginkább azért, amiért ebben a helyzetben is sikerült teljesen higgadtnak maradnia. Vagy inkább higgadtnak tettetnie magát.
Akármelyiket is csinálta, azt profin.
- Ugyan. – horkant fel Paul és előrébb hajolt az asztalon, a szavait csak Louis-nak intézve. – Mindketten tudjuk, hogy ez nem így van.
A legrosszabb az volt az egészben, hogy ha jobban belegondolunk, akkor végül is mindkettejüknek igaza van, de mivel a totális ellentettjét mondják a másiknak, ezért kijelenthetjük, hogy nincs igazság.
Fel sem tűnt, hogy amióta ez a beszélgetés elkezdődött, szinte egyszer sem szólaltam meg, de volt egy olyan érzésem, igazából teljesen lénytelen lenne, elvégre én sem tudnék értelmes magyarázatot adni, miért csináltuk ezt az egészet. Így jobbnak láttam, ha inkább csendben meghúzom magam a helyemen, és megvárom, amíg Louis kitombolja magát, amiért a többiek minden egyes válaszába belekötnek. Azonban, ahogy végignéztem az arcokon, már kezdett világossá válni, miért csinálják ezt; rám szinte egyetlen egyszer sem néztek dühösen, de még fele annyira sem, mint Louis-ra, azaz nem én vagyok az, akit a hibásnak találtak ebben a szituációban. Hanem őt.
Ezek után már nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, azt hiszik, belerángatott a bajba. Vicces, hogy pont ő volt az, aki eleinte úgy gondolta, halálra ítéltek vagyunk.
- Oké. – törtem meg az újból beállt csendet, mire mindenki felém kapta a tekintetét. Mint mondtam, eddig nem igazán szólaltam meg. – Ezzel rohadtul nem megyünk semmire. Azt akarjátok tudni, miért nem mondtuk el? Miért nem voltunk őszinték? Akkor most hagy kérdezzek én valamit! Ti mi a fenét csináltatok volna a helyünkbe? Hm? – néztem végig az előttem ülőkön, akik érzelemtől mentes arccal meredtek rám. A pillantásom ezek után Louis-ra esett, akinek a szemében mintha elismerés csillant volna, amiért hajlandó voltam felszólalni ellenük.  – Mi lenne, ha egy percre belegondolnátok abba, nekünk ez milyen érzés? Vagy úgy általánosságban milyen érzés lehet a mi helyünkbe lenni? – nevettem fel kissé hisztérikusan. – Nem ti vagytok a középpontban. Nem nektek kell attól tartani, hogy szétszednek, ha megtudják, hogy együtt vagytok. – ráztam meg a fejem, majd azzal a lendülettel felpattantam, kilöktem magam alól a széket, és sarkon fordulva a kijárat felé vettem az irányt.
- Avery, eszedbe se jusson kisétálni azon az ajtón! – kiáltott utánam Corinne, a mai nap először nekem címezve egy mondatát.
Az ismeretségünk alatt ez volt az első alkalom, hogy ilyen hangnemet ütött meg velem szemben. De nem hatott meg.
- Csesszétek meg. – sziszegtem az orrom alatt, hogy csak én halljam, majd, mintha meg sem hallottam volna az előbbit, kilöktem a kétszárnyú ajtót.
Túl sok volt.
Aki ismer, az tudta, hogy ez nem én vagyok, illetve, hogy a stabil Avery, akit ők szeretnek, az nem csinál ilyet. Az azt teszi, ami a helyes, és még csak eszébe sem jutna belemenni egy ilyen mocskos játékba, ahol a szerettei bizalma a tét, és főleg nem szegülne szembe velük, ahogy most az előbb tettem. De ellenben azt is tudniuk kell, hogy a stabil Avery egy álca volt. Márpedig előbb vagy utóbb minden álca lehull, nem igaz?
Nem akartam ott hagyni Louis-t, hogy ezek után egyedül kelljen magyarázkodnia, de ismertem annyira, hogy tudjam, kettőnk közül nem ő az, aki olyan könnyen hagyná magát az asztalnál ülőkkel szemben. Tisztában voltam azzal is, hogy valószínűleg eléggé fel fogják húzni, de ezerszer szívesebben nyugtattam inkább őt a későbbiekben, mint hogy magamat sajnáltatva zuhanjak össze az idegtépő gondolataim áramlásától.
