26. - A szó, ami mindent felforgat

A magamra erőltetett mosoly az arcomra fagyott, a lábaim a földbe gyökereztek, a szemem mintha képtelen lett volna másfelé nézni és a fülemben megállás nélkül szólt a vészcsengő, arra késztetve, fussak. De akármennyire is csábított a lehetőség, tudtam, nem szabad, egy lépés után úgyis visszarántanának, mit sem sejtve az akadályról, ami elé állítanak.
Menekülni akartam. Hosszú idők óta először.
A szabadon lévő kezem automatikusan ökölbe szorult, míg a másikkal görcsösen fogtam a még mindig mellettem álló Louis kezét, és bármennyire nem állt szándékomban a frászt hozni rá, képtelen voltam akár csak megjátszani, mi folyik bennem. Így nem ért meglepetésként, amikor éreztem, hogy megfeszül mellettem.
- Pedig megígértem magamnak, hogy nem rúgok szét ma egy segget sem. – hallottam meg Zayn szórakozott hangját valahonnan a háttérből.
Kár, hogy nem tudtam nevetni.
Elvégre a legkevésbé sem volt vicces kedvemben, főleg, miután a tekintetem még mindig a valamivel messzebb álló fiún volt, aki szintén nem kímélt a kémlelő pillantásától.
Nem sokat gondolkoztam azon az estén, illetve de, de nem azon a részén, melyek után még napokig éreztem a szorítását a csuklómon, azonban nem egyszer fordult már meg a fejemben, vajon ő mennyire emlékszik a történtekre és mennyire gondolta komolyan a tetteit. A tekintetét látva összeszorult torokkal vettem tudomásul, hogy talán nem volt annyira részeg akkor, mint gondoltam, és hogy Sean talán még undorítóbb, mint amire számítottam.
Lehunytam a szemem, ezzel is előrébb segítve magam ahhoz, hogy ne kelljen ránéznem, majd miután elszámoltam háromig, kinyitottam, azonban az idegesítő vigyorát még mindig nekem tartogatta. De ez alkalommal nem sokáig, ugyanis miután sikerült felerőltetnem magamra az érzelemmentességet, tanúja lehettem, ahogyan szépen lassan lefagy a képéről.
Egyszer már gyengévé tett. Többször nem fog megtörténni.
- Menjünk. – törtem meg a kisebb csendet, és a többiek felé fordultam. – Nem éri meg. – ráztam meg a fejem Louis-ra pillantva, aki még mindig gyilkos pillantással méregette a fiút.
Nagy nehezen sikerült felém fordítani a fejét, de elég volt egy pillanat, hogy leolvashassam a tekintetéről, mennyire nehezére esik higgadtnak maradnia, amin annyira nem csodálkoztam.
Elvégre annak idején ők szedték le rólam Sean-t.
- Vegyüljünk, és próbáljunk meg viselkedni, oké? – lépett mellénk Liam, átvéve ezzel a csapat vezetését, miközben jelentőségteljes pillantásokat lövellt a bandatársa felé.
Mindannyian Louis-t kémleltük, ahogy az egyre sötétedő tekintete egy másodperc alatt átvált egy viszonylag nyugodtabbra, miközben magára erőltetett egy műmosolyt.
- Hát persze. – vágta rá.
De nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy kitaláljam, ez a mosoly pont annyira volt igazi, mint a higgadtság, amit magára erőltetett.
Elnyomtam egy sóhajt, amikor megláttam a szponzorfal felől integető Corinne-t, miközben a mögötte álló fotóstömegből néhány felénk fordult.
- Mennem kell pózolni. – nyögtem fel, és elengedtem Louis kezét.
Azonban utánakapott, és miután szó nélkül újra összekulcsolta az ujjainkat, megértettem, mi a célja, mire az ajkamba harapva megálltam, ismét felé fordultam.
Mivel tudtam, hogy nem éppen a nyilvánosság előtt kellene közelednem hozzá, bármennyire is szükségem lett volna a közelségére, csupán csak egy jelentőségteljes pillantást vetettem rá, azonban ő másképp gondolva a helyzetet, nem törődve az emberek kémlelő tekinteteivel, a derekamnál fogva húzott magához.
