32. - Megfélemlítés

Sziasztok!:)
Kivételesen a rész elejére írnék, aztán ki tudja, lehet, hogy megtartom ezt a szokást, mindenesetre szeretném megköszönni a türelmeteket, amiért későn hoztam a részt, de már az előző kis szösszenetben kifejtettem az okát, plusz a következő rész érkezését is. Ha már itt vagyunk, szeretném megköszönni továbbá az előző részhez érkezett kommenteket, pipákat, mint mindig, most is eszméletlen aranyosak voltatok és feldobtátok a napomat, komolyan imádlak titeket! Nálatok jobbakat nem is kívánhatnék, borzasztóan sokat jelent a véleményetek, plusz, hogy írtok, és hogy egyáltalán olvastok, iszonyúan inspiráltok, de tényleg!<333 A részhez annyit megjegyzésként, igyekeztem eseménytelenebbre írni, elvégre az előző párral szerintem sikerült felcsigáznom mindenkit, aztán majd a következőben újra visszatérünk a még elvarratlan szálakhoz.
De nem is pazarlom tovább a szót, vigyázzatok magatokra, szombaton találkozunk!<3
Jó olvasást!:)
xoxo, Sophie V.

Az ember azt gondolná, öt nap alatt eltelik annyi idő, hogy kevésbé érezze a dolgokat annyira fájdalmasnak, mint az első napon vagy az első utáni napon, és talán most sokakban eloszlatom a reményt, de miután a hatodik nap sem éreztem magam késznek a korábbi döntésemre, beletörődtem a saját keserűségembe.
A hetedik nap után pedig feladtam.
De miután megfogadtam, hogy nem számít, hányszor akarok meghátrálni, beszélni fogok vele, már nem volt kiút, végig kellett csinálnom, nem számít, hányszor fogok félúton visszafordulni, és inkább újra a hazugságokba menekülni. Elvégre, ő sem keresett. Én pedig nem vagyok annyira idióta, hogy azt gondoljam, nincsen tisztában azzal, hogy pontosan tudom, mi az igazság.
Az a régi Avery lenne.
Egy idő után azonban be kellett látnom, akármennyire is próbálom elhagyni a régi önmagamat, még mindig tartom néhány szokását, mint például amint bármilyen problémám van, amiről nem akarok, vagy éppen nem tudok beszélni (bár leginkább mindkettő egyszerre) a stúdióba vonulok, és inkább felveszek valamit, csak ne kelljen senkivel sem találkoznom.
Bármit, csak ne kelljen a faggatást hallgatnom.
- Melyiket akarod? – érdeklődött az üvegfalon keresztül Troy barátunk, aki ismét hajlandó volt előbújni Los Angeles-i búvóhelyéről a buli után, ahol minden elkezdődött.
Mondanom sem kell, kaptam pár kétértelmű megjegyzést, miután három hónappal később újra összehozott bennünket a sors, miszerint az ő házának valami hatalmas ereje lehet, ugyanis ő biztos benne, már ott is szemeztünk egymással Louis-val.
Mondjuk akkoriban maximum egy utálatos pillantás telhetett a fiútól irántam, nem volt kedvem lehervasztani Troy lelkesedését, elvégre összességében elég boldognak tűnt a hírtől, miszerint tényleg együtt vagyunk.
Egy a maximum három közül.
- Ötös. – pillantottam fel a szövegből.
Muszáj volt csak egy másodpercre is, de látnom az arcát, ahogy átfutja a szöveget, mint általában. Nem bír magával, valamiért mindig tudnia akarja, mit fogok énekelni, még mielőtt felvesszük.
- Új? – vonta fel a szemöldökét, miután végzett.
Bólintottam, ő pedig letette a lapot maga mellé, és miután háromig számolt, fel is kapcsolt a lámpa, ami a felvétel kezdetét jelezte, én pedig gyorsan felhúztam a fejemre a fejhallgatót, és átadtam magam a régi rutinnak.
