36. - A hátam mögött

Szinte hihetetlen volt visszagondolni arra, hogy mikor utoljára jártam nála éppen egy hasonlóan balul elsült buli után, a szerepünk kicsit megcserélődött, figyelembe véve a tényt, hogy Louis-ból jóformán egy épkézláb mondatot nem sikerült kihúznom, több volt benne az alkohol, és még az isten tudja mi, mint élet. Az emlékek hatására a tekintetem elhomályosodott, a külvilág eltűnt, és egy pillanatra megint az a remegő lábú Avery voltam, aki még csak a szemébe sem mert nézni, nem hogy megérintse, ahogy most teszi. Elkeseredetten gondoltam vissza arra az időszakra, ami mindent megváltoztatott, és bár nagyrészt hálásnak kéne lennem, amiért a dolgok nem úgy alakultak végül, mint ahogy mindenki fél tőle, egy részem mégis visszament volna oda, ahol nyugodtan élhettem a sziklaszilárd buborékomban. Egyáltalán nem félve attól, hogy bárki áttör rajta, hogy megtudja az igazságot.
Elgondolkoztam azon, hogy vajon Louis is hasonlóan érezhetett e, mikor először találkoztunk, vagyis inkább mikor először megkíséreltem betekintést nyerni a világába, akkor még sikertelenül. Elvégre az ő védőfala jóval erősebb volt az enyémnél, és ez hamar meg is mutatkozott azon a bizonyos estén, amikor először kerültem hozzá jóval közelebb, mint kellett volna. A vicc az egészben pedig az volt, hogy akkoriban tényleg úgy gondoltam, elkövettünk egy végzetes hibát, hiszen ezzel nem hogy segíteni nem tudok neki visszamászni a szakadék széléről, még le is lököm, hátha nem megy neki segítség nélkül. Mint mindennek, ennek is két oldala volt, jó és rossz, ugyanis ha jobba belegondolok, Louis láthatóan jobban van, ahogyan én is kimerészkedtem a komfortzónámból, azonban ha már a kettőnket nézem, képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni a kis hangot a fejemben, ami szüntelenül azt hajtogatja, senki sem mondta, hogy könnyű lesz. Csakhogy itt már egyáltalán nem ez a kérdés. Ó, bárcsak ennyire egyszerű lenne.
Hanem az, hogy vajon meddig bírjuk, míg az egyikünk fel nem adja, és azt mondja, elég volt.
Egy újabb érintés, és ismét a valóságban találtam magam, ami egyet jelentett azzal, hogy a múlt egy csapásra szertefoszlott a szemeim előtt, átadva a helyét a jelennek, és az ő problémáinak, ami egy pillanat alatt megállj-t parancsolt.
Nem tudtam, melyik részem cselekszik, talán ez alkalommal kivételesen mindkettő ugyanarra gondolt, de még mielőtt felfoghattam volna, mit is teszek, egy mozdulattal ellöktem magamtól az engem ölelő fiút.
- Ne. – csak ennyit bírtam kinyögni, miközben megráztam a fejemet.
Másféle reakcióra nem is számítottam Louis-tól; a tekintete egy csapásra megváltozott, eltűnt belőle az a bizonyos sötétség, amit korábban vett fel, és átadta a helyét az értetlenség és meglepettség párosának.
- Mi a baj? – kérdezte, és megkísérelt egy lépést felém, azonban azzal a lendülettel hátrébb is csúsztam a matracon, és ismét megráztam a fejemet.
- Nem megy. – mondtam ki, amit már lassan egy perce ismételgettem magamban.
Anélkül, hogy akár egy másodpercre is a szemébe néztem volna, pontosan tudtam, mit érez, főleg miután, látva, hogy nem fogok még távolabb kúszni tőle, közelebb lépett, és letérdelt elém, így az arcunk szinte egy vonalban volt.
- Csináltam valamit? – kérdezte, mire egy újabb fejrázással reagáltam, bár jelenleg még ez is megerőltető volt, azonban nem akartam, hogy azt higgye, azért vagyok távolságtartó, mert fájdalmat okozott.
- Beszélnünk kell, Louis. – a torkomban dobogó szívem mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető leghalkabban mondjam ki ezt a rohadt három szót.
De a tekintetét látva szinte biztos voltam benne, hogy tökéletesen hallott mindent.
Ahogyan pontosan tudta, mi áll a háttérben.
Felvonta a szemöldökét, mintha nem a témát, az időt nem találná alkalmasnak, és figyelembe véve a tényt, hogy ha nem állítom le, most baromira nem ezt csinálnánk, talán meg is értettem.
A lelkiismeretem azonban erősebb volt az akaratomnál.
- Tudnom kell… - próbáltam összeszedni a szavakat, de azok valamiért folyton kicsúsztak a kezeim közül.
- Hogy nem veszek e részt a szarkavarásban, ami a hátad mögött folyik. – fejezte be a mondatomat, mintha csak a gondolataimban olvasna, mire felkaptam a fejemet, szembe találva magam a már kevésbé gyengéd tekintetével. – Ugye?
Bár semmiképp sem így fogalmaztam volna, azért valamennyire eltalálta.
Mint aki pontosan erre számított, úgy rázta meg a fejét, némi keserűséggel a hangjában.
- Ha azt mondom, jó okom volt rá, hogy nem mondtam el neked, amit tudok, azzal még nincs elintézve a dolog, nem igaz? – tette fel a költői kérdést.
Nem kellett rá válaszolnom, de nem bírtam ki.
- Annyira tudtam. – csúszott ki a számon, még mielőtt rendesen átgondolhattam volna, ezzel mit engedek szabadjára.