Nem kellett hátranéznem ahhoz, hogy tudjam, minden körülöttünk lévő minket bámul, sőt, hogy valószínűleg fotóznak, vagy már le is fotóztak, valamiért még sem tudott meghatni a jelen pillanatban, bármennyire is tartottam a rám váró kioktatástól azzal kapcsolatban, ez nem tartozik senkire. Szinte fájdalmas volt, hogy az egész nem tartott tovább tizenöt másodpercnél, de tudtam, Liamnek igaza van, legjobb, ha beolvadunk, bár nem sok esélyét láttam a dolognak, ha már a legújabb témának számítottunk, és ezzel a jelenettel csak rontottunk a helyzeten.
Elhúzódtam Louis-tól, aki halványan elmosolyodott, majd maga után húzva elindult Corinne irányába.
- Nem lenne jobb, ha előbb a többiekkel mennél? – kérdezte Corinne a fiútól, miután odaértünk mellé, de csak úgy, hogy mi halljuk.
- Tök mindegy, úgy is térden állva könyörögtek volna egy közös képért. – vonta meg a vállát Louis, majd azzal a lendülettel már be is húzott a vakuk kereszttüzében álló szponzorfal elé, megindítva ezzel a kérdés és fényáradatot.
Volt annyi eszünk és tapasztalatunk ahhoz, hogy tudjuk, itt nem szokás semmire sem válaszolni, főleg, mivel a kérdések fele tolakodó, és sablonos, de leginkább azért, mert mindketten tudtuk a következményeket, és a korábbi megállapodásunk szerint amúgy sem terveztünk mondani bármit is, teljesen mindegy, hol vagyunk. Mindenki szerint a legjobb megoldás az volt, ha szépen csendben csináljuk a dolgunkat, anélkül, hogy egy szót is szólnánk, hogy sikerült egymásra találnunk, és a többi.
Szóval igyekeztem a lehető legkevésbé sem reagálni az egyre többször feltett kérdésnek, csupán csak a dolgomat végezni, miközben jó pár szögben lefotóztattuk magunkat.
- Igaz, hogy a turné hozta magukat össze?
- Ez a legújabb marketingfogása, Avery?
- Mit szól ehhez Liam?
Akármilyen hangosan is üvöltött a fejemben Corinne korábbi megrovása, miszerint senkinek sem tartozok magyarázattal, nem egyszer nyeltem vissza egy-egy kitörni készülő választ, miután rájöttem, szinte minden kérdésüket alá tudják támasztani, csak éppen nem az igazsággal.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, miután a szőnyegen való végigsétálás után végre levonulhattunk az emberek közé, remélve, elnyel minket a tömeg annyira, hogy ne mi legyünk a középpontban. Azonban mikor két lépés után sikerült megtalálnia minket egy újabb adag firkásznak, kénytelen voltam belátni, a menekülésnek messze nincs még vége.
Mint egy alátámasztásként hamarosan fel is bukkant két biztonsági, a segítségünkre sietve, miután megkapták a fülest, hogy kicsit megakadtunk.
- Erre. – biccentett a fejével az egyik, és elindult előre, miközben a másik szorosan mellettünk haladt, a karjával mutatva a határt, meddig jöhetnek közelebb hozzánk.
Miután sikerült egy valamivel kevésbé zsúfolt területre érkezni, a biztonságiak pár lépéssel arrébb sétáltak, azonban mindketten tudtuk, valószínűleg már nem szabadulunk tőlük az est hátralévő részében, de amikor meghallottam az ismerős hangot mögülem, valamiért már nem is bántam.
- Jó újra látni, Avery! – valamiért nem tudtam meglepődni, mikor megfordulva Sean vigyorgó képével találtam szemben magam.
Elvégre pontosan tudtam, hogy még fel fog bukkanni.
- Jesszus. – motyogtam, miközben magamban fohászkodtam, hogy csak Louis-t ne húzza ki a sodrából még jobban és azzal a lendülettel már indultam is volna tovább, ha meg nem hallom az újabb megjegyzését.
- Ne rohanj annyira! Van még egy lerendezetlen ügyünk. – lépett volna közelebb, azonban Louis-nak sem kellett több, megtorpant és Sean felé fordult, de olyan pillantással, hogy abba még én is beleremegtem.