Semmit sem utáltam jobban annál, ha valaki felvétel közepén állít be a szobába a tudtomon kívül, elvégre valamiért sosem tudtam koncentrálni, ha társaságom volt a hangmérnökökön, és egyéb ittenieken kívül. Így egy idő után valamiért természetesnek vettem, ha senki sem jött velem, se Corinne, se anya, se senki, holott az elején bármennyire is próbáltam lebeszélni róla őket, levakarhatatlanok voltak, de elég volt egyetlen egy némasági fogadalom, miután betoppantak, és egy életre megtanulták.
Azonban ez alkalommal valamiért nem hagytam abba automatikusan az éneklést, mikor a dal vége felé visszatértem a valóságba és szembe találtam magam az ismerős kék szemekkel, amint Troy mellett álldogálva figyel.
Jó, talán leblokkoltam volna, de szerencsére csak két sor volt hátra, és jobbnak láttam, ha nem tudom, mióta áll ott és mennyit hallott.
Megvártam, amíg lekapcsol a lámpa, majd a fejhallgatót letéve szóltam ki a kintieknek.
- Oké, akkor most még egyszer! – ugrattam Troy-t.
- Te most viccelsz velem, ugye? Leénekelted rólam a gatyámat, Av. – rázta meg a fejét hitetlenül, mire tágra nyílt szemekkel kaptam a tekintetem a mellette álló Louis-ra, aki erre felvont szemöldökkel fordult a barátunk felé.
- Igazán? – érdeklődött szórakozottan, ezzel elérve, hogy Troy fülig pirulva kérjen bocsánatot.
- Ami azt illeti… - vakarta meg a tarkóját kínjában, én pedig még mindig megszólalni sem bírtam, attól félve elröhögöm magam, azonban ezt a reakciómat látva gyorsan témát váltott. - Na, az első mosoly tőled a mai nap, tudsz te egyáltalán ilyet? – kérdezte gúnyosan, mire vágtam egy grimaszt.
 Megkíséreltem egy pillantást Louis felé, aki, mint ahogy sejtettem, egy bennfentes vigyorral az arcán tartotta fogva a tekintetemet, vagy inkább vonzotta magára, mindegy melyik, sikerrel járt.
Mint mindig.
Letettem a nyakamban lógó fejhallgatót az állványra, majd pár pillanattal később már ki is léptem a felvételszoba ajtaján, egyenesen az ölelésébe bújva, bár köztudott, hogy nem igazán közeledünk egymáshoz társaságban, figyelembe véve a tényt, hogy egyikünk sincs oda a minket kémlelő tekintetekért.
Jelen esetben mondjuk Troy idegesítő vigyorával fűszerezett tekintetéért.
- Hogy kerülsz ide? – érdeklődtem, miközben szembe fordultam Louis-val, csak hogy ne kelljen a másik fiú szemébe néznem, bár a pillantása égette a hátamat.
- Megbeszélésünk volt, de kaptunk egy szabad órát, még mielőtt kezdődik a másik, amire viszont te is hivatalos vagy, legalább is a legújabb utasítások szerint. Mást akartak érted küldeni, de világosan a tudtukra adtam, vagy én jövök, vagy felejtsenek el. – közölte szórakozottan, nekem azonban összeszorult a torkom.
De nem tudtam, hogy melyiktől; a menedzsment meghívásától, vagy a Louis szórakozottsága mögött rejtőző dühtől.
- Oké. – bólintottam, meg sem kérdezve, mit akarnak tőlem.
Elvégre pontosan tudtam a választ.
- Legalább hagysz egy kis időt, hogy rendbe tegyem az anyagot. – bökött Troy a pult felé, majd megrázta a fejét. – Bár nem lesz ezen mit javítani, úgy érzem.
Magamra erőltettem egy halvány mosolyt, és felkaptam az ajtó mellett heverő táskámat a vállamra.
- Köszönöm.
- Érted bármit. – kacsintott Troy, majd újból megajándékozott a külön nekem címzett híres vigyorával, majd a következő pillanatban eltűnt a hátsó szobában.
