Vettem
egy nagy levegőt, miközben ellöktem magam a székből, amiben eddig ülve hagytam,
hogy rám kenjenek egy adag sminket, és elindultam a rendező által kijelölt
helyszínre, ahol az utolsó jelenetet készültünk leforgatni. Próbáltam rájönni,
vajon mi tartott félóráig a sminkeseknek, ugyanis mielőtt munkához láttak,
kijelentették, ez alkalommal a természetességre megyünk, és a minimálisságra,
elvégre a klip pontosan ezt követeli meg a külsőmtől, de inkább nem kérdeztem
rá, akkor mégis mi tart ennyi ideig. Az eddigi tapasztalataim szerint ugyanis
minden kérdésemmel csak az időt húzom. Ők pedig nem beszélgetnek munka közben.
- Utolsó harminc másodperc! – kiáltotta el magát a rendező, akinek ismét
sikerült elfelejtenem a nevét, de nem azért, mert nem tartottam fontosnak,
csupán csak ő volt aznap a huszadik ember, akinek újonnan mutattak be.
Besétáltam a szobát ábrázoló díszletbe, és megálltam az ajtajában, hogy onnan
folytathassam a színjátékot, ahol befejezetem, és amint elhangzott a csengetés,
elindultam, és pontosan úgy tettem, ahogy a forgatókönyv megkövetelte.
Bár nem a nyilvános lelkesedésemről voltam híres, ez alkalommal mégis nehezen
álltam meg, hogy ne mutassam ki, mennyire tetszik a téma, illetve a díszlet,
amit kitaláltak, még akkor is, ha kicsit túl sok utalást éreztem saját magamra,
amikor a hálószobát ábrázoló helyiség falain megpillantottam a megannyi
fényképet, ami körül a klip forgott. A szerepem szerint ugyanis a szám végén
meg kellett állnom a fal előtt, és hosszasan tanulmányoznom kellett, egészen a
jelenet végéig.
És ha ez nem lett volna elég, a képeken valóban én vagyok.
- És ennyi! – hozott vissza a valóságba az újabb kiáltás a rendező részéről,
miután a zene a végére ért. – Végeztünk, emberek, szép munka!
Ellazultam, miközben a körülöttem lévők tapsolni kezdtek a befejezés hírére, és
néhány elismerően felém fordultak, azonban én egy halvány mosoly kíséretében a
stáb felé fordultam, és úgy tapsoltam, jelezve, ez az ő érdemük, nem az enyém.
Az arcukon lévő meglepettséget látva nem tartott sokáig rájönnöm, nincsenek
túlságosan hozzászokva ahhoz, hogy a művész dicsérgesse őket a munka végén, bár
az asszisztensek kihallgatása után, amikor is megbeszélték egymás között,
mennyire szótlan vagyok ahhoz képest, hogy jelenleg a fél világ a lábaim előtt
hever (ami szerintem enyhe túlzás), már nem lepődtem meg semmin.
Nem egy embert sikerült meglepnem a nap végére, már ami a személyiségemet
illeti, de ez nem most először fordult elő. Az ember nyilván nem olyannak
képzel el valakit, aki a slágerlisták elején áll, mint aki csak akkor beszél,
ha kérdezik.
Mivel már nem volt több dolgom a díszletben, határozott léptekkel a székem
mellett elhelyezkedő cuccaimhoz indultam, hogy az öltöztetőktől kapott pulcsit
lecserélhessem a sajátomra, a lehető legrövidebb idő alatt, ugyanis ha jól
kalkuláltam, körülbelül öt percem volt, mielőtt Corinne rám csattan, hogy
késésben vagyunk a következő állomásról, a stúdióból, ahol egy producerrel van
találkozónk.
- Kész vagy már? – érkezett a következő pillanatban a várva várt sürgetés a
második anyámtól, mire zsebre vágtam a telefonomat, felkaptam a sporttáskámat,
és már felé is fordultam.
Felvont szemöldökkel néztem rá, mintha csak azt kérdezném, sikerült e
megfelelnem az elvárásainak, de egy szót sem szóltam.
Corinne rosszallóan megrázta a fejét, és már el is indult, minden egyéb
megjegyzés nélkül, jelezve, nem fog lealacsonyodni a szintemre. Normális
esetben talán megsértődtem volna, vagy azon idegeskedtem volna, vajon mit
követtem el, hogy kiérdemeltem mindezt, azonban ez már az óta így megy, mióta
visszajöttünk az Államokból.
