27. - Még egyszer utoljára

- Jó reggelt! – rikkantotta el magát Corinne, amint belépett a reggelizős szobába, ahol rajta kívül már mindenki összegyűlt, készen állva ezzel a napra, a frászt hozva ezzel rám.
Nem csak a szokatlanul jó kedve, hanem hogy sikerült majdnem a fülembe ordítania, amivel kicsit sem tett jót az amúgy is kissé labilis lelki állapotomnak, ugyanis úgy éreztem, bármelyik pillanatban képes lennék elbőgni magam.
De így ment ez az elmúlt három napban.
- Jesszus. – szisszentem fel, miközben megvakartam a homlokom.
- Összepakoltál? – hajolt át a széktámlám felett a menedzserem, figyelmen kívül hagyva az előbbi megjegyzésem.
A tekintetem lassan felemeltem a hímzett terítőről, ezzel egyenesen a velem szemben helyet foglaló fiú szemébe nézve, de valamiért nem ért meglepetésként, elvégre pontosan tisztában voltam vele, hogy eddig is engem nézett. Mondjuk, nem tudom, mit vártam, mit látok Louis szemében, ugyanis ez alkalommal is sikerült teljesen érzelemmentesen állni a pillantásomat, csak úgy, mint az elmúlt napokban, akárhányszor csak a szemébe néztem.
Ami valljuk be, nem túl gyakran történt meg az ominózus este óta.
- Igen. – válaszoltam, még mindig farkasszemet nézve Louis-val.
A szemem sarkából kiszúrtam, ahogy Niall kissé idegesen leteszi a villáját, és nem kellett felé fordulnom ahhoz, hogy lássam, amint Liam felé pillant, valamiféle magyarázatot várva, azonban hiába, elvégre ő pont ugyanannyit tud, mint bárki más. Semmit.
- Ideadnád a sót? – szólított meg óvatosan a mellettem helyet foglaló Macey, érezve a levegőben lógó feszültséget, mire egy monoton mozdulattal átnyújtottam felé a kért tárgyat, még mindig le nem véve a szemem a fiúról, aki szintúgy állta a pillantásom.
Kimondta. És én nem mondtam semmit.
- Sikerült már elérni a fiúkat? – érdeklődött a háttérben Paul talán Liam-től, elvégre ő ült mellette.
- Igen, és elvileg egykor szállnak le. – hallatszott a válasz végül Niall-től, aki eközben még mindig zavartan felém pillantgatott.
 De ő még mindig állta a tekintetem, nekem pedig kezdett fogyni a maradék türelmem is.
- Avery, mi lenne, ha… - kezdte Corinne, azonban mintegy végszóra felpattantam, majdhogynem kilökve magam alól a széket, majd anélkül, hogy akár egy pillantást is vetettem volna Louis-ra, sarkon fordultam, és szó szerint kirohantam a szobából.
Még ha utánam is kiabáltak, képtelen voltam meghallani. Jóformán semmit sem hallottam a fülemben dobogó vértől, ami már az óta kísértett, mióta kimondta az egyetlen szót, amivel sikerült elvennie tőlem a biztos talajt.
Fogalmam sem volt, merre tartok, sőt, hirtelen azt sem tudtam volna megmondani, hol vagyok, de az még annyira nem rémisztett meg, mint a tudat, hogy utoljára akkor éreztem ilyet, amikor a mélyben voltam.
De nagyon mélyen.
Valamiért nem tudtam magamban hova tenni, hogy mégis hogy a fenében tudtam valamire épp annyira vágyni, mint amennyire féltem is tőle. Igazságtalannak éreztem, hogy még így sem volt merszem semmit sem mondani neki, miközben belülről szétmart a tudat, hogy ezzel bántani fogom. Pedig megfogadtam, hogy őt nem fogom.
Valahogy csak sikerült eljutnom egy ismerős területig, vagy csak az érzekeim tértek vissza, ugyanis hamar azon kaptam magam, hogy a lakosztályunk előtt állva kutakodok a kártyám után, amivel bejuthatok, de szerencsére hamar megéreztem a hátsó zsebemnél járva. Így a következő pillanatban már be is jutottam minden egyéb erőfeszítés nélkül, szabadjára engedve ezzel a feltörni készülő könnyeket, de már fogalmam sem volt, vajon az eltévedés okozta félelem, a helyzet okozta kétségbeesés, vagy csak a reménytelenség, miszerint már feladtam, hogy bármi is simán menjen vele kapcsolatban, okozta.
