20. - Nincsenek szavak

Az egyetlen dolog, ami megakadályozta a dolgok elmélyülését, a külső ajtó nyílása, ami bár nem volt olyan hangos, a kiélesedett érzékszerveimnek, amik szinte azonnal bekapcsoltak a neszre, köszönhetően sikerült meghallanom. Félrekaptam a fejem, ezzel megszakítva a csókunkat, egyenesen a hálószoba ajtajának apró résére fókuszálva, mire megpillantottam az újonnan érkező illető árnyékát. Mikor újra a felém hajoló fiúra néztem, Louis kérdő tekintetével találtam szemben magam, azonban elég volt egy figyelmeztető biccentés az ajtó felé, és másodperceken belül már újra normális pozícióban találtuk magunkat.
- Avery? – érkezett Corinne hangja kívülről, miközben megigazítottam a felsőmet.
Louis egy újabb kérdő pillantást küldött felém, az ajtó felé bökve, mire tanácstalanul kapkodtam a fejemet közte és a nyílás között, elvégre, ha jól vettem le, arra volt kíváncsi, jöjjön e ki velem, vagy maradjon. Normális esetben azt mondtam volna, maradjon, de tekintve, hogy sok veszteni valónk nem volt, csak megvontam a vállam.
Elvégre, Corinne mindent tud, illetve, majdnem mindent, de szerintem jelenleg a részletek izgatják a legkevésbé.
Épp eléggé lefoglalja a kivégzésem tervezése.
- Itt vagy? – a hangja most valamivel ingerültebb volt, mint pár pillanattal ezelőtt, ezért jobbnak láttam, ha sietek.
Elindultam, azonban még mielőtt megtehettem volna a második lépést az ajtó felé, Louis elkapta a karomat, mire kérdőn hátrafordultam, ő pedig visszahúzott magához, egy utolsó csók erejéig. Nem tartott tovább két másodpercnél, mégis sikerült egy valamiféle adrenalin löketet adnia, ami feldobott annyira, hogy egy pillanatra megfeledkezzek a bizonytalanságomról, miközben kiléptem a külső szobába, ahol a menedzserem érzelemmentes arcával találtam szemben magam.
Amint meglátott, szólásra nyitotta a száját, azonban hirtelen mintha meggondolta volna magát, inkább összeszorította. A pillantását követve, átnéztem a vállam felett, mire észrevettem a mögöttem álló Louis-t, aki kérdő tekintettel mered az előttünk álló nőre.
Corinne megköszörülte a torkát.
- Beszélnünk kell. – közölte fojtott hangon.
Nagyon kevés választotta el attól, hogy kiabáljon, és ezzel tökéletesen tisztában voltam. Mégsem adtam tudatára. Csupán csak felvont szemöldökkel jeleztem, hogy addig nem fog a mögöttem álló fiú távozni, amíg ki nem ejti a bűvös szót.
- Kettesben. – egészítette ki magát, mintha csak olvasott volna a gondolataimban.
Lassan bólintottam, és kérdőn hátranéztem Louis-ra, aki erre csak megvonta a vállát, majd miután vetett egy utolsó semleges pillantást Corinne-ra, hátralépett, és becsukta maga előtt a háló ajtaját. Tudtam, ennek erővel kimennie sem kellett volna, elvégre odabent is ugyanolyan tisztán hallhatott mindent, mintha itt állna velünk, de erről Corinne-nak nem kellett tudnia. Már az is eléggé zavarta, hogy Louis egyáltalán egy lakosztályban tartózkodik velünk, akármennyire is próbálta rejtegetni, az arcára ki-kiült a nemtetszés jele.
Alig csukódott be a mögöttem lévő ajtó, ő már meg is tette felém az első fenyegető lépést.
- Elment az eszed? – meredt rám úgy, mint aki halálosan komolyan ezt feltételezi rólam. – Hogy a fenébe nem mondtad el? Azt hittem, megbízunk egymásban, Avery. – rázta meg a fejét rosszallóan, mintha csak az anyám lenne, aki éppen most szidna le valami rosszaságért.
Ez pedig nem tetszett.