Mondjuk, nem mondom, talán engem is zavarna, ha lenne egy valag kérdésem vele
kapcsolatban, amire pontosan tudom, hogy sosem fogok választ kapni.
- Szép volt, Avery! – intett oda nekem a rendező elköszönésképp, én pedig egy
halvány mosollyal az arcomon felé biccentettem, azonban ő már vissza is fordult
az operatőrhöz.
- Mikor némultál meg ennyire? – morogta az orra alatt Corinne alig hallhatóan,
de tudtam, nem vár választ.
Bár abban igaza volt, nem sokat beszéltem az elmúlt két hétben, bár ennek semmi
köze hozzá, vagy az egyre ellenségesebb viselkedésével velem szemben.
De amióta visszajöttünk Londonba, egyre inkább olyan érzésem van, mintha a
némaságba menekülés egy védőfal lenne számomra, ha már semmi sem ugyanolyan,
mint amikor eljöttem innen. Mondjuk, azt hiszem ez egy elég gyenge fogalom
arra, hogy a menedzserem úgy néz rám, mint egy félőrültre, a legjobb barátnőm
még épp hogy tudomást vesz rólam, az anyám rám sem bír nézni, a bátyám pedig
szerintem a létezésemről sem akar tudni.
Bár hogy őszinte legyek, lehet, én sem akarnék az ő helyében.
A legrosszabb mégis az, hogy mindez egyetlen egy dologra vezethető vissza;
amiért senkinek sem szóltam Louis-ról.
Akármennyire is rossz volt még csak rá gondolni, nehezebb volt visszarázódni az
itteni életembe, mint reméltem, azzal együtt kiverni a fejemből a turnén
történteket annyira, hogy a kötelezettségeimre tudjak koncentrálni, de miután
minden egyes hozzátartozóm tett arról, hogy a távolságtartásukkal megnehezítsék
a helyzetem, kénytelen voltam egy újabb falat felhúznom magam köré.
Valóban nem voltam jól, ezt én is beláttam.
- Tudsz már róla valamit? – rángatott ki a gondolkozásomból Corinne, már a
kocsiban ülve, megtörve ezzel a csendet.
Pontosan tudtam, kire céloz, nem kellett ahhoz kimondania nevét.
Emlegetett szamár.
- Tegnap hazajöttek. – feleltem kurtán.
- És nem találkoztok? – érdeklődött újra.
A tabu témákat legtöbbször úgy éreztettük egymással, ha nem voltunk valami
bőbeszédűek, ha a másik felhozta, azonban kezdtem úgy érezni, ez alkalommal ez
nem fog beválni.
- Időeltolódás. Valószínűleg alszik. – vontam meg a vállam, és még jobban az
ablak felé fordultam, a kinti forgalomra szegezve a tekintetem.
Ami azt illeti, igazából fogalmam sem volt, a jelen pillanatban mit csinálhat
Louis, de a tippemmel csak nem állhattam olyan messze a valóságtól, elvégre a
gépük előző éjjel szállt le, de egy rövid üzeneten kívül, miszerint majd hív,
ha felébred, nem sokat tudtam róla.
Ettől pedig ismét elfogott a hányingerszerű érzés, ami egyre többször
előbukkant nálam az elmúlt két hétben, amióta nincs velem, bár mertem remélni,
nem erre vezethető vissza.
Az újabb kérdés hiánya miatt arra következtettem, a második anyámnak sikerült
levennie, mennyire nincs kedvem erről, vagyis tulajdonképpen semmiről sem
beszélgetni, így annyiban hagyta a dolgot, és néma csendben folytattuk tovább
az utunkat a stúdió felé.
Akármennyire is szorult össze a torkom a gondolatra, mennyire bizalmatlan
vagyok vele szemben, ahhoz képest, hogy ő is szinte mindig mellettem áll,
képtelen voltam szemet hunyni a felett, mennyire ellenére van az egész Louis
dolog.
Ráadásul még csak a szemembe sem mondja.
Kifejezetten rendesen viselkedtem a stúdiós találkozó alatt, bár még a producer
néhány értetlen pillantására sem voltam hajlandó többet mondani annál, amit a
kérdéseinek válaszaiba fektettem, így kaptam pár megrovó tekintetet Corinne
részéről, de a lehető legkevésbé sem hatottak meg. Miután elköszöntem a
jövendőbeli munkatársunktól, még épp hogy sikerült kiszúrnom a bennfentes
pillantást, amit a menedzseremmel váltottak, aki egy néma bocsánatkérést
produkált a nevemben, mint mindig, ha szótlan voltam a megbeszéléseken.
