31. - Apró hazugságok

Louis

Átfordultam a másik oldalamra, reménykedve, talán még ezzel sem sikerült felébresztenem a mellettem alvó lányt, ugyanis már vagy tizedszerre ismételtem meg ugyanazt a mozdulatsort, ő pedig pont olyan volt, mintha napok óta nem aludt volna rendesen, így semmi esetre sem akartam megzavarni. Tulajdonképpen én sem voltam a toppon, mégsem bírtam rávenni magam, hogy elaludjak. A történtek után pedig végképp nem.
Az, hogy egyáltalán velem van, már önmagában elég nagy sokk volt a számomra, és néha megemészthetetlen is, így az, hogy odaadta magát nekem, egyenesen kiborított, és sehogy sem tudtam magamba helyrerakni. Ahogyan az előtte történetek sem, de a halálnak sem voltam hajlandó faggatni őt, látva, mennyire fáj neki még csak rágondolni, mibe keveredett bele. De amikor azt mondtam magamnak, bármit megteszek annak érdekében, hogy jobban érezze magát, nem pont ez a variáció jutott az eszembe, bármennyire is akarom őt már hosszú idő óta, és bármennyire is szeretem. Bár az utóbbival csak akkor szembesültem igazán, amikor nem bírtam egyhuzamban végighallgatni a Spaces kész verzióját, és szó nélkül kirohantam a stúdióból.
Túl sok volt.
Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy vajon mégis mi járhatott a fejében a szöveg írása közben, és az egy dolog, hogy meg szoktam másokból ihletet meríteni egy-egy dalhoz, de hogy a saját albumunkon valamelyik pont az egyikünkről szól, vagy arról, ahogy a másik látja őt, nem csak hogy ritka, soha sem történt meg. Egészen mostanáig. Nem voltam naiv, pontosan tudtam, hogy Niall adta az alapot az egészhez, de azt el kellett ismernem, Avery egész ügyesen beleszőtt kettőnket.
Újabb idegesítő fordulást végeztem, ez alkalommal felé fordulva, így sikerült szemügyre vennem, nem ébresztettem e fel, azonban a párnába süllyesztett arca nem erről árulkodott, még ha a kezével automatikusan tapogatózni kezdett, de abbahagyta, amint megtalálta az enyémet, és megfogta. Elnyomtam egy sóhajtást, és gyengéden a derekára helyezve a másikat közelebb húztam magamhoz, engedve a kísértésnek, ugyanis bár belül tudtam, mennyire nem kéne most ezt tennem, minden porcikám őt akarta.
Ez pedig leginkább azon az estén mutatkozott meg először, amikor kissé ittas állapotban hozzávágtam néhány dolgot a turné legelső estéjén, ugyanis ami azt illeti, egyáltalán nem voltam rá dühös. Inkább csak arra, hogy túl közel engedtem magamhoz a korábbi alkalmakkor.
Mindketten tudtuk, jobb nekünk a másik nélkül, de talán ez vezetett ahhoz, hogy a végén mégis egymás karjaiban kötöttünk ki.
Mondhatnám, hogy bánom, amiért ez az egész így játszódott le kettőnk között, de pár hónappal ezelőtt, amikor meglátogatott, még csak látni sem akartam, így szinte lehetetlennek tartom, hogy lenne másik lehetőség.
Egy újabb eseménytelen óra telhetett el, és még mindig képtelen voltam elalvásra bírni magam, a gondolataim pedig már túlságosan is átvették az irányítást felettem, így anélkül, hogy bármilyen nagyobb mozdulatot végeztem volna, óvatosan leemeltem a karomat róla, és egy pillanat alatt kimásztam az ágyból. Hang nélkül a szemben lévő komódhoz léptem, majd miután kikaptam belőle egy pólót, magamban szitkozódva leemeltem róla a telefonomat, és a cigis dobozt, és az erkély felé vettem az irányt.
