24. - Első benyomás

Talán nem a legjobb ötlet volt csak állni és bámulni, mintha még életemben nem láttam volna embert, de akármennyire is igyekeztem akár egy lépést tenni feléjük, vagy a döbbentnél valami kevésbé erőteljes arckifejezést vágni, minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Volt egy olyan érzésem, ezzel most pont sikerül a frászt hoznom a velem szemben állókkal, akik még mindig engem méregettek, de a jelenlegi helyzetben nem tudtam, mit kéne tennem. Egy kevésbé furcsa szituációban esetleg oda kéne mennem, vagy valami, de az állapotukat látva épp most érkezhettek meg, ráadásul hosszú idők óta most először látják Louis-t, nyilván az utolsó dolog, amire most vágynak, hogy odamenjen a csaj, akiről tulajdonképpen egy újságból tudták meg, hogy együtt van vele.
Talán tényleg nem volt a legjobb ötlet, hogy leblokkoltam, de valamiért jobban féltem attól, hogy már most utálnak, mint hogy oda kelljen mennem hozzájuk. Ráadásul még a tekintetükből sem sikerült semmit sem kiolvasnom, ugyanolyan semlegesen néztek rám, mint ahogy én próbáltam rájuk, kevesebb sikerrel. A pillantásom ezután Louis-ra kúszott, de tekintve, hogy bajnoka volt az érzelmek elrejtésében, őt aztán nézhettem órákon keresztül, akkor sem lettem volna okosabb. Fogalmam sincs, meddig nézhettünk farkasszemet, amikor hirtelen elkapta a tekintetét, és a családja felé fordult, akik nagy nehezen követték a példáját, miután mondott nekik valamit. Azonban a húga nem bírta valami sokáig, miközben a másik kettő beszélt, ő vissza-visszapillantgatott rám.
Nem tudtam, miről mehetett a beszélgetés, de volt egy olyan érzésem, közöm lehet hozzá, ugyanis nem sokkal később arra lettem figyelmes, hogy Louis elindul felém, én pedig még mindig nem bírom elemelni a tekintetemet a családjáról. De nem volt elég gyors, ugyanis valaki megelőzte.
- Hát te meg mit csinálsz itt? – hallottam meg Macey hangját, akinek sikerült annyira a frászt hoznia rám, hogy ezzel együtt ki is rángatott az eddigi állapotomból.
- Mi? – ráztam meg a fejem, és a pillantásomat újra Louis-ra szegeztem, aki már egész közel járt hozzánk.
- Nem kaptad meg Corinne üzenetét? – pislogott a menedzserem asszisztense.
Megráztam a fejem, ő pedig megforgatta a szemeit.
- Változott a mai terv, gyere! – ragadta meg a karomat, épp abban a pillanatban, hogy Louis is mellénk ért.
- Beszélhetnénk? – kérdezte.
Szólásra nyitottam a számat, azonban, ahogy sejtettem, Macey megelőzött.
- Bőven lesz időtök még beszélni később is, de most mennünk kell, Avery. – intézte kizárólag felém a szavait, ezzel együtt elárulva az álláspontját a közös ügyünkkel kapcsolatban.
Egy újabb kevésbé örülő személy. Bár valamiért nem számítottam másra az egyetlen olyan stábtagomtól, aki évek után sem bír a szemembe nézni.
Tudtam, hogy ez nem olyan dolog, amit meg kéne várakoztatni, azonban azzal is tisztában voltam, milyen az, amikor Corinne hatást gyakorol Macey-re, így egyenesen kizártnak tartottam, hogy hagyni fogja, beszéljek Louis-val.
- Nem fog sokáig tartani. – nézett könyörögve az előbb említett személy, mire kérdőn a lány felé fordultam, de ő csak megrázta a fejét.
- Mennünk kell! – mondta, és már el is indult, maga után húzva engem, azonban még utoljára hátrapillantottam a még mindig ott ácsorgó Louis-ra.
- Sajnálom. – tátogtam egy bocsánatkérő pillantás kíséretében, azonban mind hiába, az arca semmiről sem árulkodott.
Jóformán semmit sem tudtam kivenni a tekintetéből, és ez rosszabb volt bármi másnál.