- Te jó ég, Corinne, anya nem akadt volna ki ennyire! – nevettem fel kínomban, és éreztem, ez egyre rosszabb lesz.
- De te nem az anyáddal vagy az időd nagy részében, hanem velem. – nézett rám ellentmondást nem tűrően, egy másodperc alatt dupla annyi határozottságot erőltetve az arcára, mint korábban.
Nekem pedig be kellett látnom, ha tetszik, ha nem, igaza van. Elvégre vele lényegesen több időt töltök, mint a saját anyámmal, mégis annak ellenére, hogy tanúja volt a felnőtté válásom folyamatának, pont ő az, aki gyerekként kezel.
Igyekeztem nem törődni a kis hanggal a fejemben, ami azt mondogatta, ez alkalommal talán igenis gyerekesen viselkedtem, amiért nem mondtam el neki és még ki is akarok térni a kérdései elől.
- Ez nem olyan egyszerű. – mondtam, az elmúlt pár napban már vagy századszorra.
- Akkor magyarázd meg! – tárta szét a karját a velem szemben álló nő. – Megbízol bennem vagy sem?
Megbíztam, de nem csak a másik szobában tartózkodó fiú akadályozott meg abban, hogy mindent elmondjak Corinne-nak, kezdve a legelejétől, egészen a legvégéig, ami azt jelenti, bevallom, mit érzek Louis iránt. Tekintve, hogy még magammal sem beszélgettem el a történtekről, nem igazán éreztem helyesnek, bárkinek is elmondani a dolgokat. Még akkor sem, ha ezzel magamra haragítom Corinne-t, bár ahogy elnéztem, épp eléggé dühös volt már amúgy is, annyira nem lehetett már rontani a helyzeten. Nem hibáztatom.
Csúnyán átvertem.
Mivel hosszú ideig nem válaszoltam, egy idő után, mint aki feladta volna, lazított a testtartásán és lemondóan megrázta a fejét.
- Tudod, korábban megfogadtam, hogy én nem leszek az a személy, aki beleszól a magánéleted azon részébe, ami tényleg csak rád tartozik. Megfogadtam, hogy rád bízom a döntést, kivel szeretnél együtt lenni és kivel nem. És ha most azért nem mondasz semmit, mert attól tartasz, elítéllek, vagy megtiltom ezt a kapcsolatot, akkor tévedsz. Mert én nem ők vagyok. – intett a háta mögé, bár nem volt ott senki. Mégis pontosan értettem, kikre céloz. - De azt is megfogadtam, ha azt látom, kezdesz visszacsúszni, akkor minden rohadt lehetőséget meg fogok ragadni, hogy visszarángassalak, akár tetszik, akár nem. És én most nem tudom eldönteni, hogy a szakadék szélén táncolsz e megint, vagy sem. – nézett rám olyan határozottan, hogy majdnem lesütöttem a szemem.
De csak majdnem.
Mindig is tudtam, hogy Corinne csak a jót akarja nekem, ezt már az ominózus időszakomban bebizonyította. De a jó nem mindig jelent valóban jót nála, ezt is sikerült megtapasztalnom az elmúlt pár évben.
- Ha neked ő kell – lövellt egy jelentőségteljes pillantást a hátam mögé. – én nem bánom. De ha csak egyetlenegy jelét is meglátom annak, hogy rosszabbul vagy, ne számíts a támogatásomra. Ami azért sem lenne jó, mert rajtam kívül nem sokan néznek kettőtökre jó szemmel. – rázta meg a fejét lassan, majd miután vetett egy utolsó, meglepő módon már-már szánakozó pillantást, sarkon fordult, és mire feleszméltem, már hallottam is az ajtócsapódást. Corinne önmagához képest túl hamar feladta, de pontosan tudtam, miért. Meg volt bántva. Elvégre, teljesen jogosan hihette azt, hogy bizalmatlansági okokból nem mondtam el neki, mivel még a mostani kérdéseire sem tudtam választ adni, bármennyire sem volt igaz a feltételezése. Így ezek után talán örülnöm kéne neki, hogy nem játszotta ki az eltiltás kártyát, vagy nem küldött haza, és még csak nem is jegyezte meg, mennyire nem örül Louis-nak, bár az arca mindent elárult.