Kár, hogy valóban még csak minimális bűntudatom sem volt. A hallgatás volt a
fegyverem.
- Hívlak, ha van valami változás a programokkal kapcsolatban. – mondta, miután
megállt az autó a házunk előtt. Végignézett rajtam, miközben összeszedtem a
cuccaimat, és elhúzta a száját. – Te meg próbálj meg aludni valamennyit, oké?
Nem nézel ki valami jól, mintha napok óta nem menne az alvás.
Nem is érzem magam valami jól, és nem, valóban nem megy az alvás.
- Oké. – mondtam halkan, és anélkül, hogy bármi egyebet hozzátettem volna,
kilöktem a kocsiajtót, és már kint is voltam, majd egy lökéssel be is csaptam
magam mögött, és elindultam a kaputelefon felé.
Nem kellett hátranéznem ahhoz, hogy tudjam, az autó még mindig ott parkol a
járda mellett, arra várva, mikor megyek be, a szokásos óvintézkedés végett, és
bár nem ez volt az első eset, hogy Corinne árgus szemekkel figyelte minden
mozdulatomat a kocsiból, ez alkalommal kifejezetten fojtogatóan hatott.
Beütöttem a számkombinációt, és miután a kapu lassan elkezdett kitárulni
előttem, a lehető legkisebb résen már be is surrantam, csak hogy végre
kikerülhessek a látóteréből.
Nem számít, hányféle különböző verziót adtam be Corinne-nak a szótlanságommal
kapcsolatban, folyton ugyanoda lyukadtunk ki, miszerint ő azért könyörög, csak
ne azért legyen, mert nincs a közelemben Louis, ugyanis állítása szerint a
turnén még semmi bajom sem volt. Mire én általában kiakadtam, és megkértem, ne
próbáljon meg mindent rá kenni, ha már amúgy sincs ínyére a kettőnk dolga, mire
ő kikérte magának, és váltig állította, hogy semmi baja sincs ezzel az egésszel,
ő csak értem aggódik. Nos, akkor már ketten vagyunk.
A legrosszabb az egészben az volt, hogy pontosan tudtam, Corinne-nak igaza van,
valóban a hazajövetel óta vagyok egyre instabilabb, és nem mondott hülyeséget,
talán valóban Louis-hoz vezethető vissza. De semmi pénzért sem lettem volna
hajlandó beismerni, a hiánya rosszabb, mint azt képzeltem, és hogy egyre
sebezhetőbbnek érzem magam, mióta nincs mellettem.
Úgy belém vésődött az arca, hogy egy perce sincs nyugtom tőle, még esténként
sem, miközben folyamatosan azon agyalok, vajon mi a fene történik vele, amíg
nem vagyok ott, így esélyem sincs elaludni.
Vagyis de, valamikor hajnalban, amikor már gondolkozni is fáradt vagyok.
- Avery, te vagy az? – fosztottak meg ismét a gondolatmenetemtől, miután
becsuktam magam mögött a bejárati ajtónkat.
- Igen. – kiáltottam vissza, azonban szívesen visszakérdeztem volna, rajtam
kívül mégis kinek van még átjárása a házban.
Az ebédlő felé vettem az irányt, az előbbi hangokra hivatkozva, remélve, ott
találom az anyámat, akinek valószínűleg ma is csak egy köszönésre fog telni,
aztán már éli is tovább az életét. Mindenki közül talán ő volt a legnagyobb
haragtartó, elvégre Caroline még szóba állt velem, bár éppen hogy, viszont anya
ott menekült előlem, ahol tudott.
De legalább a nekem már nincs lányom
szövegnél még nem tartunk. Bár nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb.
Elnyomtam egy feltörni készülő sóhajt, felkészülve a még ki nem tört
feszültségre, és befordultam az étkezőbe, ezzel egyenesen belefutva az anyám és
a bátyám tekintetének kereszttüzébe.
Megtorpantam, miközben a fejemben azonnal megszólalt a vészcsengő, ami a
betolakodó jelenlétét éreztette velem, feleslegesen, elvégre mi sem volt
nagyobb figyelmeztetés számomra, mint az, hogy Alex itt van, teljes
életnagyságában, lazán a falnak támaszkodva, kifürkészhetetlen pillantásával,
amit mindig is utáltam.
