30. - Elvesztett irányítás

Fogalmam sem volt, mennyi ideje futok, vagy milyen gyorsan, csak az számított, hogy a lehető legtávolabb kerüljek a kiderült igazságtól, ezzel együtt pedig a hazudozóktól. A kiáltások körülbelül a második utcánál halkultak el, és mire elértem a harmadikat, már szinte semmit sem hallottam a saját zihálásomon kívül. Nem az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam, merre tartok, hanem az, amennyire éreztem, hogy félek, évek óta talán először. Féltem, mert nem tudtam, mit csináljak. Féltem, mert nem tudtam, kihez forduljak. Féltem, mert egyedül voltam. Féltem, mert úgy éreztem, lassan minden hazugság válik körülöttem.
Nem törődve azzal, lassan elfogy a levegőm, úgy rohantam egyre gyorsabban, egyre kétségbeesetten, azt remélve, talán végre belefutok valamibe, ami megállít, és elveszi tőlem a fájdalmat.
A hányinger egyre jobban uralkodott el rajtam, miközben újra és újra lejátszódott bennem a mondat, ami arra késztetett, meneküljek.
Nem az igazi apád.
Nem akartam hallani, nem akartam rá gondolni és nem akartam ezzel együtt a helyére rakni a hiányzó darabokat, bár ahogy futottam, kezdtek egyre jobban helyreállni bennem a válaszok, olyan kérdésekre, amiket eddig sosem tettem fel, sem másnak sem magamnak. Nem akartam tudni a választ. Már így is épp eléggé fájt.
Most mégis megkaptam, és bekövetkezett az, amitől a legjobban féltem; a padlóra küldött. Egyetlen mondatnak sikerült a padlóra küldenie, és jelenleg még csak arra sem láttam esélyt, hogy a karomat felemeljem. Vagy a fejemet, hogy szembe nézzek a ténnyel, csúnyán átvágtak.
Arra pedig még csak gondolni sem akartam, vajon mit érezhet az apám, valahányszor rám néz.
Sőt, tulajdonképpen egyáltalán nem akartam rá gondolni. Már önmagában fojtogató volt.
Ha a hányinger nem volt elég, az egyre jobban elgyengítő gondolataimtól úgy éreztem, menten szétrobban a fejem, de valahányszor csak felmerült a gondolat, hogy megálljak, elhessegettem arra hivatkozva, ezzel valamennyire kevésbé érzem a fájdalmat. Bár így is úgy éreztem, mintha kitéptek volna valamit belőlem, aztán pedig a szemem láttára dobták volna el. Csak azt nem bírtam felfogni, miért pont azok, akik.
Az egyetlen, amit a környezetemből észleltem, az egyre kevesebb fény az autók fényszóróiból, amiből arra következtettem a maradék ép érzékeimmel, hogy egyre messzebb kerülök a központtól, de még ez sem parancsolt megálljt, sőt, a lábaim mintha maguktól tudták volna, merre kell vinniük.
De a következő, amit tapasztaltam, hogy valahogy mégis sikerült megállnom, pontosabban nekiesni egy fának, azonban becsapódtam, még mielőtt kinyithattam volna a szemem. Izzadtan, kifulladva toltam el magam, és csúsztam le a földre a törzsnek dőlve, ülő helyzetbe, miközben a pánik újra eluralkodott rajtam, de ezúttal a túlzottan szapora lélegzetem hallatán. Elvégre azon kívül semmit sem hallottam a külvilágból.
A látásom nagyjából kezdte visszanyerni eredeti élességét, így nagyjából sikerült kivennem a körülöttem lévő körvonalakat, azonban egészen odáig nem tértem észhez, míg meg nem éreztem az érintést a vállamon, aminek hatására, megfeledkezve az előbbi állapotomról, azonnal talpra ugrottam, de ismét meg kellett kapaszkodnom a fában.
- Jól van, Miss. Cane? – a hang baromi távolról jött, az ismeretlen tulajdonosa viszont közvetlen előttem állt, miközben félrebillentett fejjel tanulmányozott.
Honnan tudja…
- Mi folyik itt? – hallatszott a kiáltás, azonban ez a hang már jóval ismerősebb volt.
Louis?
- Van valaki a fáknál. Mindjárt eltüntetjük, nyugi. – újabb idegen, azonban minden maradék erőmmel az előbbi hang kutatására koncentráltam, hátha újra meghallom.
Az előttem álló személy hátra lépett, majd az újonnan felgyúlt fény irányába nézett.
- Megtaláltam! – kiáltotta, én pedig azzal a lendülettel hátraléptem, miközben a fejemet ráztam.
Nem vihet vissza. Nem bírok visszamenni.
- Mi a fene? – újból az ismerős hang szólt, azonban most már egyre biztosabb voltam benne, hogy Louis-t hallom. – Engedjetek már el, a rohadt életbe! Avery? – lépteket hallottam közeledni, azonban a következő pillanatban valaki belépett a látóterembe, megakadályozva, hogy lássam, ki közeledik.
