33. - Búvóhely

Az érzés, miszerint nyerésre állok, egyre inkább kezdett átcsapni a győztem fázisba, miközben még mindig rezzenéstelenül álltam az öltönyös tekintetét, arra várva, mikor adja fel.
Mert, hogy én nem fogom, az biztos. De szerintem erre már ő is rájött.
A feszültség a levegőben mostanra már kétségkívül érezhető volt, senki sem mert megszólalni, hogy témát váltva vessen véget a kettőnk között lévő néma harcnak, vagy akárcsak egy mozdulatot tenni. Úgy bámultak minket, mintha attól félnének, ha helyzetet változatnának, robban a bomba.
Az idő alatt, amíg fogva tartottuk a másik tekintetét, volt alkalmam kiolvasni a színtiszta döbbentséget Bruce szeméből, amit betudtam annak, vagy nincs igazán hozzászokva, hogy szembe szálljanak vele, vagy egész egyszerűen sikerült meghazudtolnom a visszahúzódó Avery-ről kialakult képet. Elvégre, mikor beléptem a szobába, nem pont úgy nézett ki, mint aki tart tőlem.
Nem erre számított.
A pillanat, aminek végül is sikerült véget vetnie a kettőnk közti néma kommunikációnak, a kétszárnyú ajtó kicsapódás volt, mire felkaptam a fejemet, és a következő pillanatban szembe találtam magunkat a levegő után kapkodó Corinne-nal.
Csak éppen nem bírtam rájönni, vajon a düh vagy a sietség okozta az oxigénhiányát. Ha tippelhettem volna, azt mondanám, is-is.
- Itt meg mi a fene folyik? – csapódott be pár pillanattal később a bomba, amire már mindenki visszafojtott lélegzettel várt.
Elég volt egyszer végignézni az asztalnál ülőkön, hogy le lehessen venni, senkit sem ért meglepetésként a második anyám éles hangja. Mintha előre tudták volna, mi következik.
Mintha tudták volna, hogy idejön.
- Csak beszélgetünk. – köszörülte meg a torkát az egyik ismeretlen, akinek még mindig nem tudtam a nevét.
A menedzserem szeme összeszűkült.
Na, most a fazon vagy nem ismeri elég jól Corinne-t, vagy túlságosan is bátor, de igazából teljesen mindegy, melyikről van szó, nem jár jól.
- Valóban? És mégis miről? – érdeklődött szórakozottságot színlelve, azonban a hangja mögött tisztán kivehető volt a düh, amit ha jobban szemügyre vettük, a szemében is megpillanthattunk.
- Szerettünk volna feltenni pár kérdést a múltkori esettel kapcsolatban, hogy elkerülhessük az esetleges félreértéseket. – fordult a menedzserem felé Bruce.
- Azt hittem, azt már megbeszéltük. Nem hozzuk nyilvánosságra. – lépett be az ajtó a sajtósaim közül az egyik, bár a nevére nem emlékeztem, elvégre csak egyszer találkoztunk, és Corinne-nak sem szokása az orromra kötni az összes csapattag nevét. – De valóban van még néhány tisztázatlan részlet vele kapcsolatban, szóval, amíg Ms. Cane távozik, addig meg is vitathatnánk. – sandított bennfentesen a második anyámra, aki erre összeszorított szájjal felém fordult.
- Avery, van egy kis problémánk.
Összeráncolt szemöldökkel meredtem Corinne-ra, ő azonban minden szó nélkül állta a pillantásomat, amiből arra következtettem, nem szándékozik itt mindenki előtt közölni, mi is az a probléma.
A mellettem ülő Louis kérdőn pillantott hol az egyikünkre, hol a másikunkra, majd a tekintete végül rajtam állapodott meg, én azonban egy apró fejrázással jeleztem, fogalmam sincs, mi folyik itt.
- Velem fáradna, Ms. Cane? – jelent meg az ajtóban Derek, egy másik testőr társaságában, azonban az utóbbi már el is indult felém, meg sem várva a válaszomat.
