28. - Rossz oldal csábítása

Louis

Bár belül ordítottam, mégis szinte szemrebbenés nélkül néztem, ahogy mindent elpakol szépen sorban, először a bőröndjébe, majd a méretes darab kivégzése után, a kézipoggyászába, végül pedig a kézitáskájába, de olyan alaposan, hogy a végére rajtunk kívül már valóban szinte semmi sem volt a szobában, az élettelen bútorzatot leszámítva. Talán túlzottan drámai a hasonlat, mégis kicsit olyan érzésem volt, mintha ezzel együtt kettőnket is elraknak, és már a történtek emlékét sem hagyja itt nekem.
- Jól vagy? – vetett véget az elkalandozásomnak, mire a tekintetemet felé kapva szembesültem a kissé ijedt arcával.
Észre sem vettem, hogy már nem rámol, hanem velem szemben áll, miközben én még mindig csak idiótán bámulni tudok. De elég volt egyetlen pillantása, és már megint képtelen voltam levenni a tekintetem az angyalszerű arcáról, amit még akkor is magam előtt láttam, ha nem volt velem.
- Persze, bocs. – ráztam meg a fejem. – Mondtál valamit?
Igyekezett, de nem volt elég gyors, így sikerült kivennem, ahogy éppen elnyomja a mosolygást.
- Nem. – fordult meg azzal a lendülettel, azonban pontosan tudtam, hogy ez nála mit jelent.
- Na, mit mondtál, Avery? – tápászkodtam fel azzal a lendülettel, miközben a lehető legjelentőségteljesebben néztem rá.
- Semmit, semmit. – indult el a fürdőszoba felé, azt gondolva, ezzel talán megússza, de nem volt elég gyors, egy szemforgatás kíséretében utánaeredtem, és a derekát elkapva húztam vissza magamhoz. – Hé! – nevetett fel, miközben neki állt kapálódzni, abban reménykedve így talán elengedem.
Mondanom sem kell, ezt benézte.
- Semmit? Biztos vagy benne? – emeltem fel és indultam meg vele az ágy felé, ahol egy laza mozdulattal elengedtem, miközben ő még mindig nem hagyta abba a nevetést.
- Ne csináld már, nem mondtam semmit! – rázta meg a fejét, ahogy felém fordult a matracon.
Felvontam a szemöldököm, és fenyegetően közelebb hajoltam hozzá, mire megpróbálta eltűntetni a vigyort az arcáról, azonban hiába próbálkozott, nem igazán sikerült neki.
- Borzasztóan hazudsz, Cane. – néztem tetetett szomorúsággal az arcomon.
- Csak neked nem tudok. – csúszott arrébb, hogy kitérjen előlem, de ez alkalommal sem volt elég gyors, azzal a lendülettel rávetettem magam, ő pedig újra felnevetett, miközben a nyaka csókolgatásával próbáltam jobb belátásra bírni. – Könyörgöm, fejezd be, nem bírom! – engedte el magát egy idő után, mintegy feladásként, azonban mikor még mindig nem eresztettem, megadta magát. – Oké, oké! Azt mondtam, szexi vagy amikor nem figyelsz.
Egy pillanatra abbahagytam a kínzását, és ez épp elég volt neki arra, hogy hátranyúljon és elkapjon egy párnát, amivel utána megpróbált eltaszítani magától, de egy laza mozdulattal kikaptam a kezéből, és félredobtam, majd a felháborodott tekintete elől kitérve a következő pillanatban már újra támadtam, de ez alkalommal az ajkait vettem célba.
Szerencsére ez alkalommal még csak meg sem kísérelte a szabadulást, mintha csak helyeselné a tettemet, úgy karolta át a nyakam és húzott még közelebb magához, miközben hagyta, hogy az ajkaink egybeolvadjanak.
Tudtam, hol a határ, és ezt már a buszban is megmondtam neki. De rendesen kontrollálnom kellett magam, hogy ne gondoljak arra, mennyire akarom őt, nehogy valami olyat tegyek, amit még megbánok.
Lassan elhúzódtam tőle, de épp csak annyira, hogy a homlokomat az övének támasszam, így tökéletes rálátást kaptam a szemeire, amikkel sosem bírtam betelni. Talán épp azért, mert Avery történeteinek nagy részét nem ő maga, hanem azok mesélik el és, talán mert a tudat, hogy esetleg én vagyok az egyetlen, aki képes mindezt kiolvasni belőlük, túlságosan magabiztossá tesz.