- Én nem tartozok az ellenségeid közé, Avery. – rázta meg a fejét. – Ahogyan ők sem. Nekik csak az kell, hogy minél könnyebben elhallgattassanak, ha sor kerülne rá.
- Szóval ezért kellek nekik ennyire? – vontam fel a szemöldökömet. – Hogy még csak véletlenül se járjon el a szám a közeljövőben?
- Valami ilyesmi. – bólintott Louis, miközben hátat fordított nekem, és a zsebéből kitett valamit a tévés szekrény tetejére. – Meg hát, ha jobban belegondolsz, jóval egyszerűbb lenne nekik kordában tartani a dolgainkat, ha te is a hatáskörükbe tartoznál, ha azt nézzük, hogy egyikük sem repes az örömtől, amiért a képben vagy. Bár ez leginkább azért van, mert mostanában többször küldtem el őket a francba, mint az elmúlt egy évben összesen, leginkább miattad.
- Mióta tudod? – kérdeztem, figyelmen kívül hagyva az érzést, miszerint még most is legszívesebben minél közelebb tudnám magamhoz, titkolózás ide vagy oda.
- Zayn felhívott, miután vége lett a megbeszélésnek, ahol szépen részleteztek nekik mindent, Liam pedig egyenesen idejött.
- Mi? – meredtem rá hitetlenül.
Nem tudtam, melyiken lepődtem meg jobban, azon, hogy Liam tényleg ennyire a szívén viseli a sorsomat, vagy hogy ezért képes volt Louis-hoz fordulni, minden szájhúzás ellenére.
- Ezt most úgy kérdezed, mintha nem bírnánk egy légtérben megmaradni. – vonta fel a szemöldökét az utóbb említett személy.
- Volt egy időszak. – emlékeztettem morogva, mire leintett.
- Jó, de akkoriban tényleg szarrá akart verni. Most csak fenyegetőzött vele, amiért állítása szerint belekevertelek ebbe az egészbe.
Jöttem én magamtól is.
A pillantásom elidőzött a fiún, azonban ez alkalommal nem láttam azt a fajta dühöt és idegességet, ami természetes reakciójává vált, akárhányszor csak Liam-ről volt szó és arról, mennyire nem tudja még kezelni a kettőnk dolgát. Jóformán semmilyen érzelmet nem mutatott ki, mintha vagy beletörődött volna a helyzetbe, vagy egész egyszerűen egyetért az unokatestvérem véleményével.
Ez pedig megijesztett.
- Nem tűnsz valami… meglepettnek. – jegyeztem meg.
- Lepődjek meg azon, hogy Liam szerint ez az egész az én hibám? Ugyan már, Avery. – rázta meg a fejét. – Mindannyian tudjuk, miért kellesz a Modest!-nek. Mármint nyilván nem csak miattam, legalább is Zayn állítása szerint látnak is benned valamit, de az idióta marketingről szóló dumájuk mellett előkerült érvként az is, mennyire nem tetszik nekik, hogy nem vagy szem előtt.
- Hízelgő. – nyomtam el egy ásítást, miközben éreztem, hogy a korábbi alkoholmennyiség kezd egy kicsit lelassítani. De kizártnak tartottam az alvást, amíg a végére nem érünk a dolgoknak. – És mit mond Liam?
- Azon kívül, hogy a seggem szétrúgásával fenyeget? Nem sokat. Elvégre lássuk be, nekünk nincs sok beleszólásunk a témába, amit akarnak, általában meg is szerzik, főleg ha rólunk van szó. Bármit, csak ne legyen botrány. – vonta meg a vállát. – Liam inkább Corinne-ban bízik és abban, hogy kitalál valamit, mielőtt még újraírják a szerződésedet, mindegy mit, csak ne kapjanak meg. De nem bízik meg benne túlságosan.
- Miért? – ráncoltam össze a szemöldökömet értetlenül.
Elvégre nem sok logikát láttam a dologba.
- Mert szerinte Corinne a kezükre játszik.
Ha azt hittem, nem hallottam épp elég bizarr elméletet az este folyamán, akkor eljött az idő, hogy átgondoljam a dolgokat, és újból dobjak egy hátast.
- Pont Corinne? – meredtem rá, majd megráztam a fejemet. – Kizárt. Ha a Modest! megkap, elég kicsi a valószínűsége, hogy mellettem marad, mégis miért tenné?
- Mi a garancia arra, hogy elküldik? Simán lehet, hogy beteszik melléd, arra hivatkozva, nekik talán nem nyílsz meg annyira, mint nekik.
- Nem csak talán. – szóltam közbe, és még csak a gondolatra is kirázott a hideg, miszerint egy vadidegen fazonnal kelljen átrágnom a múltam legszebb pillanatait.
Louis tekintete elkomorult, miközben megpróbálta megfejteni a szavaim igazi jelentését, én pedig magam elé meredve emésztettem azokat.
- Belefáradtam abba, hogy nem bízhatok meg senkiben. – mondtam ki a hosszú idők óta magamban tartott mondatot, megtörve ezzel a kisebb csendet, ami beállt közénk.
Nem néztem rá, így fogalmam sem volt, mi ült ki az arcára, már ha kivételesen hagyta, hogy előkerüljenek az érzései, amiket előszeretettel rejtett el előlem, főleg mikor rólam volt szó.
Tulajdonképpen mióta kimondta, hogy szeret, azóta nem láttam semmilyen reakciót, bár azt betudtam annak, hogy utána napokig kerültem, csak úgy, mint most, így talán fél az újabb kudarcérzéstől.
- Basszameg, Avery. – káromkodta el magát, mielőtt ellökte volna magát a szekrénytől, és odalépett hozzám, hogy egy ügyes mozdulattal megragadjon, és magához húzzon.
Nem szóltam egy szót sem, szorosan átkaroltam, miközben lehunytam a szemem és hagytam, hogy a csend körülöleljen minket, elvégre ki tudja, mikor lesz erre újra lehetőségünk.


