29. - Senki sem mondta, hogy könnyű lesz

Vettem egy nagy levegőt, miközben ellöktem magam a székből, amiben eddig ülve hagytam, hogy rám kenjenek egy adag sminket, és elindultam a rendező által kijelölt helyszínre, ahol az utolsó jelenetet készültünk leforgatni. Próbáltam rájönni, vajon mi tartott félóráig a sminkeseknek, ugyanis mielőtt munkához láttak, kijelentették, ez alkalommal a természetességre megyünk, és a minimálisságra, elvégre a klip pontosan ezt követeli meg a külsőmtől, de inkább nem kérdeztem rá, akkor mégis mi tart ennyi ideig. Az eddigi tapasztalataim szerint ugyanis minden kérdésemmel csak az időt húzom. Ők pedig nem beszélgetnek munka közben.
- Utolsó harminc másodperc! – kiáltotta el magát a rendező, akinek ismét sikerült elfelejtenem a nevét, de nem azért, mert nem tartottam fontosnak, csupán csak ő volt aznap a huszadik ember, akinek újonnan mutattak be.
Besétáltam a szobát ábrázoló díszletbe, és megálltam az ajtajában, hogy onnan folytathassam a színjátékot, ahol befejezetem, és amint elhangzott a csengetés, elindultam, és pontosan úgy tettem, ahogy a forgatókönyv megkövetelte.
Bár nem a nyilvános lelkesedésemről voltam híres, ez alkalommal mégis nehezen álltam meg, hogy ne mutassam ki, mennyire tetszik a téma, illetve a díszlet, amit kitaláltak, még akkor is, ha kicsit túl sok utalást éreztem saját magamra, amikor a hálószobát ábrázoló helyiség falain megpillantottam a megannyi fényképet, ami körül a klip forgott. A szerepem szerint ugyanis a szám végén meg kellett állnom a fal előtt, és hosszasan tanulmányoznom kellett, egészen a jelenet végéig.
És ha ez nem lett volna elég, a képeken valóban én vagyok.
- És ennyi! – hozott vissza a valóságba az újabb kiáltás a rendező részéről, miután a zene a végére ért. – Végeztünk, emberek, szép munka!
Ellazultam, miközben a körülöttem lévők tapsolni kezdtek a befejezés hírére, és néhány elismerően felém fordultak, azonban én egy halvány mosoly kíséretében a stáb felé fordultam, és úgy tapsoltam, jelezve, ez az ő érdemük, nem az enyém.
Az arcukon lévő meglepettséget látva nem tartott sokáig rájönnöm, nincsenek túlságosan hozzászokva ahhoz, hogy a művész dicsérgesse őket a munka végén, bár az asszisztensek kihallgatása után, amikor is megbeszélték egymás között, mennyire szótlan vagyok ahhoz képest, hogy jelenleg a fél világ a lábaim előtt hever (ami szerintem enyhe túlzás), már nem lepődtem meg semmin.
Nem egy embert sikerült meglepnem a nap végére, már ami a személyiségemet illeti, de ez nem most először fordult elő. Az ember nyilván nem olyannak képzel el valakit, aki a slágerlisták elején áll, mint aki csak akkor beszél, ha kérdezik.
Mivel már nem volt több dolgom a díszletben, határozott léptekkel a székem mellett elhelyezkedő cuccaimhoz indultam, hogy az öltöztetőktől kapott pulcsit lecserélhessem a sajátomra, a lehető legrövidebb idő alatt, ugyanis ha jól kalkuláltam, körülbelül öt percem volt, mielőtt Corinne rám csattan, hogy késésben vagyunk a következő állomásról, a stúdióból, ahol egy producerrel van találkozónk.
- Kész vagy már? – érkezett a következő pillanatban a várva várt sürgetés a második anyámtól, mire zsebre vágtam a telefonomat, felkaptam a sporttáskámat, és már felé is fordultam.
Felvont szemöldökkel néztem rá, mintha csak azt kérdezném, sikerült e megfelelnem az elvárásainak, de egy szót sem szóltam.
Corinne rosszallóan megrázta a fejét, és már el is indult, minden egyéb megjegyzés nélkül, jelezve, nem fog lealacsonyodni a szintemre. Normális esetben talán megsértődtem volna, vagy azon idegeskedtem volna, vajon mit követtem el, hogy kiérdemeltem mindezt, azonban ez már az óta így megy, mióta visszajöttünk az Államokból.
Mondjuk, nem mondom, talán engem is zavarna, ha lenne egy valag kérdésem vele kapcsolatban, amire pontosan tudom, hogy sosem fogok választ kapni.
- Szép volt, Avery! – intett oda nekem a rendező elköszönésképp, én pedig egy halvány mosollyal az arcomon felé biccentettem, azonban ő már vissza is fordult az operatőrhöz.