Mégsem repestem az örömtől.
Feleslegesnek éreztem ugyanazokat a köröket lefutni vele, mint amit a többiekkel kellett. Mint amit Liammel kellett volna korábban, mégsem tettem meg. És bár a kettejük esete hasonló, mégis eget rengető különbségekkel nézek szembe, ha azt nézem, míg Corinne csalódott és szomorú, amiért szerinte nem bízok meg benne, Liam csalódott és dühös, hogy mehettem bele ebbe az egészbe. Az én részemről egyedül az a közös bennük, hogy bármennyire is próbálkozom, egyiknek sem tudok megfelelő indokkal szolgálni arra, miért tettem, amit tettem. Nem mentség, de még magamnak sem. Számtalanszor tettem fel a kérdést, nekem miért ő kell, de ez is ugyanolyan veszett ügy volt, mint a többi. Vicces, hogy még soha semmiben sem voltam annyira biztos, mint abban, hogy szeretem és semmiben sem olyan bizonytalan, mint abba, amit teszünk. Ha a stabil Avery fejével gondolkoztam volna, ezer százalék, hogy elkerülöm őt messzire, vonzalom ide vagy oda, és akkor talán találhattam volna magamnak egy kevésbé problémás párkapcsolatot is. De mint ahogy korábban említettem, stabil Avery nem én vagyok.
Márpedig én a bajt keresem.


A gondolataim kusza csomóját órákkal később sem tudtam kibogozni, miközben a hálóban ülve újra elővettem a dalszövegeket tartalmazó mappámat, a legaljára temetve azt a bizonyost, amivel korábban dolgoztam, hogy a velem lévő fiúnak még csak esélye se legyen megtalálni. Sokszor még én sem akartam visszaolvasni, így egyenesen levert a víz, amikor arra gondoltam, mi lenne, ha Louis megtalálná. Mindenesetre a többit egész szívesen megmutattam neki, elvégre ahhoz képest, mekkora ellentétei vagyunk a másiknak, a dalírás mégis közös bennünk.
- Ezt kiről írtad? – emelte fel az egyik nyers változatot, felvont szemöldökkel.
- A legjobb barátnőmről. – nyomtam el a vigyorgást, elvégre túl sok volt benne a Caroline-ra utaló jelekből.
- Kicsit megijedtem, hogy a saját tapasztalatokról szól. – rázta meg a fejét megkönnyebbülten, én pedig enyhén lesápadtam.
- Mi? – meredtem rá és hirtelen nem tudtam, megsértve érezzem magam, vagy nevessek az egészen.
Elvégre én mindenhez hasonlítottam magam, csak nem egy olyan lányhoz, aki naponta váltogatta élete szerelmeit. Oké, talán nem a legszebb dolog ilyet írni az ember barátnőjéről, de tekintve, hogy a dalt nem terveztem nyilvánosságra hozni, nem éreztem bűntudatot miatta.
Louis nem válaszolt, ez alkalommal ő volt az, aki elnyomott egy vigyorgást, amiért sikerült ismét kizökkentenie a komfortzónámból ezzel a megjegyzésével. Elvégre pontosan tudta, hogy nekem ő az első normális kapcsolatom.
- Nagyon vicces. – grimaszoltam, míg ő láthatóan jól szórakozott rajtam.
- Övön aluli volt, bocsi. – vágott bűnbánó arcot, de csak egy pillanatra, miközben feltápászkodott az ágyról, és az erkélyajtó felé lépett. – Megbocsájtasz? – húzta félre az ajtót.
Pontosan tudtam, mire készül, így csak megvontam a vállam, és úgy döntöttem, ideje rendben tennem a katasztrófa sújtotta területnek tűnő ágyat, amin szanaszét hevertek a lapok, miközben tisztán hallottam az öngyújtó kattanását.
De alig tettem a helyére két papírt, amikor kopogásra lettem figyelmes a kinti ajtó felől, mire felkaptam a fejem és egy kérdő pillantást vetettem Louis-ra.
