23. - Féltés

Az út hosszabb volt, mint amire számítottam, az idő pedig lassabban telt, mint reméltem, miközben a késői órák és a korábbi fáradtságom ellenére egy szemhunyásnyi alvásra sem voltam képes, akármennyire is erőlködtem. Hiába beszéltem be magamnak, hogy ez csak a busz kényelmetlen ülésének köszönhető, tudtam, felesleges, elvégre a következő pillanatban már ismét a bennem lévő bűntudat körül forogtak a gondolataim. Meg a körül, hogy vajon miért nem érzem magam mégsem olyan rosszul, mint kéne.
Újra kiéleződtek a rég nem látott ellentéteim, a két oldal, ami egymást túlkiabálva próbált meg jobb belátásra bírni a fejemben, a belső hangokon keresztül. Míg az egyikük továbbra is szüntelenül kelteni próbálta bennem a lelkiismeret furdalást, amiért Liam igenis jogosan van kiakadva, a másik végig Louis-t tartotta a szemem előtt, azt mondogatva, segíteni akartam neki és sikerült. Mert Louis valóban jobban van.  Még akkor is, ha csak én látom ezt az oldalát, akkor is.
Belegondolhattam volna sokadik alkalommal abba, miért pont engem választott, miért pont nekem nyílt meg, és a többi, de valahogy mindig ugyanoda lyukadtam ki, a saját érzelmeimhez, és hogy mégis hogyan másszak ki az iránta egyre jobban elmélyülő érzéseim spiráljából. Szerettem volna győzködni magam, hogy jobb ez így, elvégre mit tudna kezdeni a vallomásommal, de akkor csak azt a tekintetet láttam magam előtt, ahogy azt mondja, akármi történik, ebben ketten vagyunk benne. És akkor felmerül bennem a kérdés, vajon ki vagyok én neki? A lány, aki támasza?
Nem egy dolgot sikerült kiolvasnom Louis-ból az ismeretségünk alatt, de erre az egyre képtelen voltam rájönni. Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, hogy szeretem. És ez megöl. Szépen, lassan, ha csak el nem mondom neki már végre.
Valamivel talán jobban éreztem volna magam az utazás alatt, ha nem teljesen egyedül utazok a buszban, három biztonságival bezárva, de nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam, nem véletlenül lettem elkülönítve a többiektől. Tulajdonképpen az elmúlt pár napban már erőm sem volt arra, hogy Corinne-t győzködjem erről az egészről, így inkább beletörődtem, amikor a stadionokba, stúdiókba, ide-oda menet mindig külön kocsiban utaztam a többiektől. Még azt sem volt kedvem elmagyarázni neki, hogy attól még, mert a nyilvánosság előtt ő még mindig azt játssza, mintha az égvilágon semmi közöm nem lenne egyik fiúhoz sem a Liammel való rokoni kapcsolatomon kívül, már le lettünk fotózva pár napja és az óta is csámcsognak rajtunk. Bár, hogy őszinte legyek, inkább nem néztem fel a közösségi oldalakra. De úgy érzem, talán nem is baj.
Bár kínzó lassúsággal, mégis sikerült megérkeznünk a következő állomásunkhoz, azonban ismét kénytelenek voltunk még húsz percet a buszon tartózkodni, miután nem sikerült beállni a hotel belső udvarába, és csak az után indultunk inkább tovább a stadionhoz, ahonnan majd kocsik hoznak vissza a szállodába. Amivel talán nem is lett volna baj, ha Corinne nem kap újabb idegrohamot az embertömeg miatt, akik az ominózus épület előtt várakoztak.
- Nem fogják szétszedni. – rázta meg a fejét Derek, miközben felém mutogatott, de én mintha csak meg sem hallottam volna, nyomkodtam tovább a telefonom kijelzőjét. – Hárman vagyunk csak vele.
- És az utálkozók? – kérdezte egy másik biztonsági.
- Azok csak erősebbé tesznek. – motyogtam szórakozottan az orrom alatt, azonban egy figyelmeztető pillantáson kívül semmit sem kaptam válaszul.
Elvégre mindannyian tudtuk, hogy ez nem így van.
- Mi lenne, ha a fiúval menne be? – vetette fel mindenki legnagyobb döbbenetére a harmadik tag, mire felkaptam a fejem, és automatikusan Corinne-ra kaptam a tekintetem.
Elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy elkönyveljem, mindjárt robbanni fog, így újra a telefonomra irányítottam a figyelmemet. De amikor másodpercekkel később még mindig nyoma sem volt a csattanásnak részéről, újra feléjük kaptam a tekintetem.
- Végül is, már úgy is mindegy. – húzta el a száját Derek, miközben kérdőn a menedzserem felé fordult. – Lefotózták őket. És esélyesebb, hogy ha megint együtt látják őket, akkor nem csapnak akkora cirkuszt.
Nem volt esélyem hosszasan elmerengni ennek a lehetőségnek a kockázatain, illetve előnyein, ugyanis másodpercekkel később egy bólintás döntött helyettem, mint ahogy a legtöbb helyzetben. Innentől kezdve pedig már csak várnom kellett, amíg át nem juttatják valahogy mellém Louis-t, de a gondolat, hogy mellettem lesz, túlságosan lefoglalt ahhoz, hogy eltűnődjek, mégis miért ment bele ebbe az egészbe Corinne.
Nem sok időm maradt bármire is, pontosan egy perccel később már fel is tépték a kocsiajtót az én oldalamon, és még mielőtt egy szót is szólhattam volna, már valaki is segített az ülésről, és majdhogynem hozzálökött az autó mellett álldogáló Louis-hoz, aki a vállamat átkarolva indult meg velem a szálloda felé, miközben a kezeimmel automatikusan takarni kezdtem az arcomat. A vakuk szüntelenül villogtak, a kérdések csak úgy repkedtek, és a megjegyzések csak úgy záporoztak.
 A régi énemmel ellentétben engem mégsem hatott meg egyik sem.