Sziasztok!
Először is boldog szombatot (végre eljött ez a nap is), remélem mindenki túlélte az elmúlt hetet maradandó károsulás nélkül, és hogy jól telik a hétvége!<3 Másodszorra pedig a résszel kapcsolatban annyit, hogy sajnálom, amiért rövidebb lett, mint általában. Nem is ezt a cselekményt szántam a tartalomnak, illetve nem ennyit, de hát ahogy korábban fogalmaztam, ez magát írja, így kénytelen vagyok várni a következői fejezetig azzal, amit a második felére terveztem, ahol kicsit 'feszültebb' lesz a légkör, és izgalmasabb történések is lesznek. *gonosz fej*
Harmadszorra pedig nagyon-nagyon szépen köszönöm az összes pipát és kommentet, ami az előző részhez érkezett, hiszen nem győzöm hangsúlyozni, mennyire sokat jelent tőletek olvasni, továbbá visszajelzést kapni!<3333 Minden egyes alkalommal feldobjátok a hangulatomat, egy élmény nektek válaszolni, de komolyan. Ha már az ilyeneknél tartunk, csak most szembesültem vele, hogy 31-re emelkedett a feliratkozók száma, ami nem kis meglepetést okozott nekem, szóval egy újabb brutálisan nagy köszönet mindenkinek, virtuális ölelés és minden, ti vagytok a legjobbak!<3333

Jó hétvégét mindenkinek, vigyázzatok magatokra és éljétek túl a sulit! x

U.i.: Nem felejtettem el a bulis estét, komoly tervbe van már amióta csak kitaláltam ezt az egészet, de esküszöm, ha törik, ha szakad, a következő részben kitérek rá.:DD<33

-xoxo, Sophie V.