A borzasztóan sürgős, halaszthatatlan dolog, ami miatt Macey elrángatott a hotel előcsarnokából, valóban Corinne üzenete volt, miszerint meg ne próbáljam ma elhagyni a szállodát, ugyanis a programváltozás szerint estére egy jótékonysági rendezvényre vagyunk hivatalosak, és amint ő visszaér, már neki is kezdünk a készülődésnek. Na, most ebből az lett, hogy az öltöztető csapatot baromira hidegen hagyta Corinne távolléte, amelynek okára egyébként nem derült fény, és akárkit kérdeztem, senki sem volt hajlandó akár csak meghallani a kérdésem. Így anélkül, hogy a második anyám jelen lett volna, alig két perccel a szobába érkezésem után, már nekem is ugrottak, és egy lélegzetvételnyi szünetet sem kaptam, órákon keresztül egy székben kellett ülnöm, miközben ők úgy ugráltak körülöttem, mintha valami tökéletesnek készülő szobor lennék vagy valami olyasmi. Keserűen elmosolyodtam magamban a hasonlatom miatt, ugyanis a gondolat, miszerint ez mennyire normális az én világomban, még mindig gyomorforgató érzéssel töltött el. És akkor ehhez még hozzájárult a korábban történtek is, amikkel még mindig nem tudtam mit kezdeni. Pontosan jól tudtam, miről akart velem beszélni Louis, illetve, hogy mi lehetett a terve, azonban ha arra gondoltam, vajon milyen szerepet tölthetek most be az anyja és a húga szemében, vagy éppen a család többi tagjáéban, ismételten egy nem túl kellemes érzés töltött el. Elvégre minden okuk meg lenne arra, hogy ne kedveljenek, főleg azok után, hogy Macey szó szerint elrángatott előlük és Louis elől, de leginkább azért is, mert fogalmuk sincs arról, mennyi ideje lehetünk együtt vagy éppen hogy kerültünk egyáltalán össze. Ráadásul pont annyi tudhatnak rólam, amennyit az újságokban olvasnak, rokonság Liammel ide vagy oda, a két évvel ezelőtt történtek miatt tabu téma voltam, és ezzel pontosan tisztában vagyok. Hiszen én akartam így.
- Hahó, egy mosolyt kértem! – rázta meg előttem a tenyerét a Lauren névre keresztelt sminkes, mire pislogtam párat, majd egy bocsánatkérés elmotyogása után követtem az utasítását.
Egy apró mozdulattal felvitte rám a körülbelül huszadik réteg valamit, ami szerintem a pirosító lehetett, majd ellépett tőlem, és szakértő szemekkel vizsgálni kezdett.
- Oké, azt hiszem, megvagyunk. – bólintott elismerően egyet a saját munkája láttán.
Nem is csodálkoztam ezen, elvégre Macey-től tudom, hogy a környéken ő a legjobb.
- Köszönöm. – erőltettem magamra egy mosolyt, csak hogy ne tűnjek annyira távolságtartónak, mire biccentett és áttessékelt a másik szobába, ahol az öltöztető bizottság várt.
Meg még valaki.
- Louis? – vontam fel a szemöldököm, mire az említett személy megfordult.
Ha azt mondom, egyáltalán nem blokkoltam le, miután a pillantásom az eléggé kicsípett öltözékére tévedt, akkor hazudok, mert szinte már kínosan éreztem magam, miközben elkönyveltem magamban, mennyire jól is áll neki az öltöny.
Bár az első pillanatban nem igazán értettem, mit keres itt, hamar észbe kaptam, miután újra lejátszódtak bennem Macey szavai, így már sejtettem, mire célzott, amikor azt mondta, még bőven lesz időnk beszélni.
Ezt ő intézte így. Ezek szerint még sincs annyira ellenünk, mint gondoltam.
- Mondtam, hogy beszélnünk kellene. – nézett jelentőségteljesen, mire bólintottam, és az ajkamba harapva néztem hátra a bent tartózkodó emberekre, akik még csak rám sem néztek, és már ott sem voltak.
Visszafordultam a fiú felé, aki elnyomott egy sóhajt és belekezdett abba, amit már korábban meg akart tenni.
- Oké, ez nekem is ugyanolyan hirtelen jött, mint neked, fogalmam sem volt róla, hogy itt lesznek. – rázta meg a fejét.
- Nem tudtad? – meredtem rá értetlenül.
Valamiért elég furcsának tartottam, hogy Louis-nak még csak sejtése sem volt a felől, hogy látogatói érkeznek, ha csak nem más valaki intézte, hogy így legyen.
- Nem, ma reggel szóltak, hogy úton vannak ide a reptérről. Valószínűleg már korábban le volt beszélve, csak senkinek sem jutott eszébe hetekig. – dőlt neki az ablakpárkánynak.
- Ezt meg hogy érted? – kezdett egyre jobban összezavarni, ennek köszönhetően pedig fokozatosan elvesztettem a fonalat.
Ez alkalommal már kevésbé komolyan nézett rám, ismételten úgy, mintha illene tudnom, miről beszél.
- Jobb dolgom is volt, mint hogy azon görcsöljek, mikor jönnek utánam.
Nem tudtam eldönteni az arcát nézve, a szemei valóban mosolyognak e vagy csak én képzelem be, mindenesetre nagyon úgy tűnt, a célzás valóban nekem szól.
Vagy inkább rólam.