Ahogy utánanéztem, elgondolkoztam azon, vajon ő miért kevésbé ellenséges velünk kapcsolatban, mint a többiek, elvégre mondhatnám, hogy mert kedvel, azonban Caroline is épp eléggé kedvel, illetve kedvelt, amíg állítása szerint át nem vertem, mégsem támogat ebben az egészben. Aztán ott van Zayn, aki az elmúlt pár napban (különösen az óta a bizonyos éjszaka, majd az azt követő reggel óta) szintén ferde szemekkel méreget, valahányszor csak összefutunk, ami valljuk be, gyakran megtörténik, elvégre a mellett, hogy a harminc féle szerződésből még legalább húsz aláírása hátra van mindkét fél részéről, Louis ragaszkodik hozzá, hogy mellette legyek. Elvégre nem sok mindenkivel vagyok hajlandó kommunikálni a történtekről.
De be kellett látnom, a megoldás nem is olyan komplikált, mint először gondoltam, ha azt nézzük, míg Caroline engem ismer, Zayn pedig Louis-t ahhoz, hogy behatárolja ezt az egészet, Troy mindkettőnkkel jóban van. Akárcsak Liam.
Márpedig bármit is mondd, nem véletlenül küldött annak idején Louis nyakára.
Mélyen legbelül pontosan tudta, hogy amennyire másnak tűnünk, annyira vagyunk ugyanolyanok valójában.
Troy pedig a lehető legjobb megfigyelő a világon.
Ő is tudta.

A többemeletes irodaházhoz érve vettem csak észre, miszerint a dzsekimet a szokásos szerencsémnek köszönhetően sikerült a stúdióba hagynom, így szó szerint megcsapott egy jeges érzés, miközben kiszálltam az autóból, és megpróbáltam összehúzni magamon a mit sem érő kardigánomat.
Bár kiszúrtam a bámészkodó tekinteteket, és a lencsénket felénk tartó fazonokat, megpróbáltam úgy tenni, mintha fel sem tűnne a hátamat égető tekintetük, miközben a testőr mellett álldogálva vártam, hogy Louis is kiszálljon. Velem ellentétben őt kevésbé zavarta a közönség, a tekintetéből világosan láttam, csak azért torpant meg, mert kiszúrta, hogy reszketek, azonban egy pillanattal később már le is kapta magáról a farmerdzsekit, és még mielőtt megakadályozhattam volna, már rám is adta, majd a hátamnál gyengéden meglökve indított előre. Pár lépéssel a bejárat elé érve, ahol már nagyban várakozott a közönség, összekulcsolta az ujjainkat, és a tekintetét a földre szegezve előzte meg a testőrt, az utasításait követve, én pedig a tenyeremet az arcom mellé tartva követtem a példáját, ahogy elhaladtunk az emberek mellett.
Úgy viselkedtem, mint akit nem gyakran fotóznak, és utálja a reflektorfényt, azonban ez egyedül akkor volt így, ha vele voltam.
Szerencsére nem kellett sokáig elviselnem azt a pár kérdést sem, amit felénk dobtak, hátha válaszolunk rá, már ami kettőnket illeti, elvégre pár pillanattal később már be is léptünk az irodaház tágas előcsarnokába, ahol két újabb testőr lépett mellénk, majd velük folytattuk az utunkat egyre beljebb. Fogalmam sem volt, merre kell menni, azonban még Louis sem tűnt elveszettnek, így arra következtettem, nem most jár itt először, nem csak ez az egy megbeszélése volt már itt.
Modest.
Szólásra nyitottam a számat, azonban abban a pillanatban már el is érkeztünk a valószínűleg megfelelő ajtóhoz, és mielőtt még bármit is reagálhattam volna, már nyílt is belülről, mintha csak megérezték volna, hogy jövünk.
A pillantásom azonnal a termet kitöltő asztalnál ülő emberekre esett, akik egyként fordultak felénk, azonban nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy a tekintetükkel valamiért inkább engem találtak meg, mintsem Louis-t. Vagy kettőnket egyszerre.