Az utam egyenesen a fürdőszobába vezetett, azzal a reménnyel, talán ha egy jó adag jéghideg vizet az arcomba lökök, talán egy pillanatra megszabadulok ettől az egésztől, azonban a tükörbe nézve be kellett látnom, ezzel csak azt értem el, hogy a sminkem szinte felismerhetetlenné tette az arcom. Bár azt már a könnyeim elintézték.
Miközben egyre elkeseredetten néztem farkasszemet a velem szemben álló hasonmásommal, akaratlanul is eszembe jutott, akárhányszor csak kifut a lábam alól a talaj, valamiért mindig egy tükör előtt kötök ki, miközben azon rágódom, mennyire nem voltam elég saját magamnak. Talán ez az egyetlen szokásom, ami nem változott meg, amióta újra normális lettem, ami meglepő, ahhoz képest, hogy azon a bizonyos utolsó napon eldöntöttem, nyoma nem marad az ominózus fél évnek.
Kár, hogy túl naiv voltam, de úgy tűnt, ez sem változott.
Vettem egy nagy levegőt, és megtámaszkodtam a pulton, miközben igyekeztem lenyugtatni a mellkasomból kiugrani készülő szívemet, abban reménykedve, legalább öt percre sikerül, de a még mindig remegő karjaimra pillantva nem sok esélyt láttam a dologra. Nem sokszor volt pánikrohamhoz hasonló érzésem, de ha igen, annak nem lett vége két perc alatt.
Miután eljutott a tudatomig, hogy a víz még mindig megállás nélkül folyik, egy óvatos mozdulattal elzártam a csapot, és magam elé emeltem a kezem, azt nézve, ahogy a remegés folyamatosan csökken, egy perccel később pedig mintha meg sem történt volna, újra mozdulatlan volt. A falon lévő órára pillantottam; hat percig tartott.
Talán most lett vége először tíz percen belül.
Felsóhajtottam, és a törölközőért nyúltam, hogy nagyjából rendbe szedhessem magam, mielőtt megjelenik valaki, hogy visszarángasson az életbe, amitől legszívesebben most elmenekültem volna, de ennek gondolatára keserűen vettem tudomásul, ebben is Louis-nak volt igaza. Tényleg minden elől menekülök.
A hirtelen beállt néma csendet a kintről érkező halk, mégis határozott kopogtatás törte meg, mire felkaptam a fejem és az ajtó irányába néztem. Ha tippelhettem volna, két embert mondok, ki fog elsőként utánam jönni, azonban közülük egyiknek sem kéne kopogni, maguktól bejutnának.
Összeráncolt szemöldökkel indultam meg a lakosztály ajtajához, miközben azt mérlegeltem, nyerjek e magamnak még öt percet azzal, hogy nem nyitok ajtót, azonban beláttam, ha mindenképp be akarnak jutni, akkor egy perc alatt módot találnak rá, hogy megtegyék.
- Igen? – támaszkodtam a falnak.
- Miss. Corinne aggódik, minden rendben? – hallottam meg Derek hangját, mire elfogott egy kisebb megkönnyebbülés, és egy gyors mozdulattal lenyomtam a kilincset, és kitártam az ajtót, azonban azzal a lendülettel már csaptam is volna be, ha Louis nem gyorsabb nálam ez alkalommal is, és be nem löki azt egy laza mozdulattal, hátrálásra kényszerítve.
- Ugyan már, Avery. – meredt rám szinte már unottan a szánalmas próbálkozásom láttán, miután becsukta maga mögött az ajtót.
- Menj el, Louis. – ráztam meg a fejem, és lemondóan elindultam befelé, ezzel jelezve, hogy semmi energiám nincs erre a beszélgetésre, amikor is a karom után nyúlva húzott vissza magához, én pedig úgy estem neki, mint egy rongybaba. – Kérlek. – próbáltam meg eltolni magamtól, azonban minden próbálkozásom felesleges volt.
Az egyetlen fegyveremnek már csak az bizonyult, ha nem nézek a szemébe, de miután valahogy sikerült elérnie, hogy a homlokát az enyémnek támassza, egyre nehezebb volt csukva tartanom az enyéimet.