Szóval igen, még mindig az volt a mai nap legjobb döntése részemről, hogy leléptem.
Akkor is, ha alig értem ki az ajtón, máris beleütköztem az iroda előtt várakozó fiúkba, vagyis inkább beleütköztem a szigorú pillantásaik közepébe.
Valamiért nem lepett meg, hogy itt találom őket, elvégre, amint tudomást szereztek (Niall kivételével, aki mindenről beszámolt SMS-en keresztül) a történtekről, Liam már szinte átszakította a szobaajtómat, csak hogy én addigra már itt ültem. Nem voltam hülye, tökéletesen tisztában voltam azzal, mennyire ki lesz borulva, ha megtudja, mégis sikerült véresre harapnom a számat, miután elolvastam az ír fiú erről szóló üzenetét.
A pillantásom természetesen egyből az unokatestvéremre esett, aki csupán egy pillantást volt hajlandó vetni rám, majd ellökte magát a faltól, kiválva a többi fiú köréből, és elindult felém. De nem állt meg, egyenesen elsétált mellettem, anélkül, hogy egy szóra is méltatott volna.
- Liam… - fordultam utána, de ő csak megrázta a fejét, és továbbment, míg a következő pillanatban el nem tűnt a folyosón.
Direkt nem néztem a többiekre. Akármit is éreztek, nem akartam tudni, ahogy azt sem, mit gondol Liam erről az egészről, ezért nem mentem utána, hogy még egyszer elutasíthassa a magyarázatomat, amire úgy sem kíváncsi.
Nem kellett végighallgatnom senkit sem ahhoz, hogy tudjam, szánalmas vagyok.

A nap hátralévő részében a szobában maradtam, bezárkózva a háló részre, arra az esetre, ha valakinek kedve támadna szó nélkül betörni, hogy egy újabb fejmosást adjon, de nem úgy tűnt, mintha bárkinek is szándékában állt volna beszélgetni velem, elvégre egész délután senki sem próbálkozott bejönni.
Én pedig meg sem próbáltam kimenni, még akkor sem, ha közben fúrta az oldalamat a kíváncsiság, vajon mi van Louis-val, illetve, hogy azért annak örülnék, ha legalább ő megjelenne, de a történtekre való tekintettel tudtam, elég kevés az esélye, hogy egyáltalán a közelembe engedik a mai nap folyamán. És bár nem az a típus, akit olyan könnyen vissza lehet tartani, sejtettem, hogy ez alkalommal talán nem próbálkozik meg még jobban magára haragítani a felügyelőbizottságot. Még akkor sem, ha élvezi, hogy dühöngni látja őket.
A fejemet az ablakpárkánynak döntve olvastam el már vagy századszorra a szöveget, amit még mindig nem tudtam hova tenni, akkor sem, ha én írtam és pontosan tisztában voltam a sorok jelentésével. Ez volt az első olyan dal, aminek ennyire bizonytalan lettem volna a nyilvánosságra hozásában, már ha egyáltalán eljutnánk odáig, hogy megzenésítjük. Túl sok utalás volt a dolgaimra, és tudtam, hogy ha ezt olvasom, még csak zaklatottabb leszek, de úgy voltam vele, megérdemlem, hogy egy perc nyugtom se legyen, na, nem mintha a dolgok is lecsillapodnának körülöttem.
Szinte meglepetésként ért, amikor meghallottam, ahogy valaki lenyomja a belső ajtó kilincsét, majd amikor rájön, hogy zárva van, halkan kopogtat.
- Ne szórakozz, Avery, nyisd ki!
Egyszerre öntött el a meglepettség és a megkönnyebbülés, amikor felismertem Louis hangját, így miután gyorsan a hátamat támasztó párna mögé dugtam a papírköteget, már fel is pattantam, és az ajtó felé vettem az irányt.
De az idegesség helyett, amire számítottam, leginkább fáradtságot véltem felfedezni, mikor szembe találtam vele magam. Csak most vettem észre a szeme alatti karikákat, mintha megint napok óta nem aludt volna, az enyhén borostás arcával együtt pedig azt a benyomást keltette, mint akinek már rohadtul elege van mindenből. Legszívesebben felpofoztam volna magam, amiért bele sem gondoltam, neki milyen érzés lehetett végigcsinálni az elmúlt két napot, végig azon rágódva, mi fog történni ez után a beszélgetés után.