- Ms. Cane. – húzta egy szívélyes mosolyra a száját az egyik ismeretlen.
A hangja már egy kicsit sem volt barátságos.
Nyeltem egyet, és megpróbáltam összeszedni a maradék méltóságomat, hogy kiálljak velük szembe.
- Minek köszönhetem a meghívást? – vontam fel a szemöldökömet.
A pasas jobbján helyet foglaló Paul összenézett a vele szemben ülő Liammel, aki igyekezett a lehető legkevésbé feltűnően elnyomni egy vigyorgást.
- Foglaljon helyet! – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet, mire egy apró biccentés kíséretében átsétáltam az asztal másik végében lévő szabad székekhez, és Louis társaságában leültem.
- Aggaszt bennünket pár dolog az elmúlt napokkal kapcsolatban, Ms. Cane. – mondta egy másik.
Összeráncolt szemöldökkel meredtem az illetőre, aki állta a pillantásomat, azonban Harry kissé hangos sóhajtása elérte, hogy ne én legyek a középpontban.
- Elvileg nem kéne válaszolnia semmire. Nincs itt a menedzsere. – mutatott rá a mentőmellényemre, nekem azonban csak akkor jutott el az agyamig, mennyire igaza van.
- Csak néhány kérdésünk lenne, azután elmehet. – legyintett egy harmadik öltönyös, mintha valami lényegtelen tárgy lennék.
Úgy is éreztem magam.
- Akkor essünk túl rajta, oké? – morogta mellettem Louis, miközben a székem támlájára tette a kezét.
Ezek szerint nem én voltam az egyedüli, akit már most kiborított ez a beszélgetés, pedig még csak el sem kezdődött.
Ezért pedig újra görcsbe rándult a gyomrom.
- Elárulná, mi történt múlthét szombaton, amikor is két óráig nem volt elérhető? – csapott le rám az első fazon, mintha csak idők óta erre várna.
- Ez nevetséges… - rázta meg a fejét Harry, miközben Niall tágra nyílt szemekkel meredt a kérdést feltevő tagra, azonban Louis és Liam egy emberként pillantottak fenyegetően felé.
- Ennek mégis mi a fene köze van a közös munkához, Bruce? – érdeklődött Zayn, az egyetlen, aki nem pattant szét az idegtől.
- Azzal, hogy Ms. Cane szabadon rohangált a városban mindenféle kíséret nélkül, nem csak saját magára vet rossz fényt. Most már nem. – fordult (ezek szerint) Bruce nevű öltönyös a fiú felé.
- Tudomásom szerint nem vagyok a menedzsment hatásköre alatt, nem értem, miért lényeges ez az információ. – közöltem rezzenéstelen arccal.
- Lényeges, figyelembe véve a tényt, hogy éppen az önről készült esetleges fényképeket keressük, hátha lenne mit eltussolni, és titokban tartani. De ha már ezt megtesszük, tudni szeretnénk, miért rohant végig a fél városon. Talán sietett?
- Ami azt illeti, majdnem ráhibázott. – húztam egy gúnyos mosolyra a számat.
A szobában még a szuszogást sem lehetett hallani.
- Amennyiben? – állta a pillantásomat Bruce.
Egy-null a javamra.
Egy újabb ismeretlen arc kissé idegesen fordult a pillantását szilárdan rajtam tartó tag felé, megpróbálva magára vonni a figyelmét ezzel, de az még mindig engem bámult.
Feleslegesen, elvégre mindketten tudtuk, hogy nem fogok válaszolni.
A szemem sarkából láttam, ahogy Louis egy elismerő pillantás kíséretében biccent egyet, miközben a kezét a combomra helyezte, a pillantásom pedig ezután Liam-re kúszott, aki ismét megpróbálta elrejteni a vigyorgást, ez alkalommal azonban kevesebb sikerrel.
Ezek szerint kettejüknek sikerült rájönni; ezen túl nem ők irányítanak.
Engem legalábbis biztosan nem.