22. - Kimerülve

Louis

Utoljára két éve láttam Liam-en ezt az arckifejezést, de az óta sem tudom kiverni a fejemből, ahogy akkor meredt maga elé. Akármennyire is próbálkoztunk, képtelenek voltunk egy normális magyarázatot szerezni, mi baja van, a szó szoros értelmében falat épített maga köré, és az sem lett volna már csoda, ha valóban ott feszített volna egy magas valami az arca előtt. Akkor sok mindenre gyanakodtunk, mi, vagy éppen ki miatt van ki, de nem kaptunk választ. És én csak most kezdek rájönni, hogy az akkori aggódásának tárgya és a mostanié ugyanazon személy.
Avery.
Kifejezéstelen arccal ültem Liam-el szemben az autóban, a tekintetemet folyamatosan rajta tartva, azonban már több mint fél órája utaztunk, ő pedig egyetlen egyszer sem volt hajlandó rám nézni. Ahogy a szintén velünk tartózkodó Niall-re sem, aki mintha mi sem történt volna, ült a mellettem lévő ülésen. Egy részem abban reménykedett, ez a csend csak a fáradtságnak tudható be, ami a nemrég befejezett koncertnek volt köszönhető, de mind hiába. Elvégre mindannyian tudtuk, mi miatt feszült a légkör. Vagy inkább ki miatt.
Miután rájöttem, hogy Liam valószínűleg most jó ideig nem fog kommunikálni velem, nem számít, milyen erősen próbálom szuggerálni, hogy beszéljen, csak elnyomtam egy kisebb sóhajt és hátradőltem. Előbb vagy utóbb úgy is kifakad. Ismerem Liam-et.
- Meddig fogjátok még ezt játszani? – érdeklődött Niall semleges hangnemben, miközben fel sem pillantott a kezében tartott telefonjáról.
Tulajdonképpen ezt a játékot az óta játsszuk, mióta tegnap reggel az összes portál azzal volt tele, hogy Avery és én kézen fogva mászkáltunk Philadelphia belvárosában, de szerintem az már csak hab volt a tortán Liam számára. Pontosítva a történéseket, ezt az óta játsszuk, mióta megtudta, hogy már több van köztem és Avery között, mint szimpla lélekpátyolgatás, amit annak idején ő akart mindenáron.
Enyhén meglepett, hogy erre még Liam is hajlandó volt felemelni a fejét, de sejthettem volna, hogy a távolságtartás csak nekem szól. De megszólalni még most sem akart, helyette csak megrázta a fejét, és ismét a földre szegezte a tekintetét.
Több sem kellett Niall-nek, egy hirtelen mozdulattal lecsapta maga mellé a készüléket.
- Oké, most lett elegem. Mi a szar baja van mindenkinek? Komolyan, akkora hűhót csaptok ebből az egészből, hogy az már tényleg szánalmas. Áruljátok már el nekem, és akkor mi van, ha együtt vannak? – bökött felém indulatosan. – Összedől a kurva világ?
Figyelembe véve a tényt, hogy Niall ritkán borul ki, de akkor nagyon, egyikünknek sem volt mersze válaszolni a költői kérdésére.
Azonban bármennyire is próbáltam rejtegetni, Niall szavait hallva a meglepetés akaratlanul kiült az arcomra. Nem tudtam eldönteni, vajon a nézőpontjának mi köze lehet ahhoz, hogy lényegében ő volt az első, aki a többiek közül tudomást szerzett erről az egészről. Az elmúlt pár hónap tapasztalataira hivatkozva már azt sem tudtam, mit vártam, mi lesz a reakciója, így nem csak hogy kellemes csalódásként ért, de egyenesen ledöbbentett a ki nem mondott támogatása.
Félrebillentett fejjel pásztáztam az ír fiút, aki egyikünkről a másikunkra váltogatta a tekintetét, mintha választ várna, majd folytatta.
- Vicces, hogy Zayn ugyanezt játszotta el annak idején, abból bezzeg nem csináltatok botrányt. – horkant fel, valamivel higgadtabban.
