25. - Sajnálom

Valamiért nem tudtam meglepődni azon, hogy amikor megfordultam, egyenesen Liammel néztem farkasszemet. Nem tudom, miért, talán a lelkem mélyén számítottam arra, hogy felbukkan, vagy csak reménykedtem benne, teljesen lényegtelen, elvégre egyedül az számított, hogy itt van és magától jött. Vagy legalább is nagyon remélem.
Ez alkalommal sikerült leköröznie Louis-t a hogyan ne mutassuk ki az érzelmeinket dologban, ugyanis akármennyire próbálkoztam, esélytelenül, meg nem tudtam volna mondani, most mire gondolhat.
Olyan kifejezéstelen arccal figyelt, mintha csak az időjárásról kérdezett volna az előbb.
- Mennyit hallottál? – kérdeztem, figyelmen kívül hagyva az előbbi kérdését.
Annyira nem rémisztett meg a gondolat, hogy esetleg mindent hallott az előbbi beszélgetésünkből, de az, hogy vajon miként fogta fel a dolgokat, már kevésbé hagyott hidegen.
- Eleget? – vonta fel a szemöldökét.
Nyugodtan a szemére hányhattam volna, hogy minek hallgatózik, de a szemem előtt még mindig az volt, hogy itt van és napok óta először hajlandó hozzám szólni.
Elnyomtam egy sóhajt, és ki húztam magam. Hosszú beszélgetésnek nézünk elébe.
- Mit vársz, mit mondjak? – ráztam meg a fejem. – Kérjek bocsánatot, amiért nem mondtam el?
Nem válaszolt elsőre, így amíg arra vártam, tanúja lehettem, ahogy az arcára egyre jobban kiül az ingerültség, és a lepel alatt tartott düh, ami ki tudja, mióta lehet elrejtve.
- Csak annyit mondj el, miért ő? – suttogta.
Ha azt mondom, sok mindenre számítottam, csak erre nem, akkor túlságosan könnyűnek írom le a helyzetemet, így a pofonként ért a kérdés kifejezés talán jobban hatott volna. Elvégre sikerült feltennie az egyetlen olyan kérdést, amire talán még én magam sem tudom a megfelelő választ, nem számít, hányszor merengtem rajta az elmúlt időben.
Szólásra nyitottam a számat, azonban hamar rájöttem, nem tudok mit mondani.
- Nem akarom tudni, miért nem mondtad el. – folytatta lassan, elnyomva az idegességet a hangjában. – Csak azt, miért ő kell neked.
Lehunytam a szemem, hogy elszámoljak tízig, azt remélve, ez idő alatt talán sikerül valahogy meglelnem a tökéletes választ, de háromig sem jutottam, mikor felfogtam, a tökéletes nem létezik.
Számunkra biztos nem.
- Mert szükségem van rá. – csúszott ki a számon alig hallhatóan, még mielőtt alaposan végiggondolhattam volna.
Abban a pillanatban, hogy kimondtam, Liam-re kaptam a tekintetem a reakcióját lesve, azonban hosszú pillanatokig úgy tűnt, semmilyen érzelmet nem sikerült kiváltanom belőle ezzel a válasszal.
Az arcáról újra eltűnt az összes érzés, amit eddig hajlandó volt kimutatni a beszélgetésünk alatt, de tudtam, az csak a töredéke volt az összes felgyülemlettnek, ami benne volt velem kapcsolatban. És azzal, amit tettem.
Fogalmam sincs, mennyi ideig állhattunk szótlanul egymással szemben, amikor a hangja kardként hasította át a csendet.
De nem azt mondta, amire számítottam.
- És neki is rád.
Olyan volt, mintha nem is nekem, inkább magának beszélne, mondta volna ezt a megállapítást, és már a hangja sem tűnt olyan hidegnek és közömbösnek. Ahogyan az arca sem. Mintha megvilágosodott volna a dolgokkal kapcsolatban, úgy emelte fel a tekintetét, és nézett egyenesen a szemembe. Szinte hallottam a ki nem mondott szavakat; Most már értem.
És akkor ott, hetek óta először engedtem, hogy legördüljön az első könnycsepp, amit aztán minden kérés nélkül követett a többi.
- Tudom, hibát követtem el azzal, hogy nem mondtam el és sajnálom. – suttogtam, miközben a tekintetem egyre jobban elhomályosult. – De szeretem őt, Liam. – mondtam ki először hangosan, amit már hosszú idők óta tartogattam magamban. - És tényleg szükségem van rá.