Tippem sem volt, hány óra lehet, de ahogy az a minimális fény, ami az arcomba sütött, mikor kiléptem, kénytelen voltam arra következtetni, közelebb vagyunk már a reggelhez, mint gondoltam.
A több méternyi magas kőfalaknak köszönhetően minimális félelmem sem volt a felől, hogy esetleg lekapnak, na, meg amúgy sem tudta szinte senki, hogy hol találhatók az igazi címeink, így minden bűntudat nélkül gyújthattam rá, miközben a másik kezemmel feloldottam a telefonomat, hogy szembesülhessek azzal a kismillió nem fogadott hívással és üzenettel, amik az éjszaka során értek.
Szinte végig sem néztem a listát, amikor már érkezett is az újabb, de valamiért nem tudtam meglepődni, amikor megláttam a hívót.
- Neked is jó reggelt, Liam. – fogadtam a hívást, miközben beljebb löktem az erkélyajtót, hogy Avery még csak véletlenül se lehessen tanúja a beszélgetésnek.
- Elárulnád, mégis hol a fenében voltál, Tomlinson? – ezt az egy mondatot sikerült úgy lehadarnia, hogy alig értettem, ami egyet jelentett azzal, hogy dühös.
Ahogy sejtettem.
- Itthon? – kérdeztem vissza értetlenül, enyhe gúnnyal, miközben szívtam egy újabb slukkot, bár sejtettem, hogy a túloldalon lévő személy nem igazán fogja hagyni, hogy a tervezett nyugalomban végezzek a szállal.
- Hol van? – csapott le azonnal, mire megforgattam a szemeim, bár tudtam, hogy nem látja.
- Itt. És baromira örülnék neki, ha befejeznéd az üvöltözést, mert nem csak neked volt nehéz éjszakád.
A másodpercnyi szünetből arra következtettem, sikerült megálljt parancsolnia magának, de alig számoltam el háromig, már folytatta is.
- És mennyire van ki? – kérdezte, ez alkalommal már jóval halkabban.
Bármennyire is próbáltam, nem bírtam figyelmen kívül hagyni a hangjában lévő elkeseredettséget.
- Volt már jobban is. – feleltem szűkszavúan, ahogy a csukott ajtó felé pillantottam, miközben olyan érzésem volt, mintha gyomorszájon vágtak volna. – Alszik. –tettem hozzá.
- És te?
Most mondhatom, hogy meglepett az irántam érdeklődése, de minden nézeteltérésünk ellenére tudtam, a köztünk lévő kapcsolat nem sérült, és fordított esetben engem is érdekelne, mi van vele.
De ami azt illeti, fogalmam sincs, mennyire vagyok ki.
- Megvagyok. – adtam az ilyenkor szokásos válaszom.
- Nem úgy hangzik. – morogta, visszaváltva a kissé ideges hangnemébe.
- Most mit vársz, mit mondjak?
- Nem is tudom, mondjuk, azt, hogy mégis mi a fene hogy a fenében kötött ki nálad Avery.
- Szerinted hogyan? – kérdeztem vissza értetlenül. – Hazajöttünk, ledőltem aludni, és legközelebb arra keltem fel, hogy a testőre hívogatja a mieinket, hogy láttuk e őt, mert kiborult, és eltűnt. Felkeltem, és mire kiértem a konyhámba, már vagy öt full idegen fazon ült az asztalomnál, miközben közölték velem, hogy Avery másfél órája nincs meg, és hogy valami keresőcsoportot küldtek utána, de hogy gyalog van. Majd alig húsz perccel később már a ház előtt állt, miközben a saját nevét nem tudta megmondani, nem hogy mégis hogy a fenébe került hozzám. Futott, Liam. Érted? Futott.
Liam felszisszent, amiből arra következtettem, Avery családjának sikerült ez azt információt is kihagynia az élménybeszámolóból.