- De Perrie nem rokona egyikünknek sem. – nézett fel Liam egyenesen a szemembe, a hangjában nem kevés dühvel és szemrehányással.
- Most az a baj, hogy Avery a rokonod? – vontam fel a szemöldökömet. – Vagy inkább, hogy nem mondta el neked?
Övön aluli ütés volt és pontosan tisztában voltam vele. De reflexből jött.
Liam mégsem mondott semmit. Nem védekezett, nem is vágott hozzám valamit a dühtől forrva. Kifejezéstelen arccal méregetett.
- Ha attól tartasz, nem bízik meg benned… - kezdtem, azonban közbevágott.
- Mi van, most már te ismered a legjobban? – kérdezte maró gúnnyal a hangjában, és nem bírtam figyelmen kívül hagyni az enyhe undort, amit felfedeztem mellette.
- Nem ezt mondtam. – közöltem a lehető leghiggadtabban.
- De erre céloztál. – szűkítette össze a szemeit résnyire.
A maradék türelmem, ami vele szemben volt, egy csapásra párolgott el.
- Ne szórakozz már, Liam, nem erre céloztam! – csattantam fel, egy másodperc alatt elhallgatatva őt, és kicsit csökkentve az önbizalmát velem szemben.
Szólásra nyitotta a száját, azonban pillanatok alatt be is csukta, majd ideges pillantásokat lövellve felém, hátradőlt az ülésben.
- Akármennyire is ez az elképzelés ég benned, nem én voltam a gaz csábító. – folytattam valamivel higgadtabb hangon, miközben megráztam a fejem még a feltételezésre is. – Ami történt, kurvára megtörtént, de nem csak én akartam így. Ebben ketten vagyunk benne. – mondtam ki a számomra teljesen nyilvánvaló tényt.
A tekintetemet végig Liam-en tartva vártam a reakcióját, de ismételten csalódnom kellett, azzal a különbséggel, hogy ez alkalommal meg sem próbált ellenvetést találni a mondandómmal szemben. Csak farkasszemet nézett velem, újra felvéve a kifejezéstelen álarcát, azonban ez sem tartott valami sokáig, pár kínzóan hosszú pillanattal később elkapta a pillantását, és tudtam, onnantól kezdve megszűnt a kettőnk beszélgetése.
Legalább is mostanra.

A hátsó bejáratnak köszönhetően viszonylag zökkenőmentesen jutottunk vissza a szállodába, ahol körülbelül még egy órát kaptunk, mielőtt újra buszra szállunk a következő állomásig, azonban ha azt mondom, a semminél is kevesebb kedvem volt a többiekkel egy helyiségben tartózkodni, miközben mindenki úgy bámul rám, mint a véres rongyra, akkor nem hazudok. Vagyis, helyesbítek, a legtöbben már nem is néznek rám. Ezzel büntetnek. Csak hogy van elég tapasztalatom abban, milyen érzés, amikor kizárnak, mert elkövettél valamit, ami szerintük nem helyes, így nem különösebben hatottak meg a korábbi próbálkozások. A mostani helyzetnél viszont az a különbség, hogy ez alkalommal olyan dolog miatt tartottak bűnösnek, ami fele annyira nem súlyos, mint a korábbiak, mégis meg mernék esküdni, ez verte ki az összes közül a legjobban a biztosítékot.
Tulajdonképpen a fiúknál már nem is olyan rossz a helyzet, elvégre Zayn-t nem érdekli, kivel vagyok, Harry csak röhög rajtunk, Niall szintén nem szól bele, egyedül Liam utál. Szóval a kilátások még így is elég bíztatóak a menedzsmentekkel szemben, akik ott keresik a hibát, ahol lehet.
Így remélem érthető, miért töltöttem az utolsó egy órát a belső udvarban, miután gyorsan lezuhanyoztam és átöltöztem, a turnébusz mellett ácsorogva, arra várva, hogy belebotlok végre valakibe, akinek van egy rohadt szál cigije, mielőtt itt tépem ki a hajam a semmittevésben. Ritka alkalmak egyike volt, hogy egyedül voltam, mindenféle kíséret nélkül, mivel a biztonságiak nagy része szintén pakol, így azon is elgondolkoztam, talán kihasználhatnám a helyzetet. Azonban az első fél óra után be kellett látnom, talán mégsem volt olyan jó ötlet a makacsság, főleg, amikor meghallottam a hotel másik oldaláról származó sikításokat.