Így valamiért nem csodálkoztam azon, hogy a fiú valamivel már bizonytalanabbul nézett vissza ránk.
- Szerintem meg nincs. – közölte a lehető leghiggadtabb hangján Louis, de tisztán kivehető volt a mögötte lévő leplezett düh.
Sean megrezzent, azonban pillanatokkal később ismét felszívta magát.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne botrányt csinálnod mindenki előtt, Tomlinson. Itt én irányítok. – szűkültek össze a szemei.
- Valóban? – vonta fel a szemöldökét a mellettem álló fiú. – Akkor lássuk, mit fognak szólni az emberek, ha beszámolok nekik arról, mi történt Párizsban. Mégis mit gondolsz, kinek fognak hinni? Neked vagy nekem?
- Louis… - kezdtem, amikor észrevettem a minket bámuló szempárokat.
Nem attól tartottam, hogy Sean mond valamit az embereknek, hanem attól, hogy azoknak maguktól is túl jó fülük van ahhoz, hogy meghallják, vagy éppen kiszúrják, valami nincs rendben.
- Valami baj van? – érkezett meg a felmentő sereg Zayn személyében, miközben Liammel az oldalán mellém lépett, mire az utóbb említett személy átkarolta a vállam.
- Oké, akkor én most mondtam neked valami nagyon vicceset, amitől neked kedved támadt inni valamit. – sziszegte a fülembe, miközben gyengéden megfordított, és elindult velem az ellenkező irányba.
Bármennyire is esett nehezemre, felvarázsoltam magamra a művigyorgást, miközben hátrafordultam, meggyőződve róla, hogy Louis-t is elhessegették Sean közeléből, azonban pár pillanattal később már újból a kezemet fogta, miközben a távolból már csak Zayn-t láttam a fiúval beszélgetni.
Inkább nem gondoltam bele, mit mondhat neki, na, nem mintha esélyem lett volna hosszasan nézni őket, ugyanis épp eléggé lefoglalt, hogy lépést tartsak az előttem haladó Liammel. Fogalmam sem volt, hova visz minket, vagy hogy éppen mi a célja, azonban miután megláttam a tágas helyiség egyik oldalán elhelyezkedő ajtókat, nem kellett sok, hogy összeálljon a fejemben a kép, mindjárt fejmosást kapunk.
Tippem sem volt, mire szolgálhatnak ezek a szobák, vagyis, miután kiszúrtam az egyedül tátongó kanapét az egyik sarokban, az érkezésünk után, kontrollálnom kellett magam, hogy ne kezdjek el öklendezni.
- Megbeszéltük, hogy nem keltünk feltűnést, mégis mi a fene volt ez az előbb? – fordult felénk, miután meggyőződött róla, hogy itt senki sem fog hallani minket.
- Mi tehetünk róla, hogy az a seggfej nem bírja ki, hogy ne kössön belénk? – tárta szét a karját értetlenül Louis, azonban Liam megrázta a fejét.
- A legegyszerűbb, hogy nem foglalkozol vele. Engem is zavar, Louis, sőt, legszívesebben én is neki ugranék, de basszameg, francot nem érnénk el vele azon kívül, hogy mindenki rajtunk fog csámcsogni! – mondta.
- Mi lenne, ha öt másodpercig nem arról szólna minden, hogy mit gondolnak rólunk mások? – csattant fel Louis, mire mellette állva megrezzentem a hirtelen felemelkedett hangjától.
Tulajdonképpen csak pár pillanatnyi beállt csend után jutott el az agyamig, most tette fel a kérdést, amit talán még egyikünk sem tett fel soha hangosan, bármennyiszer is fogalmazódott meg bennünk. De tudtam, nem számít, mennyire indulatosan követeli a választ, nem Liam lesz a személy, aki meg fogja mondani neki, elvégre ő épp ugyanannyira benne van ebben az ördögi körben, mint mi.
Ahogy sejtettem, Liam arcáról fokozatosan eltűnt az idegesség, helyt adva ezzel a fáradtságnak, és szomorúságnak, miután rájött, ez valóban az egymillió fontos kérdés.
- Csak próbáljuk meg túlélni ezt az estét, oké? – sóhajtott valamivel higgadtabb hangon. – Aztán majd holnap megbeszéljük.