- Alex annyit mondott, eltűnt, azt nem mondta, hogy gyalog volt egész végig. Basszameg. – nem kellett mellettem lennie ahhoz, hogy tudjam, most éppen a tarkóját fogja, miközben körbe-körbe járkál.
Ilyenkor már nagyon dühös.
- Felfogtad, mi történhetett volna, ha elkapják, ugye? – kérdezte.
A kezem automatikusan ökölbe szorult.
- Igen. Épp eléggé ahhoz, hogy alig tudjam lebeszélni magamat Alex félholtra veréséről. – válaszoltam a lehető leghiggadtabb hangomon.
- Azt bízd csak rám. – mondta. – Őt majd én elintézem, az anyjával együtt.
Akármennyivel egyszerűbb lett volna ráhagynom a dolgot, muszáj volt megkérdeznem azt, amit szinte egész éjjel képtelen voltam kiverni a fejemből.
- Őszintén, Liam, te tudtál erről? Erről az egészről?
Szünet.
Csakhogy sajnos a szünetekből sosem származik semmi jó, és már azelőtt tudtam, mi lesz a válasz, még mielőtt kimondta volna.
- Elmondták, mikor megkértek, hogy segítsek neki. Két és fél éve.
- A rohadt életbe, Liam! – ráztam meg a fejem.
- A lelkemre kötötték, Louis, nem tudtam, mit tegyek. Könyörögtek, hogy húzzam ki őt a szarból, amit lényegében az apja okozott, aki mint kiderült, nem is az apja. Láttam, hogy valami nem stimmel, de Avery pont annyit tudott, mint én. Ezért számon kértem az anyját, akiről üvöltött, hogy mindent tud, de végül nekem is Alex árulta el, miután Jocelyn hozzá irányított.
Elnyomtam egy ideges sóhajtást, majd megfordultam, hogy megbizonyosodjak, az ajtó még mindig csukva van mögöttem.
- Nem engedem, hogy egyedül beszélj velük. Nem csak neked van közöd hozzá. Már nem. – szegeztem a tekintetem az előttem terpeszkedő falra.
Egy kisebb neszt hallottam a háttérből.
-… Maradj már! – pontosan tudtam, hogy ez alkalommal Liam nem hozzám beszél.
- Kivel vagy? – kérdeztem.
- Zayn. – vágta rá. – Remélem kész vagy, mert úton vagyunk hozzád.
- Idejöttök? – meredtem magam elé. – Most?
- Igen, most. Beszélnünk kell másról is. A belsősök nem túl boldogak, Avery-nek is tudnia kell.
Picsába.
Újra az ajtóra pillantottam, majd kelletlenül biccentettem.
-  Oké, mennyi idő?
- Tíz perc. – közölte, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, már le is tette.
Egy pillanat alatt zsebre vágtam mindent, amit magammal hoztam, és a lehető leghalkabban benyitottam a szobába, azonban az ágy üres volt. A félelem másodpercek alatt vette át felettem az irányítást.
- Avery?
Kérlek, mondd, hogy nem hallott meg semmit!
Nem érkezett válasz, azonban a következő pillanatban a csap kinyitására lettem figyelmes a fürdő felől, mire enyhe szorítással a torkomban indult meg a megfelelő irányba, de a megfelelő ajtóhoz érve megtorpantam. Épp annyira volt nyitva, hogy láthassam, ahogy a tükörrel szemben állva kémleli önmagát, miközben elzárta a vizet, anélkül, hogy elemelte volna a tekintetét onnan.
Bármennyire is távol álltam, még így is tisztán ki tudtam venni az utálatot, ami csak úgy sütött a szemeiből. De nem is attól ijedtem meg.
Hanem inkább attól, hogy nem tudtam eldönteni, ezt ki iránt érzi.
Nem voltam elég gyors, fel sem tűnt, hogy időközben elszakította magát a tükörtől, és elindult kifelé, ezzel már csak akkor szembesültem, amikor a fürdőből kilépve egyenesen nekem ütközött, de szinte egy másodpercre sem nézett a szemembe, már el is kapta a pillantását.