- Megnyugszol? – kérdezte halkan, miközben egyre erőtlenebbül lógtam a karjaiban, de még mindig nem voltam hajlandó a szemébe nézni. – Nézz rám! – utasított, mire megráztam a fejem, azonban a következő pillanatban már lefelé néztem, onnan pedig egy másodperc töredéke alatt a szemébe, és neki ennyi épp elég volt ahhoz, hogy elkapja a pillantásom, és az ajkait már az enyéimre tapasztotta.
Övön aluli volt. Elvégre pontosan jól tudta, mennyire nem tudom kontrollálni magam.
De azt is, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy megnyugodjak, hiszen a biztos pontom ő volt.
Annak a pár másodpercnek vagy töredékének, amíg megcsókolt, elég volt ahhoz, hogy az eddigi idegesség, pánik és kétségbeesés, ami átvette felettem az irányítást, fokozatosan elhagyjon, és hogy a helyét átvegye valamiféle nyugalom.
És már előre féltem, mi lesz, amikor el kell engednem.
A homlokát újra az enyémnek támasztotta, a lehető legközelebb tudva magához.
Én pedig úja késztetést éreztem, hogy megtegyem, amit akkor nem sikerült.
- Én… - kezdtem, azonban nem engedte, hogy végigmondjam.
- Nem kell kimondanod. – vágott közbe. – Nem kell.
Fogalmam sem volt, mit akar ezzel elérni, de elég volt a szemébe néznem ahhoz, hogy tudjam, ez nem szimpla kijelentés volt. Hanem kérés.
De nem voltam biztos benne, hogy tudni akarom az okát.
- Sajnálom. – suttogtam, miközben lesütöttem a szemem.
Nem válaszolt, én pedig még mindig lefelé néztem, azonban az ő pillantását magamon éreztem.
- Tűnjünk el innen! – mondta végül, mire erőtlenül bólintottam, és hagytam, hogy elengedjen, de csak annyira, hogy megfoghassa a kezemet, és kihúzzon a lakosztályból.
Valamiért nem lepett meg, hogy Derek még mindig odakint várakozott, sőt, fogadni mertem volna rá, hogy mindent hallott, azonban a tökéletes diszkréciójával is tisztában voltam, és azzal, hogy akármit tud, nem adja tovább, főleg nem Corinne-nak.
Ami azt illeti, hozzám mindig lojálisabb volt, mint a munkaadójához, bár lényegében az is én vagyok, mindenesetre az alkalmazottaim fele jobban tart a menedzseremtől, mint tőlem.
- Minden rendben? – kérdezte a testőr, de inkább Louis-tól, mint tőlem.
Nyilván látta, hogy nem vagyok valami beszédes kedvemben.
- Igen. A buszon leszünk, ha valaki keresne. – válaszolta a fiú, és már indult is tovább a lift irányába, maga mögött vezetve.
- Nem kéne valakinek veletek mennie? – húzta a száját Derek, azonban Louis leintette.
- Tom és a többiek most mentek le pakolni. – mondta, azonban enyhe gúnnyal a hangjában hozzátette alig hallhatóan: - Tőlük még nem sikerült megszökni eddig.
Belegondoltam abba, hogy tulajdonképpen eddig nekem még senki elől sem sikerült.

Mire leértünk a földszintre, már el is felejtettem, merre tartunk, és csak akkor jutott el a tudatomig újra, amikor kiértünk a hotel belső udvarába, ahol ott parkolt mind a három busz, ami csak személyszállításra szolgált, még a maradék ki tudja mennyi a stadionnál tartózkodott, amíg be nem fejeződött a csomagolás, ugyanis nem én voltam az egyetlen, aki ma lelép innen. Csak azzal a különbséggel, hogy én visszamegyek Londonba, míg a fiúk folytatják a turnét, az elő zenekari címem pedig visszakerült az eredeti tulajdonosokhoz.
Az egyetlen, aki miatt nem akartam elmenni, Louis volt, de ezt nem mondhattam meg Corinne-nak, így amikor rákérdezett, hogy érzek a hazamenetellel kapcsolatban, kapásból rávágtam, nem tudom.
Nem akartam itt hagyni.
Azonban tudtam, az egyetlen módja, hogy lecsillapodjanak a dolgok körülöttem, ha zokszó nélkül visszamegyek, és hagyom, hogy a dolgok kicsit visszarázódjanak a régi kerékvágásba. Már ha egyáltalán létezik még az.