- Mikor némultál meg ennyire? – morogta az orra alatt Corinne alig hallhatóan, de tudtam, nem vár választ.
Bár abban igaza volt, nem sokat beszéltem az elmúlt két hétben, bár ennek semmi köze hozzá, vagy az egyre ellenségesebb viselkedésével velem szemben.
De amióta visszajöttünk Londonba, egyre inkább olyan érzésem van, mintha a némaságba menekülés egy védőfal lenne számomra, ha már semmi sem ugyanolyan, mint amikor eljöttem innen. Mondjuk, azt hiszem ez egy elég gyenge fogalom arra, hogy a menedzserem úgy néz rám, mint egy félőrültre, a legjobb barátnőm még épp hogy tudomást vesz rólam, az anyám rám sem bír nézni, a bátyám pedig szerintem a létezésemről sem akar tudni.
Bár hogy őszinte legyek, lehet, én sem akarnék az ő helyében.
A legrosszabb mégis az, hogy mindez egyetlen egy dologra vezethető vissza; amiért senkinek sem szóltam Louis-ról.
Akármennyire is rossz volt még csak rá gondolni, nehezebb volt visszarázódni az itteni életembe, mint reméltem, azzal együtt kiverni a fejemből a turnén történteket annyira, hogy a kötelezettségeimre tudjak koncentrálni, de miután minden egyes hozzátartozóm tett arról, hogy a távolságtartásukkal megnehezítsék a helyzetem, kénytelen voltam egy újabb falat felhúznom magam köré.
Valóban nem voltam jól, ezt én is beláttam.
- Tudsz már róla valamit? – rángatott ki a gondolkozásomból Corinne, már a kocsiban ülve, megtörve ezzel a csendet.
Pontosan tudtam, kire céloz, nem kellett ahhoz kimondania nevét.
Emlegetett szamár.
- Tegnap hazajöttek. – feleltem kurtán.
- És nem találkoztok? – érdeklődött újra.
A tabu témákat legtöbbször úgy éreztettük egymással, ha nem voltunk valami bőbeszédűek, ha a másik felhozta, azonban kezdtem úgy érezni, ez alkalommal ez nem fog beválni.
- Időeltolódás. Valószínűleg alszik. – vontam meg a vállam, és még jobban az ablak felé fordultam, a kinti forgalomra szegezve a tekintetem.
Ami azt illeti, igazából fogalmam sem volt, a jelen pillanatban mit csinálhat Louis, de a tippemmel csak nem állhattam olyan messze a valóságtól, elvégre a gépük előző éjjel szállt le, de egy rövid üzeneten kívül, miszerint majd hív, ha felébred, nem sokat tudtam róla.
Ettől pedig ismét elfogott a hányingerszerű érzés, ami egyre többször előbukkant nálam az elmúlt két hétben, amióta nincs velem, bár mertem remélni, nem erre vezethető vissza.
Az újabb kérdés hiánya miatt arra következtettem, a második anyámnak sikerült levennie, mennyire nincs kedvem erről, vagyis tulajdonképpen semmiről sem beszélgetni, így annyiban hagyta a dolgot, és néma csendben folytattuk tovább az utunkat a stúdió felé.
Akármennyire is szorult össze a torkom a gondolatra, mennyire bizalmatlan vagyok vele szemben, ahhoz képest, hogy ő is szinte mindig mellettem áll, képtelen voltam szemet hunyni a felett, mennyire ellenére van az egész Louis dolog.
Ráadásul még csak a szemembe sem mondja.
Kifejezetten rendesen viselkedtem a stúdiós találkozó alatt, bár még a producer néhány értetlen pillantására sem voltam hajlandó többet mondani annál, amit a kérdéseinek válaszaiba fektettem, így kaptam pár megrovó tekintetet Corinne részéről, de a lehető legkevésbé sem hatottak meg. Miután elköszöntem a jövendőbeli munkatársunktól, még épp hogy sikerült kiszúrnom a bennfentes pillantást, amit a menedzseremmel váltottak, aki egy néma bocsánatkérést produkált a nevemben, mint mindig, ha szótlan voltam a megbeszéléseken.
Kár, hogy valóban még csak minimális bűntudatom sem volt. A hallgatás volt a fegyverem.
- Hívlak, ha van valami változás a programokkal kapcsolatban. – mondta, miután megállt az autó a házunk előtt. Végignézett rajtam, miközben összeszedtem a cuccaimat, és elhúzta a száját. – Te meg próbálj meg aludni valamennyit, oké? Nem nézel ki valami jól, mintha napok óta nem menne az alvás.
Nem is érzem magam valami jól, és nem, valóban nem megy az alvás.
- Oké. – mondtam halkan, és anélkül, hogy bármi egyebet hozzátettem volna, kilöktem a kocsiajtót, és már kint is voltam, majd egy lökéssel be is csaptam magam mögött, és elindultam a kaputelefon felé.