- Corinne? – kerestem kétségbeesetten a tekintetét, azonban elkapta a pillantását, és a földre szegezte, anélkül, hogy bármit is mondott volna.
- Elárulná valaki, mi ez az egész? – rázta meg a fejét Louis, miközben összenézett a szintén összezavarodott Liammel.
Időközben a testőr már a székem mellé is ért, mintegy ösztönzésként, hogy induljak el, mire kelletlenül felálltam, a mellettem ülő fiú pedig követte a példámat, Corinne azonban egy pillantással megállásra kényszerítette.
- Jobb, ha maradsz, Louis.
- Nekem aztán rohadtul ne mondja meg, mit csináljak! – vetette oda a menedzseremnek, mire ijedten felé kaptam a tekintetemet, azonban meglepő módon semmilyen válasz nem érkezett a részéről. Mintha túl könnyen beletörődött volna, hogy Louis nem fogja követni az utasításait.
Ez pedig gyanús volt.
Azonban nem ő volt az egyetlen, aki ezek után már meg sem próbálkozott a marasztalásával, a többiek egy emberként hallgattak, és szegezték a tekintetüket az asztal egy-egy pontjára. Megpróbáltam újra elkapni Corinne pillantását, még mielőtt kiléptünk volna az ajtón, azonban tisztán látszódott, ahogy küzd a szemkontaktus ellen, így egy apró fejrázás után feladtam, és tehetetlenül néztem, ahogy eltűnik a szemem elől.
Még mielőtt bármit is mondhattam volna, a kétszárnyú ajtó becsapódott mögöttünk, így egyedül találtam magamat Louis és a két testőr társaságában, azonban az utóbbi kettő kissé türelmetlenül húzódott félre, jelezve, hogy indulnának is tovább, én azonban mozdulni sem bírtam.
Nem töltöttem el fél óránál többet az épületben, azonban ennek a harminc percnek sikerült úgy összezavarnia, mint még semmi másnak, a kérdések pedig csak úgy szaporodtak bennem.
Louis vetett egy ellenséges pillantást a biztonságiakra, majd nem törődve a várakozó tekinteteikkel, felém lépett.
- Gyere, tűnjünk el innen! – karolt át, mire megadóan bólintottam, és hagytam, hogy minél messzebb tereljen a teremtől, amelynek ajtajára még egyszer megkíséreltem egy pillantást, azonban be kellett látnom, az események a hátam mögött folytatódnak.
Ez alkalommal is.

A kocsiút meglepően szótlanul telt, bár volt egy olyan érzésem, ennek leginkább én vagyok az oka, elvégre míg a testőrök néha vetettek ránk néhány pillantást a hátsó ülésre, arra várva, mikor kezdünk neki beszélni, Louis is rám sandított egyszer kétszer, hátha hajlandó vagyok végre megszólalni. De miután látta, hogy küzdök a szavakkal, inkább csak megfogta a kezemet, és a telefonjával foglalta el magát, én pedig átadtam a tekintetemet a kint elsuhanó városképnek.
Meg sem kérdezve, merre tartunk.
A fejemben uralkodó káosz egyre inkább átvette felettem az irányítást, míg végül odáig nem jutottunk, hogy jóformán teljesen kizártam a külvilágot, és hagytam, hogy bennem lévő kérdések újabb elméleteket szövögessenek. Hiszen odáig minden világos volt, hogy odaérkeztünk. Leszámítva a Modest! nagyágyúinak kötözködéseit, hogy kihúzzák belőlem azt, amit valószínűleg már úgyis tudnak, a sajtósom szavaival élve. A kérdéseim első felét leginkább a velük kapcsolatos kérdőjelek alkották, miszerint miért olyan rohadt fontos nekik, hogy elbizonytalanítsanak. De akármennyit is agyaltam a lehetséges válaszon, ugyanoda lyukadtam ki; ők sem rajonganak kettőnkért.
Álljanak be a sorba.