- Nézd, én… - kezdtem, azonban ő leintett, és minden egyéb megjegyzés nélkül magához húzott.
Kirázott a hideg, de nem tudtam eldönteni, hogy vajon a közelségétől, vagy szimplán átvettem a feszültséget, amit rajta éreztem. De valószínűleg mindkettő.
- Jól vagy? – motyogtam a mellkasába, alig hallhatóan.
Nem válaszolt azonnal, még szorosabban ölelt, de a lehető legkevésbé sem bántam.
- Most már valamivel. – érkezett a válasz.
Lehunytam a szemem és igyekeztem nem arra gondolni, mennyire fáj, amit az előbb mondott, akkor is, ha ő ezzel egyáltalán nem volt tisztában.
Miután elhúzódott tőlem, ismételten megkockáztattam, hogy a szemébe nézhessek, de az előbbi fáradságon kívül semmi változást nem láttam.
- Hogy jutottál be? – kérdeztem.
- Beengedtek, ha erre vagy kíváncsi. – ült le az ágy szélére. – Vagyis, az ajtódban álló tag nem igazán lelkesedett az ötletért, de Paul meggyőzte.
- Paul? – meredtem rá.
- Azt mondta, nem számít, mennyire haragszik, ha jobban érezném magam attól, hogy veled vagyok. – nézett fel egyenesen a szemembe, mire ismét kirázott a hideg.
Szinte késztetést éreztem, hogy megint harapdálni kezdjem a számat, de visszafogtam magam, helyette inkább a körmöm piszkálásával foglaltam le magam, de nem sokáig, ugyanis hamar elkapta a két kezemet, hogy annál fogva húzhasson magához.
Elnyomtam egy feltörni készülő sóhajt, és hagytam, hogy az ölében kössek ki, miközben az ajkait gyengéden az enyéimhez érinti, mintha nem lenne biztos abban, hogy megtegye. De ez alkalommal én voltam az, aki el akarta mélyíteni ezt a csókot, és nem kellett sok hozzá, hogy a gyengédséget leváltsa valami hevesebb, aminek az lett a következménye, hogy szinte beleremegtem, miközben a kezével végigsimított az arcomon. Mire észbe kaptam, már hátra is döntött az ágyra, felém hajolva, folytatva az előbbi tevékenységünket, nekem pedig egyre jobban olyan érzésem támadt, mintha megsülnék, holott így is csak egy trikó volt rajtam. Volt eszem, tudtam hol a határ és ő is, mégis szemrebbenés nélkül hagytam, hogy feljebb csússzon a felsőm, amikor végigsimított a derekamnál, sőt, egy pillanatra azt kívántam, bár messzebbre mennénk. Az eddigi kapcsolatunk alatt először éreztem úgy, hogy szinte fáj minden érintése, miközben egyre többet akarok belőlük.
És belőle.


Helló mindenki!<3 Először is, most kivételesen azért kérek bocsánatot, amiért ennyire rövid illetve kissé egyhangú lett a rész, de nem vagyok otthon, és (mint általában) ez a szombatom is programoktól zsúfoltan telt, de legalább már nincs olyan késő, mint a múlt héten. Mindenesetre megpróbálom ezentúl 9 előtt hozni a fejezeteket, de meglátjuk, hogy sikerül.
Nagyon-nagyon köszönöm továbbá a kommentet, pipákat és feliratkozókat, tényleg ti vagytok a legjobbak, és nagy örömmel tölt el a pozitív visszajelzés, amit a történettel kapcsolatban kapok, de tényleg!<3 Iszonyú hálás vagyok mindezekért.:)
Ami a következő részt illeti, még nem tudom pontosan, hogy fogom e tudni szombaton hozni, ugyanis nekem suli lesz (brrr) és ki tudja, hogy tudok időt szakítani a megírására. De az információs kis szövegnél igyekszem minél hamarabb kiírni a pontos dátumot.:)

Jó hétvégét nektek, használjátok ki jól!;)

-xoxo, Sophie V.