Nem kellett hátranéznem ahhoz, hogy tudjam, az autó még mindig ott parkol a járda mellett, arra várva, mikor megyek be, a szokásos óvintézkedés végett, és bár nem ez volt az első eset, hogy Corinne árgus szemekkel figyelte minden mozdulatomat a kocsiból, ez alkalommal kifejezetten fojtogatóan hatott.
Beütöttem a számkombinációt, és miután a kapu lassan elkezdett kitárulni előttem, a lehető legkisebb résen már be is surrantam, csak hogy végre kikerülhessek a látóteréből.
Nem számít, hányféle különböző verziót adtam be Corinne-nak a szótlanságommal kapcsolatban, folyton ugyanoda lyukadtunk ki, miszerint ő azért könyörög, csak ne azért legyen, mert nincs a közelemben Louis, ugyanis állítása szerint a turnén még semmi bajom sem volt. Mire én általában kiakadtam, és megkértem, ne próbáljon meg mindent rá kenni, ha már amúgy sincs ínyére a kettőnk dolga, mire ő kikérte magának, és váltig állította, hogy semmi baja sincs ezzel az egésszel, ő csak értem aggódik. Nos, akkor már ketten vagyunk.
A legrosszabb az egészben az volt, hogy pontosan tudtam, Corinne-nak igaza van, valóban a hazajövetel óta vagyok egyre instabilabb, és nem mondott hülyeséget, talán valóban Louis-hoz vezethető vissza. De semmi pénzért sem lettem volna hajlandó beismerni, a hiánya rosszabb, mint azt képzeltem, és hogy egyre sebezhetőbbnek érzem magam, mióta nincs mellettem.
Úgy belém vésődött az arca, hogy egy perce sincs nyugtom tőle, még esténként sem, miközben folyamatosan azon agyalok, vajon mi a fene történik vele, amíg nem vagyok ott, így esélyem sincs elaludni.
Vagyis de, valamikor hajnalban, amikor már gondolkozni is fáradt vagyok.
- Avery, te vagy az? – fosztottak meg ismét a gondolatmenetemtől, miután becsuktam magam mögött a bejárati ajtónkat.
- Igen. – kiáltottam vissza, azonban szívesen visszakérdeztem volna, rajtam kívül mégis kinek van még átjárása a házban.
Az ebédlő felé vettem az irányt, az előbbi hangokra hivatkozva, remélve, ott találom az anyámat, akinek valószínűleg ma is csak egy köszönésre fog telni, aztán már éli is tovább az életét. Mindenki közül talán ő volt a legnagyobb haragtartó, elvégre Caroline még szóba állt velem, bár éppen hogy, viszont anya ott menekült előlem, ahol tudott.
De legalább a nekem már nincs lányom szövegnél még nem tartunk. Bár nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb.
Elnyomtam egy feltörni készülő sóhajt, felkészülve a még ki nem tört feszültségre, és befordultam az étkezőbe, ezzel egyenesen belefutva az anyám és a bátyám tekintetének kereszttüzébe.
Megtorpantam, miközben a fejemben azonnal megszólalt a vészcsengő, ami a betolakodó jelenlétét éreztette velem, feleslegesen, elvégre mi sem volt nagyobb figyelmeztetés számomra, mint az, hogy Alex itt van, teljes életnagyságában, lazán a falnak támaszkodva, kifürkészhetetlen pillantásával, amit mindig is utáltam.
Tőle örököltem.
- Avy. – húzta gúnyos mosolyra a száját, miközben a jól bevált becenevemen szólított, amit egyedül ő használt.
Akármit is készültem, vagy éppen akartam mondani, a szavak a torkomon akadtak, egyedül arra voltam képes, hogy álljam a pillantását, de még azt is nehezen.
Ha Alex idejött, annak csakis egy oka lehet.
Anya nem bír megbirkózni a helyzetemmel. Csak úgy, mint két évvel ezelőtt.
- Alex… - erőltettem meg magam, bár a hangom így is csak silány képe volt önmagának.
- Mi van, meg sem ölelsz? – érdeklődött szórakozottan.
- Mi van, végre tudomást veszel rólam? – találtam vissza magamhoz olyan hirtelen, hogy még csak át sem gondoltam rendesen, mit akarok mondani.
Alex felvonta a szemöldökét, nem erre számított, anya pedig még mindig nem szólt egy szót sem, de a tekintetét végig magamon éreztem.
- Ott a pont. – biccentett a bátyám. – Bár ahogy hallottam, elfoglalt voltál.
- Ahhoz neked semmi közöd. – meredtem rá rezzenéstelen arccal.
Ütés kivédve.