Tőle örököltem.
- Avy. – húzta gúnyos mosolyra a száját, miközben a jól bevált becenevemen
szólított, amit egyedül ő használt.
Akármit is készültem, vagy éppen akartam mondani, a szavak a torkomon akadtak,
egyedül arra voltam képes, hogy álljam a pillantását, de még azt is nehezen.
Ha Alex idejött, annak csakis egy oka lehet.
Anya nem bír megbirkózni a helyzetemmel. Csak úgy, mint két évvel ezelőtt.
- Alex… - erőltettem meg magam, bár a hangom így is csak silány képe volt
önmagának.
- Mi van, meg sem ölelsz? – érdeklődött szórakozottan.
- Mi van, végre tudomást veszel rólam? – találtam vissza magamhoz olyan
hirtelen, hogy még csak át sem gondoltam rendesen, mit akarok mondani.
Alex felvonta a szemöldökét, nem erre számított, anya pedig még mindig nem
szólt egy szót sem, de a tekintetét végig magamon éreztem.
- Ott a pont. – biccentett a bátyám. – Bár ahogy hallottam, elfoglalt voltál.
- Ahhoz neked semmi közöd. – meredtem rá rezzenéstelen arccal.
Ütés kivédve.
- Mi van veled, Avy, elmész egy hónapra, szinte semmit sem hallunk felőled, aztán
olcsó szennylapokból kell megtudnunk, mit művelsz a föld másik felén? – lépett közelebb,
ezzel egy újabb támadást intézve felém, de még mindig nem ment elég mélyre.
De már nem tudom, vajon anya miatt, vagy, mert azért mégis csak a húga vagyok.
- Én nem műveltem semmit. – ráztam meg a fejem értetlenül.
- Louis Tomlinson? – vonta fel a szemöldökét lesajnálóan, bennem pedig megállt
az ütő. – Komolyan, Avy?
- Most azért jöttél, hogy rendbe rakj egy olyan dologgal kapcsolatban, amiről
fogalmad sincs? – kérdeztem, magamban fohászkodva, ne remegjen a hangom.
- Azt azért nem mondanám. – vonta meg a vállát. – Beszéltem Liammel.
Hoppá.
- Nem hiszem, hogy akkora segítségedre lett volna. – jegyeztem meg, Liam
híres diszkréciójára célozva.
Túlságosan is jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, nem mondott semmit a bátyámnak.
- Túl sokat nem árult el, de a hangjából ítélve nem én vagyok az egyetlen, aki
nem repes az örömtől. – vágta rá Alex.
- Ha a miatt aggódsz, hogy mit gondolt illetve gondol erről az egészről Liam,
akkor megnyugtatlak, átrágtuk már vele ezt a témát párszor. – mondtam.
- Én inkább a miatt aggódom, mi a fene történik veled már megint. – rázta meg a fejét idegesen.
- Már megint? – kaptam fel a fejemet.
- A rohadt életbe, Avery, esküszöm, olyan érzésem van, mintha már megint két
évvel ezelőtt lennénk! – csattant fel Alex, útjára engedve ezzel a magában
tartott dühöt. – Hiszen az is így kezdődött, nem igaz? Nem kellett neked semmi
segítség, te tök jól vagy, pontosan tudod, mit csinálsz. – a hangjából csak úgy
sütött a gúny és a rosszindulat.
A szemem sarkából sikerült elkapnom, ahogy anya megrezzen a bátyám hangerejére.
De engem hidegen hagyott.
- Mondd csak, Alex, ha már ennyire baromira tudsz mindent, te mégis mi a fenét
csináltál volna a helyemben akkor? – vettem fel a kesztyűt és közelebb léptem. –
Ha meg kellett volna élned azt, ahogy az apád fokozatosan nem vesz rólad
tudomást, miközben neked a legnagyobb szükséged lenne rá?
- Ebből hagyd ki apát! –rázta meg a fejét, bennem pedig ismét megállt az ütő.
Na, nem. Ezt a játékot nem játsszuk.
- Mi a francot véditek őt, mikor pontosan jól tudjátok, hogy… - kezdtem,
azonban nem engedte, hogy végigmondjam és közbevágott.
- Pontosan jól tudjuk, hogy nem is az igazi apád! – ordította Alex, anya pedig
azzal a lendülettel felpattant az ülő helyzetéből, és elsápadva a szájához
kapott.
Körülöttem pedig minden megállt.