Azt hittem, ha napokig csendben vagyok, kerülöm, és igyekszem a lehető legkisebb feltűnést kelteni a társaságban, valamilyen szinten Louis tanácsát követve, talán valamivel csökkentem a Liam-ben dúló akármit, de amikor a megérkezésünk után nem sokkal a szobaajtajánál állva kopogtattam, valami mégis azt súgta, nem azért nem nyitja ki, mert már alszik. Nem volt elég, hogy háromszor a nevén szólítottam, a negyedik alkalommal már a saját hangomat sem hallottam, miután kiszűrődött a tévé látványos felhangosítása. Így egyértelműnek vettem, hogy még mindig nem akar velem beszélni.
Az ezek után következő éjszakai forgolódásomnak köszönhetően már nem is csodálkoztam a minimálisnál is kevesebb energiámon, ami megcsapott másnap reggel, de miután felszóltak a portáról, hogy Corinne lelépett valahova, és hogy üzent nekem, kénytelen voltam a maradék lelkierőmet összeszedve magamra erőltetni valami normális kinézetet. De akármennyire is erőlködtem vagy éppen próbáltam rávenni magam a sminkelésre, egy idő után feladtam, és inkább természetes arccal hagytam el a hotelszobát, a földszint felé véve az irányt.
Keresztbetett karokkal vártam, hogy becsukódjon a liftajtó, azonban az utolsó pillanatban még sikerült egy alaknak bepréselődnie rajta.
- Avery. – biccentett Niall vigyorogva, a ledöbbent arcomat látva.
- Ez hogy sikerült? – mutattam az ajtóra, ami már ekkora behúzódott.
- Profi vagyok késésben. – vonta meg a vállát. – Mindig az utolsó pillanatban akarok bejutni.
Akármennyire is próbálkoztam, nem tudtam elnyomni a mosolygást.
- Merre? – érdeklődtem a falnak támaszkodva.
- Látogatok egy kicsit. – vigyorodott el ismét.
- A kintieket? – vontam fel a szemöldököm. – Csak így? Egyedül? Hogy szöktél meg?
- Szökésben is profi vagyok. – húzta ki magát büszkén. – Nem jössz velem?
A mosoly szinte azonnal eltűnt az arcomról, és elhúztam a számat.
- Nem hiszem, hogy jelenleg annyira örülnének nekem. – mondtam, és a gyomrom azonnal görcsbe rándult, mikor arra gondoltam, nem a külvilág az egyetlen, aki ki van akadva az új kapcsolatom miatt.
Fel sem tűnt a beállt csend egészen addig, amíg Niall felé pillantva észre nem vettem a rajtam tartott elgondolkozó tekintetét.
- Miért van egy olyan érzésem, hogy nem a kintiek miatt aggódsz te igazán? – kérdezte, megtörve a csendet.
Elnyomtam egy feltörni készülő sóhajt, és lesütöttem a szemem. Niall egy volt azon kevés emberek közül, akik valamiért hamarabb rájöttek, mi folyik bennem, még mielőtt én bevallhattam volna saját magamnak. De nem tudtam, ennek örülnöm kéne, vagy, hogy ez egy figyelmeztető jel, miszerint erősebb falat kellene magam köré húznom.
- Mit tudsz? – kérdeztem, mikor újra felnéztem a szemébe.
- Inkább az a kérdés, mit árulhatok el. – állta a tekintetemet. – Nem fogom kiadni Liam-et, Avery. – rázta meg a fejét.
- Nem is azt kérem. – válaszoltam. – Csak hogy áruld el, mit kellene tennem, hogy ne veszítsem el.
- Több kell ahhoz, hogy elveszítsd, mint gondolnád. – mondta, még mielőtt rájött volna, hogy ezzel talán túl sokat mond. – Szeret téged, és aggódik érted. Aggódik, mert többet tud rólad, mint bárki más, és fél, hogy bajod esik.
- Mitől? – meredtem rá értetlenül.
- Nem mitől, inkább kitől. – nézett jelentőségteljesen.
Szólásra nyitottam a számat, amikor rájöttem, tulajdonképpen pontosan tudom, mire céloz Niall. És most így utólag belegondolva, nem is értem, miért nem jutott eszembe a legalapvetőbb feltételezés. Liam nem rám dühös, illetve de, de nem annyira, mint Louis-ra, akiről azt gondolja, nem tesz jót nekem, vagy éppen nem fog jót tenni nekem, az most teljesen mindegy. A múltjára hivatkozva azt gondolja, Louis az első adandó alkalommal, amikor jó szándékkal közeledtem felé, kihasználta, és azért vagyunk most együtt.