- Úgyis elmegyünk ma, minek ez a cirkusz? – morogtam az orrom alatt, de szinte már vissza is szívtam, amikor arra gondoltam, idegesítő hangzavar ide vagy oda, mennyi mindent köszönhetünk a rajongóinknak.
Fogalmam sem volt, mivel üthetném el a maradék időt, elvégre túl meleg volt felmennem a buszra, a lég kondi pedig csak az utazás alatt működik rendesen, viszont idekint semmi érdekeset nem találtam, így kezdtem tényleg szánalmasnak érezni egyaránt a helyzetet és magamat. Már épp készültem feladni, és elindulni a bejárat felé, hogy megkérdezzem, mégis mi tart ennyi ideig, hiszen ennek már rutinból kéne menni, amikor kinyílt az udvarra vezető kétszárnyú ajtó, és egy ismerős alak libbent ki rajta.
Avery nem vett elsőre észre, a kezeit a túlságosan is ismerős, nála több számmal nagyobb pulcsi zsebeibe dugta, miközben tétován a háta mögé pillantott, ahol a személyi testőre tűnt fel egy pillanattal később. A haja kivételesen fel volt tűzve, és még több méterrel messzebbről is kiszúrtam, mennyire fáradt.
Mindannyian azok voltunk. Csak másmilyen okból. Én például miatta.
Gyűlöltem, hogy elég volt rá gondolnom, és olyan érzésem volt, mintha gyomorszájon vágtak volna teljes erőből. De ez a fájdalom nem olyan volt, mint a többi, sőt, talán még jól is esett. A gondolat, hogy mennyire megváltozott a szememben a lány, akit két hónapja még látni sem akartam, úgy taszított a földig, mint még soha semmi más. Ha lehunytam a szemem, őt láttam, és ha nyitva volt, még akkor is. Valahányszor nevetett, mosolyognom kellett a felszabadultságát látva, valahányszor azt láttam, kétségbeesett, és fél, minden áron meg akartam védeni. És valahányszor azt láttam, tőlem függ, önelégültség töltött el. Mindezek tetejében pedig semmi mást nem akartam annyira, mint hogy az enyém legyen.
El kellett telnie egy percnek, hogy végre észrevegyen. Mikor újra megfordult, már ki is szúrt, mire a tekintete mintha valamivel kevésbé nyugodtabbá változott volna, ahogy újra hátranézett a testőrére, aki nem szólt semmit, csak bólintott, majd egészen az bejáratig hátrált, ahonnan egy perccel korábban érkeztek.
Nem intettem, nem szóltam semmit. Csak néztem, ahogy elindul felém, és ahogy egyre közelebb ért, már rájöttem, honnan is olyan ismerős az a pulcsi.
Az enyém volt.
- Kis lopós. – jegyeztem meg szórakozottan, mikor hallótávolságon belülre ért.
Egy pillanatig értetlenül nézett rám, azonban miután egy aprót böktem a rajta lévő ruhadarabra, már el is kapta a pillantását, és még a sötétben is tökéletesen kiszúrtam, hogy elpirul.
- Megtarthatod. – biccentettem, miközben igyekeztem elnyomni a feltörtén készülő vigyorgást.
Hihetetlennek találtam, az utóbbi időben milyen könnyen zavarba jött, amikor kettesben voltunk.
- Jól vagy? – kérdezte, mikor újra felpillantott.
Megvontam a vállam.
- Leszámítva, hogy Liam egy seggfejnek tart, ezért seggfejként viselkedik, megvagyok. – közöltem, mire a tekintete újból elkomorult.
- Hát persze. – motyogta.
Gyorsan elküldtem magamat a francba, amiért sikerült a lehető legrosszabb témával előhozakodnom, a legrosszabb időben.