- Nem akarom, hogy elmenj. – szólaltam meg egy idő után.
Lesütötte a szemét.
- Talán így lesz a legjobb. – suttogta, majd újra kinyitotta. – És ti sem maradtok olyan sokáig.
- Két hét. – emlékeztettem, de feleslegesen, elvégre ő is pontosan tisztában volt azzal, mennyi ideig kell nélkülöznünk a másikat.
- Lesz rosszabb is. – húzódott hátrébb egy sóhajtás kíséretében, és elterült az ágyon.
Szólásra nyitottam a számat, azonban kénytelen voltam belátni, végül is igaza van, elvégre nem ez lesz az egyetlen alkalom, amikor huzamosabb ideig nem látjuk egymást, sőt, lesz rosszabb is. Elgondolkoztam azon, vajon mennyivel lenne másabb a helyzet, ha neki nem olyan munkája lenne, ami ide-oda rángatja őt, mivel volt egy olyan érzésem, akkor talán könnyebb lenne.
 De hamar eljutott a tudatomig a már többször is bizonyított tény; olyan hogy könnyű, nekünk nem létezik.
- Legalább lesz időd helyrerángatni a kapcsolatodat egy kicsit a többiekkel. – jegyezte meg szórakozottan, mire felvontam a szemöldököm.
- Mit kéne ezen helyrerángatni?
- Hát az elmúlt pár hétben inkább velem voltál, mint velük, ráadásul lemerem fogadni, hogy még csak be sem avattad őket a részletekbe, pedig ha jól tudom, elég közel álltok egymáshoz így öten. – válaszolta.
Akármennyire is esett jól Avery lelkesedése, szívesen megosztottam volna vele, hogy az elmúlt fél évben a kapcsolatom a többiekkel minden volt, csak szoros nem, de tekintve, hogy mindezt magamnak köszönhettem, inkább csendben maradtam.
- Ha elfelejtetted volna, a lelkizésben eléggé megakadályozott, hogy elkerüljem a begőzölt rokonod, aki teljesen kitért a hitéből, amikor értesült a dolgokról, ráadásul neki köszönhetően, ha eddig még nem voltam elég rossz a többiek szemében, akkor most már az vagyok. – mondtam enyhe iróniával a hangomban, azonban ő csak a szemét forgatta.
- Zayn bír téged. – vetette ellen, mire kínosan felnevettem.
- Ja, ő egyedül.
Ez alkalommal ő vonta fel a szemöldökét, és sikerült pont úgy néznie rám, mintha egy hülyével beszélgetne, és a legrosszabb, hogy kezdtem én is egyre hülyébben érezni magam, amin a hirtelen beállt csend egy kicsit sem segített.
Utáltam erről beszélni.
- Csak próbáld meg túlélni ezt a maradék két hetet, oké? – szólalt meg végül. – És beszélgess Liammel. Ha azt látja, meg akarod oldani, akkor engedni fog. Ismered.
- Mit kellene ezen megoldani? – meredtem rá értetlenül. – Összejöttünk, kiakadt, a múltkor meg hirtelen rájött az öt perc és közölte velünk, hogy nem bánja ezt az egészet. Szerintem ezen már nincs mit megbeszélni.
Elkapta a tekintetét, és a hirtelen elkeseredettségét látva felsóhajtottam.
- Nem vagyok kívülálló, Avery. Nem kell attól tartanod, hogy ha elmész, ki leszek közösítve. – nem csak a feltételezés volt furcsa, magát a szavakat is hitetlenkedéssel a hangomban ejtettem ki.
- Mit vársz, mit gondoljak? – tápászkodott fel ülő helyzetbe, miközben a tekintete egy árnyalattal feszültebb lett, a szobában lévő légkörrel együtt. – Lényegében megjelentem, és sikerült összeugrasztanom az egész társaságot. Tulajdonképpen nem is értem, miért nem engem támadnak. – állt fel, és ellökte magát az ágytól.
Feleslegesnek találtam a magyarázkodást, elvégre pontosan tudtuk, miért én lettem a bűnbak. Engem egyszerűbb volt azzá tenni.
- Nem fogod elhinni, hogy a lehető legjobb dolog volt, hogy megjelentél, nem számít, hányszor mondom, nem igaz? – csúszott ki a számon hirtelen, még mielőtt átgondolhattam volna a következményeit.