- Na, jöjjön! Jó sokan keresik már! – nyúlt felém a tagbaszakadt alak, mire ismét hátraléptem, azonban éreztem, hogy nincs sok helyem hátra.
- Hozzá ne érj! – tört utat magának hirtelen Louis, azonban amint meglátott, megtorpant.
Volt némi halvány elképzelésem a felől, hogy nézhetek ki, azonban egészen odáig nem foglalkoztam vele, míg meg nem láttam a döbbentséget és az elborzadást a szemében, ahogy lenézett rám. Azonban minden ijedtsége mellett szépen lassan feltűnt valami egészen más, és egy idő után mintha egyenesen megtörtnek tűnt volna.
- Szóljatok oda a családjának, hogy megvan. De ha bárki bemeri őket engedni, annak szétrúgom a seggét! – fordult lassan a mellette álló gorilla felé, aki erre szó nélkül bólintott.
Bár háromszor akkora volt, mint Louis, azért érezni lehetett, ki a főnök.
Eleinte nem értettem, mire céloz azzal, hogy nem enged a közelembe senkit, azonban a felismerés pillanatok belül arcon csapott; már mindent tud.
- Mennünk kéne. – szólalt meg egy másik testőrnek tűnő valaki, némi óvatossággal a hangjában, mintha attól tartana, valami rosszat mond, azonban Louis csak elnyomott egy sóhajt, és felém lépett.
- Gyere! – nyújtotta ki a karját, én pedig minden ellenállás nélkül belebújtam az ölelésébe, miközben éreztem, hogy az eddig benntartott könnyeim útnak indulnak szépen lassan, és hangos zokogás nélkül folynak le az arcomon.
- Biztos nem lenne jobb, ha… - kezdte valaki, azonban végigmondani már nem tudta.
- Azt mondtam, nem. – csattant fel Louis, miközben gyengéden elindított a ház irányába.
- De az anyja…
- Nem érdekel sem az anyja, sem a menedzsere, a seggfej bátyja pedig végképp nem. – fojtotta ismét a szót az ismeretlenbe. – Pontosan tudom, mit mondott az anyja.
- Louis… - próbálkoztam, azonban a hangomban pont annyi erő volt, mint amennyi bennem.
Semmi.
Szorosabban húzott magához, ahogy határozott léptekkel megindult előre, maga mellett húzva, hogy kövessem, míg a többiek szorosan a nyomunkban haladtak.
Mire észbe kaptam, már ki is nyílt előttünk egy ajtó, majd a világosság egy pillanat alatt elárasztotta a látóterem, és újabb két ismeretlen arccal találtam szemben magam.
- Mint látjátok, megvan. Tűnés. – közölte velük Louis, mielőtt még a két férfi felállt volna az asztaltól, beléjük fojtva ezzel a ki nem mondott szavakat, kivívva ezzel néhány ellenséges pillantást.
De ők sem viselkedtek másképp, mint a többiek; nyeltek egy nagyot, és a következő pillanatban pedig már ott sem voltak.
- Ez rátok is vonatkozik. – vetette hátra a válla felett a mögöttünk lévő társaságnak.
- Te is tudod, hogy nem hagyhatlak teljesen egyedül, sőt, most hogy itt van veled, itt kell még tartanom valakit. – rázta meg a fejét az egyikük.
- Nem úgy értettem. – válaszolta a mellettem álló fiú összeszűkített szemekkel, mire a biztonsági lassan bólintott, majd további utasítást várva nézett Louis-ra, aki erre csak az ajtó felé bökött.
Ha el is hagyták a helyiséget, már nem hallottam, ugyanis minden egyéb szó nélkül magunk mögött hagytuk őket, egyre beljebb haladva a halvány emlékeimből ismerős házban.
Akkor jutott el a tudatomig, mikor is jártam itt utoljára, csak azzal a különbséggel, akkor nem én voltam a padlón.
Hálás voltam Louis-nak, amiért nem kapcsolta fel a villanyt, mikor a hálóba értünk, bár nem úgy nézett ki, mint akit zavar a majdhogynem teljes sötétség, elvégre a tekintetét sikerült folyamatosan rajtam tartania, miközben lassan leültem az ágy szélére. Csak akkor csapott hirtelen fejbe a fájdalommal kevert fáradtság, amit úgy hiányoltam a futás után.
- Mióta kerestek? – törtem meg a csendet rekedten, miközben szépen lassan felemeltem a pillantásomat, hogy a szemébe nézhessek.
A velem szemben lévő szekrénynek támaszkodott keresztbetett karokkal, miközben rezzenéstelen arccal méregetett.
- Két órája. – közölte, azonban volt valami a hangjában, ami arra késztetett, ismét sírjak.
Lassan bólintottam, és hagytam, hogy a könnyek újra eláztassák az arcom, de nem szóltam semmit.
Nem bírtam.
Az a két óra úgy kiesett, hogy még csak azt sem tudtam megmondani, merre indultam, illetve merre futottam egészen idáig, vagy hogy egyáltalán miért ide jöttem, mikor pontosan tudom, nem lakok valami közel Louis-hoz. De még ha a tudatomnál is lettem volna, talán akkor sem mentem volna másfelé.
