39. - 12 hét

- Csak azt ne mondd, hogy már megint elaludtál! – tértem vissza a való életbe egy pillanat alatt Corinne megrovására, mire kinyitottam a szemem, és szembe találtam magam a menedzserem ideges pillantásával. – Mit kell tennem, hogy egyszer az életben normális időben feküdj le aludni, és ne maradj fent hajnalig? De most komolyan, Avery, mi a fenét tudsz te csinálni hajnali négyig? – meredt rám, miközben feltette a számára egymillió dolláros kérdést.
Lustán pislogtam, miközben az egyik kezemmel közelebb húztam magamhoz az ágy másik oldalán heverő telefonomat, hogy megnézhessem az időt, majd elhúztam a számat.
Negyed egy. Nem túl jó kezdése a napnak, elnézve Corinne kissé felpaprikázott hangulatát, bár azt ráfogtam a mostanában kissé stresszes hangulatára.
- Ha azt mondom, írtam, megbocsájtasz, és hozol nekem kávét? – fúrtam az arcomat félig a párnámba.
Corinne felsóhajtott, ezzel megadva az első jelet, nyert ügyem van.
- Hozok neked kávét, de csak ha azzal a lendülettel fel is hagysz az új szokásodhoz, miszerint este is kedélyesen fogyasztod, ezzel még csak esélyt sem adva magadnak, hogy aludj. – mondta, mire képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a hangjából csengő enyhe aggódással elkevert szomorúságot.
Nem akartam okot adni neki, hogy még jobban a nyomomban legyen, figyelembe véve az elmúlt három hónap tapasztalatait, de a néhány nappal ezelőtt érkezett álmatlanságomnak semmi köze a kávéhoz, és bár még nem jöttem rá az okára, a második éjjel úgy döntöttem, inkább valami hasznossal töltöm el az éber órákat. Így jutottam el az írásig, ha már egy tonna új ötletem lett a Los Angelesben való tartózkodásom óta, még azt is gondolva, Corinne talán örülni is fog neki. Hát ezt benéztem, ugyanis sikerült pont az ellenkezőjét elérnem.
Aggódott, annál rosszabbat pedig el sem tudtam volna képzelni.
- Tudok aludni. – makacskodtam, miközben felé fordítottam a fejem, ezzel szembe találva magam az ideges tekintetével. – Nyugi. – nyúltam ki az egyik kezemmel, és bátorítóan megsimogattam a térdét, ahogy ő szokta, amikor meg akar nyugtatni.
Felvonta a szemöldökét, mint általában, ha nem tetszett neki valami, mire automatikusan meghunyászkodtam, várva a kioktatást.
- Odaát érdeklődnek, mikor szándékozol végre hazamenni. – fordította el a fejét, miközben felállt, és arrébb sétált az ágytól.
Megdermedtem.
- Mi van, csak nem hiányzom nekik? – érdeklődtem enyhe gúnnyal a hangomban, ezzel leplezve a mögötte rejlő kisebb pánikot.
- Valami olyasmi. – vágta rá a menedzserem, miközben szórakozottan szedegette össze a földre ledobált ruháimat.
Továbbra is kerülte a pillantásomat, amiből kénytelen voltam arra következtetni, valamilyen szinten egyetért a többiekkel, azonban túl jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, nem fogja a szemembe mondani. Akár erőszakoskodik neki a Modest!, akár nem, neki én maradok az első.
Ez az egyetlen dolog, ami nem változott a menedzsment váltásom óta.
- Jobban szeretnék, ha otthon folytatnád az album felvételét. – mondta, mire felvontam a szemöldököm.
- Hogy szem előtt legyek, mi?
- Hívd, aminek akarod, Avery, ők csak szeretnék, ha végre egyenesbe jönnél, és hazajönnél. – emelte az égnek a tekintetét.
- Nem is vagyok itt olyan rég óta! – tiltakoztam, azonban mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz.
Három hónap minden, csak nem kevés idő.
De ha rajtam múlt, még hónapokig London környékére sem mentem volna.