Már nem hallottam, mit mondanak egymásnak, milyen hangosan, de azt sem, ahogy
engem szólongattak. De nem is akartam hallani.
Nem tudom, jelen pillanatban hogy voltam rá képes, a lábaim valahogy mégis
megmozdultak maguktól, és mire feleszméltem az átmeneti sokkból, már kifelé
rohantam a szobából, ki a házból, a kapunk keresztül, miközben a hallásom
fokozatosan visszatért, eljuttatva hozzám az elfojtott kiáltásokat, amik a
nevemen szólongattak.
Helló mindenki!<3
Boldog szombatot, hétvégét, remélem megúsztátok az elmúlt hetet is ép bőrrel, nekem hál' istennek síszünetem volt csütörtök pénteken, szóval rövid volt a kínzás, de ráhúztak arra a három napra rendesen. Mindenesetre, remélem, ti nem szenvedtetek annyit, mint én.:)Először is, nagyon-nagyon köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, pipákat, eszméletlenül jól estek (bocsánat a szókincsem miatt, most már tényleg keresek egy szinonimát az eszméletlenre) és mint mindig, ez alkalommal is totál idióta vigyorral az arcomon olvastam végig őket.:D Imádlak titeket, de most komolyan!<333
Másodszorra pedig eldőlt a történet sorsa, már ami a terjedelmet illeti, és arra a következtetésre jutottam, hogy nagy valószínűséggel nem lesz második évad, helyette olyan ötven részesre saccolnám a blogot.:) Na, most hogy ebből végül hatvan vagy negyven vagy esetleg valami egészen más szám lesz, ezt már tényleg nem tudom nektek megmondani, mindenesetre igyekszem éreztetni és jelezni, ha a történet vége felé járunk.
Tovább jó hétvégét drágáim, vigyázzatok magatokra!<3
-xoxo, Sophie V.
Drágám!
VálaszTörlésMegint itt lennék, remélhetőleg elsőként :D
El sem hiszed, hogy mennyire vártam már az új részt a kemény hétköznapok után. Így mikor megláttam, hogy felkerült 52 másodperccel ezelőtt széles mosollyal az arcomon nyitottam meg a blogodat :) Úgy tűnik ráérzek, hogy mikor teszed ki xD :D
A részről annyit, hogy csodálatos lett, mint mindig. Sikerült meglepned a végével, erre egyáltalán nem számítottam. Alig várom, hogy olvashassam tovább a mesés történetet. A terjedelmét tekintve tökéletes lesz az a körülbelül 50 fejezet, pont annyi, amennyinek lennie kell. Nem igazán szeretem a több évados történeteket, hisz ott igazán újat már nem lehet írni, de a tiédet biztos olvasnám; falom minden szavadat.
Kellemes hetet, jövő szombaton ismét találkozunk!
xx Lorette T.
Drága Lorette!
TörlésIgen, ismét tied az első befutó címe.:D<3
Úristen, fogalmad sincs, mennyire vigyorgok most, el sem hiszem, hogy ilyen hamar már neki is álltál olvasni, ilyen tényleg nincs.:o Igen, valóban ráérzel.:D<3
Oké, most még jobban vigyorgok, naagyon örülök, ha tetszett a rész, bár én kritikus vagyok magammal szemben, és nem mondanám, hogy csodálatos lett, de nagyon-nagyon köszönöm!<333 Őszintén, a végével én is hadilábon álltam egészen az utolsó mondatokig, de a spontaneitás győzött, viszont igyekszem a legjobbat kihozni a dologból.:) Örülök, ha így jó lesz a terjedelem, mondjuk az előző, publikálatlan történetem is két évados lett, bár ott már minden lehetséges eszközt felhasználtam a végére. Az nem hiszem, hogy itt is menne, elvégre tervezek még új blogot.:DD De enyém lenne a megtiszteltetés, ha a két évados verziót is nyomon követnéd, és most már enyhén hülye fejem van a vigyorgás miatt.<33
Neked is kellemes hetet, drágám, és reméltem is, hogy látlak jövőhéten!;)<33
-xoxo, Sophie V.
Kedves Sophie!