- Ó, hogy… - kaptam a homlokomhoz.
- Most már érted, ugye? – kérdezte Niall.
Hát hogyne értettem volna. Ráadásul végig a szemem előtt volt.
- Ha jobban belegondolok, talán meg is értem valamilyen szinten Liam-et. Elvégre úgy tekint rád, mint a húgára, és talán én sem örülnék neki annyira, ha a húgom valamelyikünkkel kavarna. Vagy nem is akármelyikkel. – folytatta.
Mintegy végszóra, kinyílt a lift ajtaja, én pedig kénytelen voltam félretenni az összes felvetésemet és kérdésemet a dolgokkal kapcsolatban, mikor láttam, hogy az ír fiú távozni készül.
- De miért nem akartad elmondani nekem? – szóltam utána, mielőtt Niall kilépett volna a liftből, ő pedig még utoljára hátrafordult.
- De hát most sem mondtam semmit. Mindenre magadtól jöttél rá. – vonta fel a szemöldökét, én pedig rögtön vettem a ki nem mondott üzenetet.
Bólintottam, bár akkor már jóval előrébb járt, és követtem az útját az előtéren keresztül, hogy megcélozhassam az eredeti úti célom.
A dolgok a napnál is világosabbak voltak, és már pontosan tudtam, mi lesz a következő lépésem és az azutáni egyben. Újra beszélnem kell Liammel, de ez alkalommal nem fogom hagyni, hogy elutasítson, muszáj lesz hagynia, hogy elmagyarázzam, mindent félreértett. El fogom mondani, hogy nem Louis a hibás, sőt, épp ellenkezőleg, elvégre én akartam mindenáron megtudni, miért volt olyan, amilyen, én sétáltam bele a saját magunknak felállított csapdába. El fogom mondani, hogy szükségem van Louis-ra, és hogy az elmúlt időszakban ő volt a kapaszkodóm.
Aztán beszélnem kell Louis-val is, akinek szintén tartozom egy hosszabb vallomással, akármennyire is remegek már most, mi lesz a reakciója.
Szinte észre sem vettem, hogy majdnem nekimentem az egyik biztonságinak, aki a szokásos körútját járhatta a hotelben, ugyanis miután egy rosszalló pillantással arrébb tessékelt, már le is támadott, mégis mit csinálok egyedül, azonban miután megnyugtattam, hogy csak a portára jöttem, morgott valamit válaszol és már ott sem volt. Miközben azt az irányt néztem, amerre távozott, eszembe jutott, mennyire furcsa, hogy ahhoz képest, hogy nem ez az első alkalom a turné alatt, hogy ilyet tapasztalok, mégis kicsit idegennek találom, hogy jóformán mosdóba sem lehet kimennünk kísérő bizottság nélkül, de ha figyelembe veszem, hogy nem akárkikkel utazok együtt, akkor annyira nem tűnik csodának a dolog.
Megfordultam, hogy folytathassam az utamat, azonban kénytelen voltam ismét megtorpanni, azonban ez alkalommal a lábaim akaratom ellenére gyökereztek a földbe.
Ugyanis a csarnok közepén újra kiszúrtam Niall-t, azonban ez alkalommal nem volt egyedül. Épp abban a pillanatban engedett el egy nálam pár évvel fiatalabb lányt az öleléséből, miközben a háttérben megpillantottam Louis-t is, aki egy számomra kicsit sem ismeretlen nővel beszélgetett. Tudtam, talán jobb lenne, ha most inkább elmennék, mintha nem is láttam volna őket, azonban a következő pillanatban a nő tekintete rajtam állapodott meg, és nem sokkal később már a lány is engem nézett. Akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen mindkettejüket ismerem.
Elvégre sikerült farkasszemet néznem Louis anyjával és az egyik húgával.

Sziasztok!:)
Először is nagyon sajnálom az újabb két hetes csúszást, nincs is egyéb magyarázatom erre az egészre, mint hogy vizsgáztam, és a legtöbb időmet elvette a tanulás. Erről ennyit, mindenesetre igyekszem az egy hetes rendszert visszahozni, és jobban beosztani az időmet.:) Másodszorra pedig nagyon-nagyon köszönöm az összes pipát, kommentet és feliratkozót!<33 Plusz a türelmeteket a késéssel szemben.

További jó hétvégét mindenkinek, és ha minden jól alakul, jövőhéten jelentkezem az újabb fejezettel!:)

-xoxo, Sophie V.