Corinne és a többiek felbukkanása viszont már más téma volt, ha azt nézzük, egyértelműen elhallgat előlem valamit, és ha figyelembe vesszük, hogy ezt még csak tagadni sem akarta, az már csak hab a tortán. Nem számít, hányszor gondoltam át alaposan a tényeket, egész egyszerűen fogalmam sem volt arról, mégis mi dolga lehet a fiúk menedzsmentével, amit nem akar elmondani nekem.
Avery, van egy kis problémánk.
Azon kívül, hogy nem vagy őszinte velem, Corinne?
Annyira belemerültem a gondolkozásba, hogy szinte észre sem vettem, ahogy az autó lelassít, majd ezt követően félreáll az út szélén. Felkaptam a fejem, majd pedig kérdőn Louis felé pillantottam, azonban ő már ki is csatolta a biztonsági övét.
- Gyere, sétálunk egyet! – tette ezt meg az enyémmel is, és még mielőtt bármit is reagálhattam volna, már ki is lökte az ajtaját, egy pillanattal később pedig már az én oldalamon lévőt is kitárta előttem.
Pislogva követtem az utasítását, bár fogalmam sem volt, pontosan mit tervez ezzel a sétával, azonban ahogy körbepillantottam, be kellett látnom, a helyszínt egész jól kiválasztotta, még ha véletlenül, akkor is.
Valahol a külváros környékén lehettünk, és bár már egy ideje londoninak mondhatom magam, be kellett ismernem, távolról sem volt ismerős az előttünk elterülő végelláthatatlan park. Azonban látva, hogy rajtunk kívül jóformán senki sem tartózkodik a környékén egy kiló méteres körzeten belül, elérte nálam, hogy máris kedveljem.
- Hol vagyunk? – érdeklődtem, miközben hagytam, hogy a kezét az enyémbe csúsztassa, és maga után húzzon.
Megkíséreltem egy pillantást a hátunk mögé, mire meglepetten vettem észre, ahogy Derek és a másik testőr jó pár méterrel lemaradva halad mögöttünk, miközben kedélyesen társalognak. Az összes ellenszenvem, amit irántuk éreztem, egy csapásra elpárolgott a tényre, miszerint nincsenek a nyomunkban, csak hogy beszélgethessünk.
- Az egyetlen helyen, ahova még senkit sem hoztam. – nevette el magát Louis, azonban a keserűséget még így is sikerült kivennem a hangjából. Látva az értetlen arcomat, folytatta. – Az elengedhetetlen társaságomon kívül, persze. – biccentett a saját testőre felé.
- Nem is tudtam, hogy van rejtekhelyed. – mosolyodtam el halványan.
- Ahogy vesszük. – vonta meg a vállát. – Nem sok ismerőssel futottam itt össze, az kétségtelen. És valóban nem hoztam még ide senkit.
- Engem mégis sikerült. – jegyeztem meg halkan.
Ez alkalommal ő volt, aki mosolygott.
- Te kivétel vagy. – mondta. – Jóformán mindenben. – tette hozzá alig hallhatóan, mintha csak magának beszélne.
- Miért? – csúszott ki a számon, még mielőtt alaposan átgondolhattam volna.
De ahhoz túlságosan is nyomta a lelkemet, hogy ez alkalommal is figyelmen kívül hagyjam. Elvégre Louis tényleg túl sok mindenbe enged betekintést a részemre, ami meglepő, ha azt nézzük, vannak nálam sokkal régebb óta kialakult kapcsolatai, bizalmasai.
A kisebb hallgatására hivatkozva azt gondoltam, nem fogja megosztani velem ezt a titkát, azonban egy kisebb sóhajtás után megnyílni látszott.
- Mert előtted nem kell azt játszanom, hogy minden rendben. – közölte. – Te már az első pillanattól kezdve nem úgy álltál hozzám, ahogy a többiek, bár ezt eleinte utáltam. – rázta meg a fejét, talán az emlékek hatására. – Kicsit furcsa volt, hogy valaki, akit jóformán nem is ismerek, előbb kiszúrja a dolgokat, mint valaki, akit viszont évek óta, érted. Ráadásul rohadtul zavart, hogy olyan sebezhetetlennek tűntél, esküszöm, olyan falat húztál magad köré, amit üthettem teljes erőből, akkor sem tudtam volna ledönteni. Aztán volt az a dolog Párizsban, és akkor esett csak le, hogy a falat nem képzeltem be, tényleg ott van. Onnantól kezdve pedig valahányszor csak feltűntél a színen, egyszerre akartam menekülni előled, és mindent megtudni rólad.