VálaszTörlésAmikor a címet elsőnek elolvastam akkor azt hittem, hogy Louis és Avery így hiányzol mev úgy hiányzol rész lesz. Hát hinni a templomba kell erre csak ezt mondom.:D
A vége annyira meglepett, hogy köpni-nyelni nem tudtam csak meredtem magam elé és gondolkoztam, hogy vajon most mi lesz szegény Averyvel. Louis biztos segíteni fog neki meg Liam is, de akkor is. Viszont én azért kíváncsi lennék, hogy mi történt Louissal az előző részbe amikor bulizni mentek.:D
A hetem átlagosan nehéz volt még úgyis, hpgy szerdán megúsztam a 8 órát,mert 3.óra után eljöttem.
Ha most nézzük márcsak 6 nap és ismét találkozunk. És amilyen gyorsan halad az idő. Szóval nem sokára folytatás.*-*
Kíváncsi vagyok mi történik ezután, de nagyon. Az 50 fejezet tökéletes, de én ezt életem végéig olvasnám szóval nekem a 100 fejezet se lenne elég.:D
Találkozunk 6 nap múlva.:))
Eva H. xxx
Drága Eva!
TörlésAmi azt illeti, én is ettől tartottam, hogy ide fogok kilyukadni, szóval igyekeztem a lehető legjobban elvonatkoztatni a dologtól, de azért valamennyire éreztetni is, hogy azért hiányoznak egymásnak.:D
Igen, sejtettem, hogy a vége kicsit hirtelen fog jönni mindenkinek, úgymond nekem is, de már nagyon agyalok a folytatáson, mégis miképp tudom végigvezetni ezt a szálat.:) Kicsit kegyetlen vagyok, nagyon rájár a rúd szegény Avery-re, nem akarok spoilerezni, de lesz még ennél érdekesebb eset is. De megvannak neki a maga támogatói, ahogy írtad.:) Ami pedig a bulizós részt illeti, ki fogok még rá térni, lesznek ott még vicces részek.:D
Sajnálom, ha nehezebb heted volt, de annak örülök, ha tényleg sikerült megúsznod pár órádat, mint ahogy írtam, ahhoz képest, hogy két nap szünetem volt utána, minket is eléggé megszívattak az első három napban. Ez volt a bosszú.:(
Mindig sikerül meglepnetek, amikor ilyeneket írtok, hogy mennyire várjátok a részt, esküszöm, erre egyáltalán nem számítottam az elején, de nem tudok mást írni, mint hogy mennyire jól esnek és hogy köszönöm!<333
A folytatásra én is kíváncsi vagyok, hogy mit sikerül kihoznom ebből az egészből, ami pedig a 100 fejezetet illeti, wow, hát nem tudom, mit lehetne ott már olvasni a végére, de köszönöm!:D<333
Találkozunk jövő szombaton!;)<3
-xoxo, Sophie V.
Sophie.
VálaszTörlésEz Így 00:34-kor kisebb sokk volt számomra. Holnap a biztonság kedvéért elolvasom még egyszer.
De így csak annyit hogy megint nagyot alkottál. A vége az egy hatalmas kérdőjel bár kezdem kapisgálni a dolgot. En is kíváncsi vagyok Louis bulis estejere so... *angyaliarc*
Hű ha láttad volna az arcom mikor olvastam. Szerintem már rég a Kanadába tartó repülőn ülnél. De! Egyre jobb vagyok. Ezúttal a telefont csak 2x dobtam el. Ez új rekord.
Mindenesetre siess a kovivel mert belepusztulok abba az 1 hétbe.
Pussz Legeseseseseselegnagyobb rajongód
Barbee <3 <3 <3
Drága!
TörlésSajnálom, ha lesokkoltalak, igen, talán másodszorra kicsit könnyebb lesz nekifutni.
Örülök, ha a rész elnyerte a tetszésedet, és köszönöm szépen, bár szerintem egyáltalán nem lett nagy durranás, de most már megint sikerült elérni, hogy vigyorogjak, mint egy idióta!<333 Most már tényleg nem tudok erre mit írni, ilyenkor én sokkolódok le.:)
Gondoltam, hogy kérdőjel lesz sok mindenkinek az a vég, de igyekszem minél hamarabb letisztázni.:) Látom, nagyon érdekel titeket az a bulis este, ígérem, még visszatérünk rá... *kacsintás*
Te figyelj, drága, nagyon szépen kérlek, ne dobáld a telefonodat, én féltem szegényt, nem az ő hibája!:D<333 De ha azt mondod, ez már haladás, annak csak örülni tudok.
Sietek, ahogy csak tudok, de bele ne halj a várakozásba, mert iszonyúan hiányoznál!<33
Legeslegmélyebb tisztelőd,
-xoxo, Sophie V.