Louis csak megrázta a fejét, én pedig még mindig leforrázva álltam, miközben hirtelen egyre támadóbbnak éreztem magam mellett mindent és mindenkit. Legszívesebben ismét elbújtam volna, és ez a szoba megfelelőnek tűnt a célhoz, azonban tudtam, körülbelül öt másodpercen belül úgy is keresni fognak, így inkább felszívtam magam és igyekeztem mindezt megelőzni.
- Igaza van. – szólaltam meg először, mióta félrevonultunk. – Ez a legjobb, amit tehetünk.
Liam bólintott, majd az ajtó irányába pillantva elhúzta a száját.
- Megyek és előkerítem Zayn-t, mielőtt még valami baromságot csinál. – mondta, és már indult is ki, azonban mielőtt lenyomta a kilincset, még visszafordult felénk. A tekintetén láttam, habozik, hogy bármit is mondjon. – Tudom, hogy szarul mutatom ki, de nem bánom ezt az egészet, ami köztetek van, és bármennyire is hülyén hangzik, látom, mennyire fontosak vagytok egymásnak. De ne feledjétek, kik vagyunk. Mi nem viselkedhetünk normálisan. – rázta meg a fejét, majd azzal a lendülettel kiment a szobából.
Valamiért nem törtem magam az ügyben, hogy leolvashassam Louis arcáról a reakcióját, talán azért, mert már előre féltem attól, mit fogok látni, elvégre Liam akarata ellenére lökött bele a mélyvízbe. Vagy talán nem.
Mégis hirtelen késztetést éreztem az ügyben, hogy azt mondhassam neki, mennyire sajnálom, hogy ennyi bajt okozok, hogy miattam talán még komplikáltabbak a dolgok, mint voltak, és hogy tudom, nem éri meg ez az egész.
- Mennem kéne. – mondtam inkább, lesütött szemekkel, mielőtt még valami olyat mondtam volna, ami után már nem lett volna visszaút.
Nagy nehezen rávettem magam, hogy elinduljak, azonban hamar a karom után kapott, kényszerítve ezzel, hogy a szemébe nézzek, és megtudjam, milyen érzések kavarognak benne.
- Nem fogom hagyni, hogy előlem is elmenekülj, Avery, nem én vagyok az a személy, akit kikerülhetsz! – mondta, miközben a szemei résnyire szűkültek.
- Csak próbálom azt tenni, ami mindenkinek a legjobb. – suttogtam, azonban ezzel nem csak neki, magamnak is hazudtam.
Most már nem ideges, egyenesen dühös volt, ahogy közelebb lépett hozzám, a szemeiből pedig tisztán kivehető volt, mennyire nem találja a megfelelő szavakat.
- Elgondolkoztál valaha is azon, hogy ha eltűnsz, azzal nem csak magadnak ártasz, hanem másoknak is? – emelte meg a hangját.
- Megvan neked a saját bajod Louis, nem kell az enyémmel is foglalkoznod. – ráztam meg a fejem. – Arra pedig végképp nincs szükséged, hogy egy legyek a tieid közül.
- Egy pillanatra vedd már észre, mi a fene folyik körülötted, és fogd már fel, hogy szükségem van rád, mert szeretlek! – kiáltotta, azonban azzal a lendülettel el is harapta a mondata végét, miután rájött, mit mondott.
Úgy meredtem rá, mintha szellemet látnék, holott én voltam abban a szobában az egyetlen, akiből abban a pillanatban elszállt minden élet.

Sziasztok!:)

Először is boldog szombatot, remélem, ezt a hetet is túléltétek, és hogy mindenkinek jól telt, leszámítva a szokásos iskolai szenvedést és a többit. És másodszorra...
A szokásos mondandómmal befejezve a részt, mint mindig, ez alkalommal is szeretnék megköszönni minden egyes pipát, kommentben érkezett biztatást, kedves szavakat, és feliratkozót. Mint mindig, most is nagyon sokat jelentenek, és tényleg elképesztően hálás vagyok mindenért, szóval nagyon-nagyon köszönöm!<33 Ti vagytok a legjobbak.

Ha minden jól alakul, a jövőhéten jelentkezem, addig is mindenkinek sok sikert, vigyázzatok magatokra!<3

-xoxo, Sophie V.