Figyelmen kívül hagytam az enyhe kihívást a hangjában, noha nagyot kellett nyelnem, hogy összeszedjem magam, és ne látszódjon rajtam semmiféle remegés.
- És most mi a terved? – kérdeztem.
- Hát, elég kíváncsiak rád, szóval nem ártana bemutatnom téged. – válaszolta.
- Mit mondtál nekik?
- Hogy azért nem mondtam el semmit, mert még semmi sem volt biztos és nem akartuk elkiabálni a dolgot. Gondolom, ez jobb, mintha azt mondtam volna, Liam rám küldött, mert egy pöcs vagyok és túl jó hatással voltunk egymásra. – nézett rám ismét kihívóan, azonban ez alkalommal már nem bírtam ki, elvörösödtem.
A korábbi önbizalmam, amivel azt terveztem, bevallom neki az érzéseimet, már koránt sem volt olyan erős, mint volt, de ismét közel álltam ahhoz, hogy kimondjam, amit már régóta tervezek.
- Szerintem túlságosan elrontasz. – vettem fel a kesztyűt, miközben keresztbe tettem a karom. – Elvégre én kifejezetten jó kislány voltam, mielőtt Liam rád nem küldött.
- Ugyan már, Avery, mikor voltál te jó kislány? – vonta fel a szemöldökét, majd ellökte magát az ablakból, és elindult felém.
- Miután megfogadtam, hogy az leszek. – közöltem rezzenéstelen arccal, azonban alig bírtam elnyomni a feltörni készülő vigyorgást, miközben lecövekelt közvetlenül előttem.
- Mennyi ideig is tartott? – kérdezte gúnyosan. – Fél évig?
- Vonzom a bajt. – vontam meg a vállam, közölve a nyilvánvaló tényt.
- Vettem észre. – jegyezte meg, miközben egyre közelebb hajolt hozzám.
Szinte már megkönnyebbülésként ért, amikor az ajkai az enyémekhez értek, és miután a nyelve bebocsájtást nyert, úgy csókolt, mintha hónapok óta nem tehette volna meg, és lehet, hogy költői túlzás, mégis szinte olyan érzésem volt, ha figyelembe vesszük a körülményeinket. Szó nélkül hagytam, hogy a kezei a derekamra vándoroljanak, még akkor is, ha ez alkalommal talán kétszer annyira remegtem bele az érintésébe, mint eddig bármikor máskor. Tudtam, nincs sok időnk, ezért igyekeztem a lehető legjobban elmélyíteni a csókot, de így is szinte kínzásként fogtam fel, mikor meghallottam az ajtó nyitását mögöttem, és elhúzódtam Louis-tól.
- Av? – nem kellett hátranézzek ahhoz, hogy tudjam, Corinne került elő.
- Csak egy perc. – fordultam félig felé, majd a következő pillanatban már be is csukta az ajtót, így a tekintetem újra Louis-ra szegeztem, aki már megint azzal az idegesítő vigyorával fogadott. – Most mi van?
- Öt másodpercre nem bírnak egyedül hagyni velem. Kezd olyan érzésem lenni, mintha nem kedvelnének. – mondta tetetett felháborodottsággal.
Hitetlenül megráztam a fejem, miközben hagytam, hogy meg fogja a kezem és neki álljon az összekulcsolt ujjainkkal játszani.
- Remélem nincsenek téveszméid velük kapcsolatban. – komolyodott el ismét, azonban nem kellett sokat gondolkoznom, hogy rájöjjek, a családjára céloz.
- Mármint? – érdeklődtem, még mindig a kezeinket figyelve.
- Egyáltalán nincsenek rossz érzéseseik veled szemben. Csak nem tudnak hova tenni. – mondta, mire felpillantottam, hogy a szemébe nézhessek.
- Néha én sem tudom saját magamat. – nevettem fel kínosan.
Halványan elmosolyodott, majd magához húzott, és nyomott egy puszit a homlokomra.
- Megoldjuk. – mondta, miután elengedett, és az ajtó felé vette az irányt.
A távolodó alakját figyelve legszívesebben utána szóltam volna, hogy maradjon velem, de tudtam, nem számít, mit akarok, ha úgysem én döntöm el a dolgok menetét. És csak most értettem meg igazán, ez az érzés sosem fog elmúlni. Mert mindig mások fogják eldönteni, akár tetszik, akár nem. Mert mindez ezzel jár.
Miután Louis eltűnt az ajtó mögött, visszafordultam a szekrényre kiakasztott ruhához, hogy neki álljak összeszedni magam, a lehető legjobban végigcsinálva ezt az estét, azonban alig tettem két lépést, mikor meghallottam az ismerős hangot mögülem.
- Te tényleg szereted őt, nem igaz?

Helló mindenki!<3
Remélem mindenkinek jól telt az elmúlt hete és az eddigi hétvégéje, továbbá, hogy a sorstársaim túlélték a félévzárást és az ezzel járó esetleges izgulást.:) Nem tudom, ki hogy van vele, de ezek után én mindig arra gondolok, ha ennek vége, már itt a nyár, szóval ezzel inspirálom magam.
Ismételten nagyon nagy, hálás köszönet a pipákért, kommentért és feliratkozókért, eszméletlen aranyosak vagyok, illetve nagyon sokat jelentenek, mint mindig, szóval köszönöm!<3

További jó pihenést mindenkinek, használjátok ki jól a hétvégét, sok sikert a következő héthez és szombaton jelentkezem!:)

-xoxo, Sophie V.