- Bocs. – motyogta, és megpróbált kitérni előlem, azonban kapcsoltam, és a karja után kapva húztam vissza magamhoz.
- Már megint lenyúltad a pólómat. – ráztam meg a fejem, miközben egyre szorosabban öleltem.
- Bocs. – motyogta ismét, ez alkalommal a vállamba fúrva az arcát, és valamiért volt egy olyan érzésem, ha most nem tartanám meg, összeesne, ezért kissé eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
- Hé. – próbáltam meg elkapni a pillantását, de valamiért nagyon harcolt ellene.
- Nem megy, ne haragudj. – suttogta, miközben a könnyek szépen lassan feltűntek a szemében.
Feltehettem volna a kérdést, miszerint miről beszél, azonban pontosan tudtam, nem mennék vele semmire, elvégre ő maga sem tudja a választ.
De most már legalább tudtam, kinek szólt az utálat.
Saját magának.
A legrosszabb az egészben a tudat volt, miszerint nem mondhattam neki semmit, amivel megnyugtattam volna, a vigasztalással pedig meg sem próbálkoztam. A saját nyomorúságomból kiindulva nem sok esélyt láttam rá, hogy bárki vagy bármi elfeledtesse vele ezt az egészet akár csak egy pillanatra.
-  Tulajdonképpen nem is tudom, mire gondoltam, miért csinálja ezt velem, mármint ezt az egész távolságtartás dolgot, mintha nem is léteznék. Egy idő után kezelni sem tudtam a helyzetet, inkább elfogadtam. Nem is, inkább beletörődtem. Kis idő elteltével pedig annyira megszoktam, hogy nincs mellettem, hogy már szinte zavart, ha mégis. Fordult a kocka; én menekültem előle. – mondta maga elé meredve, mintha csak saját magának beszélne. – És mégsem ez volt a legrosszabb. Hanem, hogy nem tudtam, mi fog jönni ezután.
Szünetet tartott, nekem pedig pont annyi időm volt, hogy átadjam magam az emléknek, amikor azon a bizonyos napon felbukkant az apja New York-ban, csak akkor még nem értettem a koncerten látott tekintetet, amit Avery lövellt felém, miután bemutatta nekünk. Némán segítséget kért.
- Mindenesetre már legalább a következő lépésben biztos vagyok. – törte meg a kisebb csendet, ami beállt közénk.
- És mégis mi az?
- Beszélni fogok vele.

Helló drágáim!<3
Először is szeretnék elnézést kérni, ha túl későn posztolok, de nem vagyok otthon, így kissé nehézkesen álltam neki a rész befejezésének, de hál' istennek, sikerült, és minden jobb annál, mint hogy eltolom akár csak egy nappal is.
Másodszor, remélem, mindenki túlélt mindent, ami a héten történt és senki sem szenvedett maradandó károsulást, továbbá boldog szombatot, hétvégét!:D<3
Nem tudom, ki hogy van vele, de én péntektől péntekig számolok már vissza, és ez most sincs másképp, bár jövőhéten az egyik legnehezebb hetem lesz, hurrá.
Dee nem pazarlom magamra a szót, inkább megköszönöm az előző részhez érkezett megjegyzéseket, pipákat, ugyanis mint mindig, ez alkalommal is sikerült megmosolyogtatnotok, és feldobnotok a napomat, szóval nagyon-nagyon köszönöm, ti vagytok a legaranyosabbak, legjobbak, imádlak titeket!<3333 Komolyan, nem tudom, mit csinálnék nélkületek, hétről hétre motiváltok, és erőt adtok.

Sok sikert a következő héthez drágáim, gondolok rátok, és ha minden jól alakul, jövő szombaton jelentkezem.:))

-xoxo, Sophie V.