Pillanatok alatt a jó és a rossz közötti résben találtam magam, ami ez alkalommal már szakadékra tágult, a bűntudatomnak köszönhetően és bár sikerült elmondanom az igazságot Liamnek, mégsem éreztem annyi enyhülést, mint vártam.
- Akkor menj és mondd meg neki. – felkaptam a fejem, mintha rosszul hallottam volna, azonban elég volt egy pillantást vetnem a határozott tekintetére, hogy tudjam, nem értettem félre.
Két év után először láttam magam előtt azt a Liam-et, aki képes volt átérezni a helyzetemet, legyen szó bármiről, és nem kellett szavakkal kifejeznie ahhoz, hogy tudjam, nála ez felér egy támogatással.
És most mindennél nagyobb szükségem volt a támogatására.
Nem tudtam mit mondani és ő sem, így hosszú pillanatok, talán percek teltek el úgy, hogy egymással szemben állva néztük a másikat, miközben én igyekeztem a lehető leggyorsabban megnyugodni, hogy a maradék könnyeim is eltűnjenek, mire bárki ránk nyit.
Nem hiányzott egy újabb, hazugságokkal átszőtt magyarázkodás.
- Öltözz fel, kint megvárlak! – biccentett oda nekem az unokatestvérem, majd hang nélkül elhagyta a szobát, pont úgy, ahogy megérkezett.
Akármennyire is próbáltak meg a gondolataim maguk alá gyűrni, elég volt egy pillantást vetnem a felakasztott ruhára, hogy eljusson a tudatomig, nem ez a legmegfelelőbb idő arra, hogy az előbb történteken agyaljak, és amilyen gyorsan csak tudtam, felkaptam a szokásos fekete műremeket, ahogy Corinne hívja, belebújtam a cipőmbe és miután vagy háromszor elgyakoroltam az eddig jól bevált műmosolyom a közönségnek, kifelé vettem az irányt.
- Mi tartott ennyi ideig? – csapott le rám a velem egyszerre, ki tudja honnan, érkező Corinne, miközben a kezembe nyomott egy papírt.
Mivel ez nála sosem számított igazi kérdésnek, csak valamiféle megjegyzésnek, miszerint legközelebb igazán siethetnék, nem válaszoltam, inkább a kezembe adott papírra koncentráltam.
- És mit kéne énekelnem? – néztem fel belőle összeráncolt szemöldökkel, miután átolvastam a sorokat.
- Amit akarsz. – kiáltott hátra a válla felett a második anyám, miközben nekem háttal állva kutatott valami után. – Az eredeti meglepetésvendég lemondta, és téged akartak a helyére. Azt mondták, mindegy mi, csak valami új legyen. De azt mondtad, van pár.
- Igen, csak annak a fele nincs még lekottázva. – ráztam meg a fejem.
- Akkor kénytelen leszel azt elővenni, amelyik le van. – vágta rá, ellentmondást nem tűrve, majd megfordult és végignézett rajtam. – Szép ruha. Kié?
Az éppen akkor érkező Liam-re pillantottam, aki eddig a másik szobában tartózkodva várhatott rám, majd visszafordultam Corinne felé.
- Fogalmam sincs.
- Ha már daloknál tartunk, aláírtam a szerződést, miszerint részt vettél a dalírásban Niall-el. – mondta, miközben Liam felé sandított.
- Valami eszméletlen jó lett. – mosolyodott el halványan az előbbi személy. – Megmentettél minket egy alapos seggberúgástól.
- Én köszönöm, hogy segíthettem. – legyintettem.
- Mindened megvan? – kérdezte Corinne, mire bólintottam. – Akkor indulás! – kiáltotta el magát a szobában tartózkodóknak, két taps közben.
Nem kellett kétszer szólnia, varázsütésre mindenki abbahagyta, amit éppen csinált és már készen állva sorban el is hagyták a helyiséget, én pedig egy óvatos mosoly kíséretében karoltam bele Liam felém nyújtott karjába, és indultam el.
- Gondoltam, kihasználom a helyzetet, ha már kint úgy is át kell adnom másnak. – jegyezte meg szórakozottan.
Egyedül akkor értettem meg, miről beszélt, amikor a szálloda előcsarnokába érve megpillantottuk a többieket, szintén talpig elegánsban, miközben ránk vártak. A pillantásom egyből Louis-ra esett, aki Zayn mellett állva mért végig tetőtől talpig, miután kiszúrt. Elengedtem Liam karját, és a lehető legmagabiztosabban elindultam feléjük,miközben magamban fohászkodtam, hogy el ne kezdjenek remegni a lábaim, azonban amint melléjük értem, a szívverésem nagyjából lecsillapodott.