- Várunk még valakit? – érdeklődött szórakozottan, miközben kifújta a füstöt.
Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam, mire céloz, elvégre miután Corinne lelépett, még egyszer bejött hozzánk Paul is, hogy közölje, nem kell száműzetve éreznünk magunkat, nyugodtan lemehetünk kajálni a többiekhez, őt pedig követte Harry, aki vigyorogva gratulált, majd megjegyezte, ő márpedig érezte, hogy itt valami lesz. De Paul-t lerendeztük azzal, hogy nincs étvágyunk, Harry pedig magától lelépett arra hivatkozva, hogy még van ma egy találkozója, így egyikőjük sem időzött valami sokat nálunk.
Szóval ez alkalommal tökéletesen tisztában voltam a szarkazmusának jelentésével.
- Végül is még nem is jött be mindenki. – húztam el a számat, majd álló helyzetbe tornáztam magam és elindultam az ajtó felé.
Volt pár tippem, ki jöhetett és az egyik be is vált, amikor a kilincs lenyomása után szembe találtam magam Zayn szórakozott tekintetével, ahogy az ajtófélfának támaszkodik.
- Hé, Júlia, itt a Rómeód? – kérdezte vigyorogva, majd meg sem várva a válaszomat, vagy éppen a reakciómat az igen érdekes megfogalmazására, már be is lépett a szobába, és mint aki pontosan tisztában Louis hollétével kapcsolatban, elindult a háló felé. Igyekeztem nem kimutatni a zavaromat, bár háttal voltam neki, miközben becsuktam az ajtót mögötte és elindultam utána.
- Hát te? – érdeklődött Louis, aki még mindig az erkély küszöbén állt, a kezében egy újabb szál cigarettával, a kérdését az újonnan felbukkanó bandatársának címezve.
A falnak dőlve figyeltem a kettejük között lejátszódó jelenetet, miközben Zayn odalépett a fiúhoz és egy gyors mozdulattal kikapta a kezéből a cigit, hogy szívhasson belőle egy slukkot. Csak azután volt hajlandó válaszolni, miután kifújta a füstöt.
- Kaptam egy kis kimenőt varratni. – közölte egy újabb vigyorral az arcán. – Tom azt mondta, hozhatlak téged is. Megyünk?
Louis elnyomta a kezében tartott cigit a párkányon lévő hamutartóba, majd pedig belépett, és behúzta maga mögött az ajtót. Zayn-re emelte a tekintetét, azonban a pillantása pillanatokon belül engem talált meg.
- Akarsz jönni? – kérdezte, nem csak a mellette álló Zayn-t, hanem engem is meglepve.
Nem igazán tudtam, hogyan illenék bele a kettejük láthatóan bennfentes programjába, Louis enyhe kérleléssel keveredett pillantása azonban nem hagyott nemet mondani.
Bólintottam, mire Zayn elnevette magát.- Vigyázz, Tommo, bele ne rángasd a bajba! – veregette hátba a barátját.
Ó, nem kell engem belerángatni.
Megyek én magamtól is.

Sziasztok!:)Először is, most már meg sem próbálok elnézést kérni, amiért két hétig nem hoztam az új fejezetet, elvégre most is ugyanarra a dologra fognám, amit úgy hívnak, iskola, szóval ez alkalommal sem mondanék újdonságot. Szóval aki még nem pártolt el tőlem teljesen (haha), annak ezer hála és köszönet a türelemért. Továbbá újabb adag hatalmas köszönet a pipákért, kommentekért és feliratkozókért, és még egyszer a második díjért, amit nem rég tettem ki. Eszméletlenek vagytok!<3A résszel kapcsolatban annyit, tudom, kicsit slamposra sikeredett, látszik a kihagyás, de most szünet van, így igyekszem a lehető legtöbb időt fordítani az újabb szálak kidolgozására. Jövőhét szombaton jelentkezem az újabb fejezettel, addig is pedig nagyon boldog karácsonyt mindenkinek, pihenjetek sokat, használjátok ki a szünetet!:)
-xoxo, Sophie V.