Louis szemszögéből hallani a dolgokat, nehezebb volt, mint azt képzeltem, így nem csodálkoztam, hogy a rövid szünete közben megszólalni sem bírtam, csak vártam, hogy folytassa.
- Igazából szerintem fogalmad sincs, mennyire idegesítettél akkoriban. – nevette el magát.
- Én idegesítettelek téged? – meredtem rá hitetlenül. – Te voltál az, akire ránézni sem lehetett, mert egyből úgy nézett vissza, hogy elbújni volt kedve az embernek.
- Nem voltam valami barátságos, az tény. – húzta el a száját. – Mondjuk, most sem vagyok az. De legalább már nem kergetem az őrületbe a többieket. Kivéve, Liam-et, őt most jobban, mint bármikor. Valami elképesztően idegesítő, amikor átcsap a védelmezőbe miattad. – rázta meg a fejét zavarodottan, mire ez alkalommal rajtam volt a sor, hogy nevessek.
- Van oka rá. – mondtam, majd miután rájöttem a szavaim tényleges jelentésére, lehervadt a mosoly az arcomról. – Túl sok.
Louis megállt, mire kérdőn követtem a példáját, a következő pillanatban pedig magához húzott, mire szó nélkül hagytam, hogy magához öleljen.
Egy szót sem kellett szólnia, elvégre ebben az egyetlen mozdulatban benne volt minden megerősítés, amire vártam. Pontosan tudtam, hogy támogat, nem kellett ehhez kimondania.
Ahogyan ő is tudta, hogy mellette állok. Máskülönben nem hozott volna el az egyetlen helyre, amit senkinek sem mutatott még meg eddig.
Elhúzódtam tőle, majd egy ideig szótlanul folytattuk az utunkat, azonban miután a telefonja már vagy harmadszorra szólalt meg, miszerint valami értesítése van, kissé idegesen kapta elő, hogy megnézze, mi olyan sürgős az illetőnek, aki keresi.
Némán tanulmányozta a képernyőt, miközben a tekintete egyre inkább elsötétült, mire rosszat sejtve az ajkamba haraptam, arra várva, mondjon valamit.
Aztán, mintha mi sem történt volna, a következő pillanatban zsebre vágta a készüléket, és egy mosolyt magára erőltetve fordult felém.
- Minden rendben? – kérdeztem, miközben továbbindultunk.
- Persze. – válaszolta, azonban egy pillanatig úgy tűnt, mintha remegne a hangja.
Nem feszegettem a témát, bár a gyanú ismét kezdett elhatalmasodni rajtam, a rossz előérzettel együtt, miközben azért fohászkodtam, csak ő legyen velem őszinte.
Azonban nem bírtam elhessegetni a kétséget, miszerint ez alkalommal talán jobb, ha nem tudom, most mi folyik benne.


Helló mindenki!<3
Ahogy ígértem, itt is lenne a 33. fejezet, és most nem túlzok, ha azt mondom, csodás jelenségnek tartom, hogy elkészültem vele időben, ugyanis magamat ismerve már szerdán lehetetlen küldetésnek tartottam az egészet.:DD
Mindenesetre szeretnék köszönetet mondani az előző részhez érkezett pipákért, véleményekért, mint mindig, nagyon jó érzéssel töltött el olvasni a visszajelzéseket, fogalmatok sincs, mennyire feldobtatok, és mennyire jól esett az összes, szóval nagyon-nagyon köszönöm!<333 Ti vagytok a legjobbak, bárki mond bármit.:))
Hatalmas rohanásban vagyok, szóval nem is pazarlom tovább a szót, vigyázzatok magatokra, jövőhét szombaton találkozunk, addig is élvezzétek ki a szünetet, és kellemes ünnepeket!<333

-xoxo, Sophie V.