- Nem rossz. – hajolt oda a fülemhez Louis, hogy csak én halljam, amit mond, miközben egy egyszerű mozdulattal átkarolta a derekam, hogy senkinek se tűnjön fel az előbbi mondata. – A végén még vigyáznom kell.
Elnyomtam a feltörni készülő mosolygást, és az értetlent játszva pislogtam rá.
- Most nyilvánosban játszunk? – érdeklődtem valamivel hangosabban, miközben elkezdtek kifelé tessékelni minket az autók felé.
- Hát, most, hogy már mindenki jóformán mindent tud, felesleges azt játszanunk, hogy semmi közünk egymáshoz. – mondta.
- Meglep, hogy ebbe belementek. – jegyeztem meg magam elé meredve.
- Nincs más választásuk. – közölte, azonban volt valami a hangjában, ami arra késztetett, jó alaposan a szemébe nézzek.
Felvontam a szemöldököm, valamiféle magyarázatot várva, mire Louis elvigyorodott.
- Kicsit beszélgettem velük az előbb. – vonta meg a vállát.
- Kicsit? – kérdeztem vissza.
- A lényeg, hogy most már leszállnak rólunk. – mondta, miközben előre engedett, hogy beszállhassak az egyik járműbe.
De én azért nem voltam ebben annyira biztos.
A zártkörű rendezvénynek és a valamilyen szinten diszkrét szervezésnek köszönhetően mondhatni könnyen bejutottunk az épületbe, minimális feltűnést keltve, de miután az a pár fotós is megkapta a képeit, amire annyit várt, már mehettünk is. De semmi sem olyan egyszerű, mint aminek látszik, így az igazi akadállyal kivételesen a bejutás után találtuk szembe magunkat, amikor is a tucatnyi sajtós, akinek kint kellett volna lennie, egyenesen az arcunkba tolt minden kamerát, alig léptünk be az ajtón.
Tulajdonképpen csak odabent lettünk tisztában azzal, mire is vállalkoztunk, vagy inkább mire is lettünk elrángatva, vagyis, csak miután észrevettük a divatvilág összetéveszthetetlen arcait.
- Mi a… - hallottam meg Niall hangját magam mögül.
- Most komolyan? – jött a következő megjegyzés Louis-tól, miközben enyhén megszorította az összekulcsolt ujjainkat.
- Már értem, Harry miért akart ennyire jönni. – vihogott Zayn, mire kapott egy megsemmisítő pillantást a göndör hajú fiútól.
- Ez kemény menet lesz. – ráztam meg a fejem lassan, miközben körbepillantottam, azonban a tekintetem hamar leragadt egy túl ismerősnek tűnő arcon. – Az ott jól látom, hogy…
Ami azt illeti, nagyon reméltem, hogy nem, nem látom jól, de amikor az illető oldalról egyenesen felénk fordult és miután rajtunk landolt a tekintete, egyenesen felénk emelte a teletöltött pezsgőspoharát, egyszerre sápadtam el és kívántam, hogy nyeljen el a föld most azonnal.
Megpróbáltam egy határozott mozdulattal elfordulni, és azzal a lendülettel elindulni kifelé, azonban Zayn megelőzött.
- Hé, Avery, az nem az a seggfej, akit annak idején leszedtünk rólad Párizsban?



Sziasztok!:)
Boldog szombatot mindenkinek és január végét!<3 Remélem mindenkinek jól telt az év első hónapja, akinek meg annyira nem, az se szomorkodjon, az még nem azt jelenti, hogy a többi sem fog jól.:)
Szeretnék elnézést kérni a rész tartalma miatt, eléggé érdekesre sikerült, ezzel én is tisztában vagyok, de eszméletlen szétszórt voltam az elmúlt egy hétben, és ez most jön ki rajtam. Mindenesetre a következőre már összeszedem magam, és megígérem, nem lesznek ennyire laposak a történések.:) Továbbá szeretném megköszönni az összes pipát, kommentet és feliratkozást, és sok kedves szót, ti vagytok a legjobbak és nem is kívánhatnék több támogatást!<33 Komolyan, nem győzöm hangsúlyozni, mennyire sokat jelent a véleményetek, akár chat-ben, akár kommentben írjátok, ezzel folyamatosan ösztönöztök. Köszönöm!<3

Sok sikert a következő héthez, és jövőhéten jelentkezem az újabb résszel!:)

-xoxo, Sophie V.