- Mi van veled, Avy, elmész egy hónapra, szinte semmit sem hallunk felőled, aztán olcsó szennylapokból kell megtudnunk, mit művelsz a föld másik felén? – lépett közelebb, ezzel egy újabb támadást intézve felém, de még mindig nem ment elég mélyre.
De már nem tudom, vajon anya miatt, vagy, mert azért mégis csak a húga vagyok.
- Én nem műveltem semmit. – ráztam meg a fejem értetlenül.
- Louis Tomlinson? – vonta fel a szemöldökét lesajnálóan, bennem pedig megállt az ütő. – Komolyan, Avy?
- Most azért jöttél, hogy rendbe rakj egy olyan dologgal kapcsolatban, amiről fogalmad sincs? – kérdeztem, magamban fohászkodva, ne remegjen a hangom.
- Azt azért nem mondanám. – vonta meg a vállát. – Beszéltem Liammel.
Hoppá.
- Nem hiszem, hogy akkora segítségedre lett volna. – jegyeztem meg, Liam híres diszkréciójára célozva.
Túlságosan is jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, nem mondott semmit a bátyámnak.
- Túl sokat nem árult el, de a hangjából ítélve nem én vagyok az egyetlen, aki nem repes az örömtől. – vágta rá Alex.
- Ha a miatt aggódsz, hogy mit gondolt illetve gondol erről az egészről Liam, akkor megnyugtatlak, átrágtuk már vele ezt a témát párszor. – mondtam.
- Én inkább a miatt aggódom, mi a fene történik veled már megint. – rázta meg a fejét idegesen.
- Már megint? – kaptam fel a fejemet.
- A rohadt életbe, Avery, esküszöm, olyan érzésem van, mintha már megint két évvel ezelőtt lennénk! – csattant fel Alex, útjára engedve ezzel a magában tartott dühöt. – Hiszen az is így kezdődött, nem igaz? Nem kellett neked semmi segítség, te tök jól vagy, pontosan tudod, mit csinálsz. – a hangjából csak úgy sütött a gúny és a rosszindulat.
A szemem sarkából sikerült elkapnom, ahogy anya megrezzen a bátyám hangerejére.
De engem hidegen hagyott.
- Mondd csak, Alex, ha már ennyire baromira tudsz mindent, te mégis mi a fenét csináltál volna a helyemben akkor? – vettem fel a kesztyűt és közelebb léptem. – Ha meg kellett volna élned azt, ahogy az apád fokozatosan nem vesz rólad tudomást, miközben neked a legnagyobb szükséged lenne rá?
- Ebből hagyd ki apát! –rázta meg a fejét, bennem pedig ismét megállt az ütő.
Na, nem. Ezt a játékot nem játsszuk.
- Mi a francot véditek őt, mikor pontosan jól tudjátok, hogy… - kezdtem, azonban nem engedte, hogy végigmondjam és közbevágott.
- Pontosan jól tudjuk, hogy nem is az igazi apád! – ordította Alex, anya pedig azzal a lendülettel felpattant az ülő helyzetéből, és elsápadva a szájához kapott.
Körülöttem pedig minden megállt.
Már nem hallottam, mit mondanak egymásnak, milyen hangosan, de azt sem, ahogy engem szólongattak. De nem is akartam hallani.
Nem tudom, jelen pillanatban hogy voltam rá képes, a lábaim valahogy mégis megmozdultak maguktól, és mire feleszméltem az átmeneti sokkból, már kifelé rohantam a szobából, ki a házból, a kapunk keresztül, miközben a hallásom fokozatosan visszatért, eljuttatva hozzám az elfojtott kiáltásokat, amik a nevemen szólongattak.



Helló mindenki!<3
Boldog szombatot, hétvégét, remélem megúsztátok az elmúlt hetet is ép bőrrel, nekem hál' istennek síszünetem volt csütörtök pénteken, szóval rövid volt a kínzás, de ráhúztak arra a három napra rendesen. Mindenesetre, remélem, ti nem szenvedtetek annyit, mint én.:)Először is, nagyon-nagyon köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, pipákat, eszméletlenül jól estek (bocsánat a szókincsem miatt, most már tényleg keresek egy szinonimát az eszméletlenre) és mint mindig, ez alkalommal is totál idióta vigyorral az arcomon olvastam végig őket.:D Imádlak titeket, de most komolyan!<333
Másodszorra pedig eldőlt a történet sorsa, már ami a terjedelmet illeti, és arra a következtetésre jutottam, hogy nagy valószínűséggel nem lesz második évad, helyette olyan ötven részesre saccolnám a blogot.:) Na, most hogy ebből végül hatvan vagy negyven vagy esetleg valami egészen más szám lesz, ezt már tényleg nem tudom nektek megmondani, mindenesetre igyekszem éreztetni és jelezni, ha a történet vége felé járunk.

Tovább jó hétvégét drágáim, vigyázzatok magatokra!<3

-xoxo, Sophie V.