Az előbbi felkiáltásommal sikerült egy kisebbfajta csendet beállítani kettőnk között, ami abból állt, hogy míg Corinne határozottan kereste a pillantásomat, én a tekintetemet a lepedőre szegeztem, a figyelmemet pedig a körömágyamnak szenteltem, hogy csak azért se kelljen a szemébe néznem.
Kényes téma volt.
Rávághattam volna, hogy ennél egyenesebben már nem is lehetnék, azonban tudtam, ha ez így lenne, akkor nem kapnék egy kisebb pánikrohamot, valahányszor csak szóba kerül az otthon, vagy a haza kifejezés.
- Nem megy, Corinne. – ráztam meg a fejemet. – Még nem.
- És mikor fog? Mennyi idő kell még? – kérdezte, mire megkíséreltem egy pillantást felé, de az aggódáson kívül még mindig nem láttam semmit. – Nem maradhatsz itt örökké. Nem hagyhatod, hogy elüldözzön. – tette hozzá halkan, mire ismét elkaptam a tekintetem, jelezve a téma iránt érzett megvetésemet.
Pontosan tudtam, mire akar célozni.
Vagy inkább kire.
- Nem akarom a kedvedet venni, Avery, de kizárt dolog, hogy örökre elkerüld. Mármint, az egy dolog, hogy azt gondolod, itt talán sikerülhet, de könyörgöm, ott van Liam… - kezdte, azonban közbevágtam.
- Liamnek mégis mi köze van ehhez az egészhez?
- Mit gondolsz, azzal, hogy távol tartod magad Louis-tól, ő az egyetlen, akit kizársz? – meredt rám azzal az igazi gondolkozz már féle pillantásával.
Egy ideig értetlenül álltam a pillantását, nem értve, mire céloz, azonban egy idő után a megoldás jóformán arcon csapott.
- Te beszéltél Liammel? – meredtem rá, miközben hálát adtam az égnek, hogy éppen ülök, és nem a szoba közepén csuklok össze erre a felfedezésre.
Corinne ismét felsóhajtott, a tekintetét pedig elfordította tőlem.
- Tudja, hogy itt vagy, Avery, ahogyan te is, hogy ők is itt vannak. Látni akar.

Amikor azokban a pár másodpercnek tűnő percekben összepakoltam és eldöntöttem, hogy az úti célom Los Angeles lesz, nem gondoltam át elég ésszerűen a feltételeket, amik a rejtekhelyemként szolgáló város mellett járhatnak. Ilyen például a tény, miszerint ez is amolyan központi terület, ahol akaratlanul is belefuthatok néhány ismerősbe, noha az a célom, ne legyek szem előtt. Vagy, hogy ha már menekülök valaki elől, talán nem túl tanácsos pont abba a városba menni, ahol az illető legjobb barátai töltik a szabadidejük nagy részét. Azonban akárhányszor játszottam le magamban ezt a gondolatmenetet, mindig ugyanoda lyukadtam ki; ha meg akarnak találni, meg fognak.
De abban a pillanatban, amikor döntenem kellett, minden mindegy alapon mentek a dolgok, és felőlem akár egy lakatlan szigetre is mehettünk volna, csak vigyenek el London közeléből. El mindentől, amiről ő jut az eszembe, mindenkitől, akinek hozzá is köze van.
De leginkább tőle, mielőtt még meggondoltam volna magam, és utána nem rohanok.
Tudtam, mivel jár a döntésem, de nem számít, mennyire utáltam magam érte, hajlandó voltam vállalni a kockázatot, hogy ezzel olyanokat is eltaszítok magam mellől, akik nem érdemlik meg. Elvégre nem az ő hibájuk, hogy Louis-ra emlékeztetnek.
Nem az ő hibájuk, ami történt.