Mindenesetre a buszban bujkálás nem is volt annyira rossz ötlet, főleg, mivel ez volt az egyetlen helyiség, ahol úgy tartózkodtunk, hogy valóban nem volt a közelünkben senki, illetve, kint álldogáltak páran, de miután Louis egy pillantással megállásra kényszerítette az egyik felénk tartót, miután kiszúrtak minket, már nem volt gond.
- A legjobb az egészben – kezdte, az egyik tincsemmel játszva, miközben a fejemet az ölébe hajtottam. – hogy ilyenkor kurvára nem foglalkoznak velünk. De komolyan. Szerintem az sem tűnne fel nekik, ha kisétálnánk innen. Csak az számít, hogy mindent összepakoljanak.
- Corinne tuti kiszúrná. – mondtam. – Nincs az a pénz, hogy akár két másodpercre is szem elől veszítsen.
- Eléggé a szívén viseli a sorsod, azt észrevettem. – jegyezte meg szórakozottan.
- Hát jobban, mint az apám. – vágtam rá, azonban a saját hangom keserűségét hallva elharaptam a mondat végét.
Nem akartam róla beszélni, sőt, még gondolni se rá, ha lehetséges.
- Tényleg, vele mi van? – kérdezte Louis, megtörve ezzel a kisebb csendet.
- Róla nem beszélek. – meredtem magam elé.
Az apám volt az egyetlen olyan téma, amiről tényleg senkinek sem meséltem az ő kivételével, de már akkor megfogadtam, hogy az lesz az első és egyben utolsó alkalom, hogy bárkinek is kiteregetem az érzéseim vele kapcsolatban. De nem Louis-ban nem bíztam meg. Leginkább saját magamban és a gyengeségemben, miszerint elég lesz egy beszélgetés róla, és ismét maga alá gyűr.
Louis felsóhajtott, és folytatta a hajammal való szórakozást, azonban a következő pillanatban gyengéden felhúzott ülő helyzetben, majd szembefordítva magával az ajkait az enyéimre tapasztotta. De ez a csók most más volt.
Eleinte nem tűnt fel a változás, egészen addig, amíg egy idő után át nem tért a szám szélére, onnantól kezdve pedig egyenesen a nyakam irányába tartott.
- Louis… - remegett a hangom, miközben eltalált egy érzékeny pontot.
- Nem csinálok semmi olyat, amit nem szeretnél. – hagyta abba egy pillanatra, amíg a szemembe nézett, majd folytatta az előbbi tevékenységét.
Egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy tudjam, nem kell félnem, azonban a szívem, ami ismét kiugrani készült a mellkasomból, nem így gondolta.
Lehunytam a szemem, miközben a nyakamtól kezdve a kulcscsontomig végig csókokkal hintette be a bőrömet, azonban a szemem akaratlanul is felpattant, amikor megéreztem, ahogy a fogai végigkarcolják egy adott ponton.
- Csak egy pillanatra feledkezz meg arról, mi van odakint. És élvezd. – morogta a bőrömbe, én pedig egyre szaporábban vettem a levegőt.
Éreztem, ahogy egyre szorosabban húzom magamhoz, már előre rettegve, hogy esetleg eljön az a pillanat, amikor el kell engednem őt.



Sziasztok!:)
Először is boldog Valentin napot drágáim!<3 Nekem csak most jutott el az agyamig, hogy mára esett egy rész kitűzése is, szóval igyekeztem egy kicsit 'romantikusabb' hangulatra hajlani, kíváncsi vagyok, mennyire sikerült elérnem.:D
Másodszor pedig szeretném megköszönni a pipákat, feliratkozókat és az iszonyat aranyos kommenteket, amiket az előző részhez kaptam. Wow, most sem győzöm hangsúlyozni, mennyire jól esnek, amiket írtok, az előző résznél pedig különösképp, elvégre azzal együtt szerintem elérkeztünk egy fontosabb fordulóponthoz a történetben, és talán az egyik legtöbbet átrágott fejezet volt részemről.:) Szóval köszönöm-köszönöm, ti vagytok a legjobbak!<333

Sok sikert mindenkinek a következő héthez, éljétek túl helyettem is, elvégre a heti betegségem okozta pótolnivalók miatt szerintem ki sem fogok látni a tanulnivalók alól.:D

<3

-xoxo, Sophie V.