Elvégre más nem volt.
- Könyörgök, mondj valamit, Avery! – suttogta elgyötört hangon, de alig hallottam, amit mond, ugyanis újból a korábbi jeleneteket láttam magam előtt.
Újra és újra átéltem mindazt, amit akkor, és valahányszor megint elkezdődött, legszívesebben újból elrohantam volna.
- Most már legalább minden világos. – jegyeztem meg némi szórakozottsággal a hangomban, miközben a könnyeim még mindig megállás nélkül folytak. – Legalább már tudom, miért utál.
Hallottam, ahogy a szekrény beleremeg, ahogy Louis lendületből ellöki magát tőle, és mire újból felpillantottam, már közvetlen előttem térdelt, egy vonalba hozva ezzel a tekinteteinket.
- Kérlek, hagy ne kelljen beszélnem róla! – ráztam meg a fejem.
Nem mondott semmit, a szemeiből pedig jóformán semmit sem tudtam kiolvasni, azonban egyetlen, kínzó lassúsággal eltelt perc után végre megszólalt.
- Nem kell. – mondta.
Ez a két szó pedig felért ezerrel, darabokra szaggatva ezzel a maradék önerőmet.
Az agyamban mintha elpattant volna valami, az előbbi fáradtságom pedig mintha egy csapásra eltűnt volna, ezzel még több helyet biztosítva a fájdalomnak.
Az irányításom alól kicsúszott kezem elindult, szépen lassan végigsimítva az előttem lévő Louis enyhén borostás arcán, ezzel a szemébe csalva az értetlenséget.
Nem tudtam, mi történik, azt viszont tudtam, mit akarok.
Minden korábbi kétségem ellenére.
- Mit csinálsz? – suttogta, miközben a tarkójánál fogva húztam közelebb magamhoz, azonban még mielőtt rendes választ adhattam volna, egy mozdulattal az ajkaira tapasztottam az enyéimet.
Ezzel elérve, hogy ne kérdezzen többet.
Valahányszor túl közel kerültünk egymáshoz, mindig sikerült megéreznem azt a bizonyos gyenge határt, amit kettőnk közé húzott annak érdekében, hogy kontrollálja magát, azonban csak most éreztem igazán, mennyire nehezére esik óvatosnak maradni.
Lassan sikerült elérnie, hogy alatta találjam magam, miközben a hátam gyengén a matracnak csapódott, mire ismét közelebb húztam magamhoz, de miután az ajkai a nyakamra tévedtek, akaratlanul is visszazuhantam.
És mire újból kinyitottam a szemem, megtörtént, amit reméltem; már nem fájt.
- Megmondtam, hogy nem csinálok olyat, amit nem akarsz. – nézett a szemembe, és még a sötétben is tisztán láttam a határozottságot csillogni az övében.
- Semmit sem akartam még soha ennyire. – mondtam alig hallhatóan, de láttam, még nem sikerült meggyőznöm. – Kérlek, Louis, szükségem van rád!
- Miért? – nézett rezzenéstelenül a szemembe.
De ez alkalommal pontosan tudtam a választ.
- Mert szeretlek. – suttogtam.
Habozott, és nem félt kimutatni, még az előbb kimondott szavaim miatt sem, azonban miután újból magamhoz húztam, éreztem, ahogy szépen lassan elveszíti az irányítást, és enged a kísértésnek, amit először pontosan ugyanitt éreztem, pár hónappal ezelőtt.
De akkor ő volt összetörve.





Hát helló drágáim!
Először is bocsánat,bocsánat, bocsánat amiért nem hoztam a részt időben, de ez alkalommal az idő játszott ellenem, ugyanis a múlt hetem kész rohanás volt, egész héten tanulás hegyek, szombaton pedig vizsga, a vasárnapomat pedig már nem is említem. Egyszóval katasztrófa, és ez a hetem sem volt másképp, azzal a különbséggel, hogy itt még a szülinapom is közre játszott, szóval annak örülök, hogy egyáltalán mára tudtam hozni a beígért fejezetet.
Másodszor pedig remélem, ti azért megúsztátok kevesebb drámával (nem is én lennék haha) és több szabadidővel, plusz akkor már boldog márciust is mindenkinek!<3 (Mindjárt vége, mindjárt vége a szenvedésnek...)
Harmadszorra pedig hatalmas köszönet, öleléshegyek a pipákért, kommentekért és feliratkozókért, eszméletlenül aranyosakat írtok, és tényleg minden egyes alkalommal feldobjátok a kedvemet, szóval köszönöm-köszönöm!<333 Ti vagytok a legjobbak!<333
Így utóiratként annyit, elnézést ha a rész kissé értetlen lett, illetve, ha találtok benne hibát, de jelenleg is egy hulla vagyok, szerintem hetek óta ma fogom magam először kialudni rendesen, szóval majd holnap javítok mindent.

Legyen jó hétvégéje mindenkinek, és ha minden jól alakul, jövőhéten találkozunk!;)

-xoxo, Sophie V.