Háttal állt nekem, de ez nem akadályozott meg abban, hogy lássam, ahogy az egész teste megfeszül az előbbi mondatomra, én pedig azzal a lendülettel el is küldöm magam a francba, amiért ismét sikerült letámadnom.
Elvégre az elmúlt pár nap eseményei épp eléggé bizonyossá tettek a felől, mennyire nem tudja kezelni az ilyen helyzeteket.
Fél tőlük.
Fogalmam sincs, mennyi időbe telt, mire rávette magát, hogy lassan megforduljon, és a szemembe nézzen, miközben szólásra nyitotta a száját.
- Louis… - kezdte, azonban a következő pillanatban már ki is vágódott a háló ajtaja, és már be is lépett rajta az egyik biztonsági.
Még meg sem szólalt, de már mindketten tudtuk, mi jön.
- Miss. Cane, odalent várják. – nézett jelentőségteljesen a lány felé, aki tétován felém kapta a pillantását, majd vissza a testőrre.
Habozott, de nem tudtam rájönni, vajon azon, hogy elküldje a biztonságit, és befejezze, amit elkezdett, vagy, hogy egyáltalán elmenjen.
- Megyek. – adta meg magát végül, választ adva a fel nem tett kérdésre, mire az ajtóban álló tag bólintott, és be csukta maga mögött az ajtót, újra kettesben hagyva minket.
Lassan, mégis várakozóan újra Avery-re szegeztem a tekintetem, aki úgy szintén bizonytalanul állt neki méregetni újra, de nem kellett sokat gondolkoznom, hogy rájöjjek, akármit is akart mondani, nem fogja befejezni.
Bár valamiért volt egy olyan érzésem, tudom, mit akart. De ha így van, ez minden, csak nem a megfelelő idő egy újabb vallomásra.
Felálltam az ágytól, és lassú, mégis határozott léptekkel elindultam felé, a következő pillanatban pedig szorosan a karjaimba zártam. Azt akartam, szavak nélkül is tudja, nem kell olyat tennie vagy mondania, amiben még nem biztos, vagy amitől esetleg fél.
- Megvársz? – kérdeztem, mikor egy újabb ajtócsapódás szűrődött be kintről, jelezve, nem sokáig leszünk egyedül.
Nem kellett körülírnom a kérdésem, mindketten tudtuk, mire célzok.
Lesütötte a szemét, majd még mielőtt újból ránk nyithattak volna, a karjába kapta a csomagjait, és elindult az ajtó felé, épp abban a pillanatban, amikor újból kivágódott, de ez alkalommal a menedzsere érkezett meg.
- Mennünk kell. – húzta el a száját, és bocsánatkérően rám nézett, amit egy biccentéssel lerendeztem.
Bár pontosan tisztában voltam vele, mennyire nehezére esik ez a minimális udvariasság is.
Corinne az ajtót nyitva hagyva maga mögött, távozott, Avery pedig elindult utána, azonban az ajtóban hátrafordult egy utolsó pillantás erejéig.
- Ha te is engem. – válaszolt a kérdésemre, majd anélkül, hogy bármi mást mondott volna, már ott sem volt.
- Mást sem csinálok. – suttogtam, mindazok ellenére, hogy tudtam, nem hallja.

Elment, és még csak azt sem tehettem meg, hogy elkísérem a reptérre, bármennyire is könyörögtem a felügyelő bizottságnak, rendíthetetlenül ismételgették, hogy eleve káosz lesz, nem hiányzik, hogy még én is megjelenjek, okot adva az embereknek arra, hogy esetleg eldurvuljon a helyzet. Bár az esetek nyolcvan százalékában baromságnak tartottam az óvintézkedéseiket, ez alkalommal kénytelen voltam belátni, igazuk van.
Elvégre még arra sincs garancia, hogy bejutok a reptérre, nem hogy ki.
Miután kaptam egy kisebb fejmosást azért, hogy egyáltalán felvetettem az ötletet, a turnébuszba lettem parancsolva, amíg a rejtélyesen felszívódó többieket mentek előkeríteni, és bár volt egy-két tippem, hol lehetnek egy ketten, a világért sem akartam megakadályozni a testőrök imádott bújócskáját a fiúkkal szemben. Meg hát, mindannyian tudtuk, előbb vagy utóbb maguktól is megkerülnek, hiszen pontosan tisztában vannak vele, mikor van indulás, annyira meg azért ők sem hülyék, hogy itt hagyassák magukat.