- Nagyon dühös. – mondta Avery, mintha csak magában beszélne.
- Nem dühös, meg van sértődve. A kettő nem ugyanaz. – ráztam meg a fejem.
- Az se sokkal jobb. – dörzsölte meg a homlokát, miközben elnyomott egy ásítást.
Újból végignéztem rajta, most már tisztán látva a fáradtság jeleit, így elgondolkoztam azon, múlt éjjel vajon mennyit aludhatott.
- Egész éjjel fent voltál? – kérdeztem, miközben ellöktem magam a busztól, és tettem felé egy lépést.
Pislogva megrázta a fejét.
- Csak majdnem.
- Nem ostorozhatod magad, Avery, ebben ketten vagyunk benne. – sóhajtottam fel, és fél kézzel közelebb húztam magamhoz, amit ő szó nélkül elfogadott, és belebújt az ölelésembe.
Csak akkor vettem észre, hogy remeg.
- Mi a fenét csináltam? – suttogta. – Átvertem az egyetlen személyt, aki mellettem volt a legrosszabb időkben.
Mindig is tudtam, hogy szoros kapcsolatot ápol Liam-el, már akkor is tisztában voltam vele, mikor még nem ismertem Avery-t. Amikor azt mondtam, két éve láttam utoljára Liam-et ennyire zaklatottnak, pontosan tudtam, ki miatt szenvedett látványosan, és nem kellett hallanom a teljes történetet ahhoz, hogy összerakjam a kirakós darabjait.
Liam mentette ki annak idején Avery-t a szarból.
- Szeret téged, Av. Csak idő kell neki, hogy lenyugodjon. – mondtam.
Nem válaszolt, azonban ha akart volna, se lett volna esélye, ugyanis a következő pillanatban az ajtó kivágódott, mire gyorsan szétváltunk és mindketten odakaptuk a tekintetünket.
Harry és néhány biztonsági tartott felénk, így tudtam, már nincs sok hátra az indulásig, elvégre, ha Harrynek sikerült összepakolnia ilyen hamar, akkor már a többieknek sem kell sok.
Akaratlanul engedtem el Avery kezét, aki összehúzta magát, mintha csak fázna és csak akkor jutott el a tudatomig, hogy a meleg ellenére mennyire fel van öltözve.
Tényleg ki volt merülve.
- Szerintem nem olyan sok idő, mire odaérünk. – simítottam végig a derekán. – A hotelben találkozunk, oké?
Bólintott, majd újra Harry irányába pillantott, aki már majdnem hallótávolságon belül volt.
- Jó utat. – nyomott el még egy ásítást.
Nem törődve azzal, hogy társaságunk van, a két kezem közé fogtam az arcát, majd egy gyors csókot nyomtam az ajkaira, épp mielőtt a fiú odaért volna mellénk.
- Avery. – biccentett vigyorogva az épp indulni készülő lánynak.
- Harold. – viszonozta a gesztust Avery, majd miután vetett egy utolsó pillantást rám, már ott sem volt.
A távolodó alakját figyelve nekem pedig akaratlanul is az eszembe jutott a kétség, hogy talán tényleg nem helyes őt szeretnem.

Sziasztok!:)
Először is mindenkinek  nagyon boldog új évet, remélem mindenki kibulizta magát (már aki) és jól töltötte!<3 Nem tudom, ki hogy van vele, de én már nagyon vártam, hogy vége legyen az előzőnek, szóval kész megkönnyebbülés ez a 2015-ös szám a naptárban.
Másodszor pedig nagyon-nagyon köszönöm a pipákat, kommentet, és a 20 feliratkozót, ugyanis eddig sikerült elkerülnie a figyelmemet, nem is tudom hogy, de wow, eszméletlenül sokat jelent mindegyik, tényleg nagyon hálás vagyok!<333 Ti vagytok a legjobbak.

Részvétem mindenkinek, akinek hétfőn át kell élnie ugyanazt a borzalmat a korán keléssel, de azért remélem, jól kihasználjátok az utolsó napot!:)

- xoxo, Sophie V.