Ahogy sejtettem, egy órával később már nyílt is a busz ajtaja, és meg is pillantottam a kissé túl energikusan érkező Zayn-t, ami valamiért nem hagyott nyugodni, elvégre ismertem már annyira, hogy tudjam, ilyenkor általában tervez valamit.
De csak akkor kezdtem gyanakodni, amikor még vigyorogni is elkezdett mellette.
- Na, lelépett az asszony? – érdeklődött a szokásos szórakoztatottságával, miközben levágta magát a velem szemben lévő ülésre.
Fintorogva felemeltem a tekintetem a telefonom képernyőjéről, majd vissza, jelezve, még csak reagálni sem áll szándékomban a kérdésére.
- Mintha nem tudnád. – morogtam végül, bár eszem ágában sem volt megadni neki ezt a minimális örömöt.
- Nyugi, már ráküldtem pár ismerősömet, ha visszatérne Londonba. – vonta meg a vállát, mire felkaptam a fejem.
- Attól még, mert neked mániád rajta tartanod a szemed Perrie-n, én nem terveztem figyeltetni Avery-t. – meredtem rá.  – Akárkit is fogtál be, nyugodtan megmondhatod, hogy leszállhatnak róla.
- Oké, oké! – tartotta fel a kezeit védekezően, miközben még mindig vigyorgott. – Gondoltam, felajánlom. De nem ez a lényeg. – mondta, mire várakozóan felvontam a szemöldököm. – Találd ki, melyik dal szólóját felejtette el felvenni Harry!
- Várjunk csak, elfelejtette? Mi van? – csaptam le magam mellé a telefont.
Zayn bólintott.
- Jól hallottad. Igazából azért jöttem, hogy szóljak, tolódik az utazás, mivel nem vonult be a stúdióba, amikor kellett volna, így nem tudták felvenni a csajod által írt dalt, legalább is az ő részét. Szóval most pótlás van.
Nem tudom, min lepődtem meg jobban, hogy Harry tényleg képes volt nem elmenni a stúdióba, vagy, hogy teljesen kiment a fejemből megtudakolni, melyik dalnál segített be Avery.
- Melyik szám az? – kérdeztem végül.
- Spaces. – vágta rá Malik, miközben egy jelentőségteljes pillantást lövellt felém. – Most mondjam azt, hogy meglepődtem?
- Basszameg. – temettem az arcom a kezembe, amikor végre eljutott a tudatomig, mi mindent is jelent ez.
- Mi lenne, ha abbahagynád az idegtépést, és inkább valami hasznosat csinálnál? Kezdetnek az is megtenné, ha eljönnél velem valahova, ugyanis a következő elmeháborodott itt én leszek, ha nem rúgunk be minél előbb. – rázta meg a fejét.
- Vidd el Niall-t! – motyogtam még mindig a tenyereimbe beszélve.
- Ő is jön. Meg Liam is. Tulajdonképpen ő ragaszkodott hozzád. – jegyezte meg, mint egy mellékesen, mire hajlandó voltam ránézni.
- Liam? – meredtem rá, mintha egy idiótával beszélgetnék.
- Bármennyire is nehéz elhinned, igen. Szóval szedd össze magad, fejezd be a picsogást, amiért Avery lelépett, és engedd el magad!
- Picsog a … - kezdtem, azonban közbevágott.
- Egy éjszakára felejts el mindent, oké? Hidd el, jót fog tenni. – vigyorgott.
Bár csak az egyik részem értett ezzel egyet, mégis figyelmen kívül hagytam a másikat, ami viszont pontosan tudta, ez az éjszaka mindent, csak jót nem hozhat rám, ha nem vigyázok.





Sziasztok!:)
Boldog szombatot mindenkinek, remélem, mindenki túlélte az elmúlt hetet, és épségben megúszta!<33 Személy szerint gyorsan eltelt, bár szívem szerint aludtam volna többet is, éljen az iskola, de hát el kell ezt még viselnem jó pár évig. Hurrá.
Ami a többit illeti, ismételten hálával tartozom az összes pipáért, kommentért és feliratkozásért, de külön köszönet a hozzászólásoknál, ugyanis ez alkalommal is nagyon szépeket írtatok nekem, amik eszméletlen jól estek szóval nagyon-nagyon köszönöm!<333 Ti vagytok a legjobbak, nem győzöm hangsúlyozni.

További kellemes hétvégét mindenkinek, sok sikert és jövőhéten jelentkezem!;)


-xoxo, Sophie V.