Mivel az elmúlt pár hónapban túlságosan is gyakran jöttek elő a kétségeim, miszerint talán nem döntöttem jól, egy idő után kénytelen voltam mindet kizárni, és úgy tenni, mintha az a beszélgetés elveszett volna valahol régen, vagy éppen meg sem történt volna, figyelmen kívül hagyva az emlékképeket, amik néha akaratlanul is a felszínre törtek. A régi Avery eddig erőssége, miszerint tökéletesen ki tudja zárni a rossz emlékeit, kezdett ismét feltűnni, én pedig szinte kapva kaptam az alkalmon, és hagytam, hogy szépen elzárjon mindent, ami fájt. Csak úgy, mint három évvel ezelőtt.
Azonban tudtam, csak idő kérdése, és minden előjön, mint annak idején, amikor ez az egész elkezdődött köztem és Louis között, aki elhatározta, hogy előrángatja belőlem a múltat, bármi is történt akkor, ami miatt olyan voltam, amilyen. Amire ismét kezdek hasonlítani.
Ezért is követtem el minden tőlem telhetőt, hogy ne legyen esélye újra ilyen állapotban látni.
Na, nem mintha teljesen kizártam volna, és tudomást sem vettem volna a létezéséről, elvégre a mi világunkban ez lehetetlen, így egyszer-egyszer megakadt a szemem néhány róla készült képen, ahogy éppen ki tudja mit művel, ki tudja hol. És persze ki tudja, kivel.
Fájt.
De megérdemeltem.
Ahogy azt is, hogy a Modest! teljesen kizárjon mindenből, hogy még csak tudomást se szerezzek semmiről, ami vele történik, hacsak nem a neten tudom meg. Kérdezhetem őket többször egymás után, akár zokogva is, ők akkor sem fognak válaszolni. Bár nem mondták ki nyíltan, pontosan tudtam, ez afféle feltétele annak, hogy cserébe elintézik a jövőbeli szakításunkat úgy, hogy még csak véletlenül se legyen botrány. Ugyanis mi még mindig együtt vagyunk.
Az pedig, hogy Louis többi barátnőjét – akiket a klubos látogatási során szerez – hogy intézik el, már az ő dolguk.
Legszívesebben a kormányhoz vágtam volna a fejemet háromszor egymás után, ahogy szoktam, valahányszor csak olyan helyre megyek, ahova nagyon nem kéne, azonban volt egy-két zavaró tényező, ami megakadályozott ebben. Egy; itt nem tudok vezetni a jobb oldal-bal oldal különbség miatt. Egyszer már próbáltam, és nem lett jó vége, és kettő; nem hiszem, hogy Derek (aki persze tud a másik oldalon vezetni, a múltbéli tanárom) túlságosan díjazná, ha az ölén keresztül végezném el ezt a műveletet, így annyiban hagytam a dolgot, és a pokolba küldve magam szálltam ki az autóból, és indultam el a célként szolgáló kovácsoltvas kapuhoz. Amikor Liam azt mondta a telefonba, meg fogom ismerni a házat, nem tévedett, ugyanis elég volt egyetlen pillantást vetnem a hatalmas kerítés mögül épphogy csak kibukkanó kúriára, és majdnem dobtam egy hátast helyből. A munkámnak köszönhetően láttam már pár fényűzőnek mondható kastélyt, jártam is bennük, de ez mindegyiknek túltett.

- Nem is te lennél, Styles. – morogtam, miközben megálltam a kapu előtt, és már szedtem is elő a telefonomat, azonban az hirtelen magától nyílni kezdett, mire felkapva a fejemet szembe találtam magam egy kamerával az egyik falon. – Hát persze. – tettem hozzá ironikusan, és besurrantam a lehető legkisebb résen.
Körülbelül három lépést tehettem meg, a kapu olyan gyorsan be is húzódott mögöttem, mire nem bírtam ki, hogy ne vigyorogjak el, noha legbelül éppen egy imát kántáltam magamban, miszerint nyíljon meg a föld, és tüntessen el, csak ne kelljen végigcsinálnom ezt az egészet.
Az ideg még úgy is szétvetett, hogy tudtam, Louis nagy valószínűséggel nem tartózkodik a házban.
A forrásaim szerint legalább is.
Fogalmam sem volt, merre kéne mennem, azonban pár pillanattal később egy csobbanás oldalról megadta a választ, mire összeráncolt szemöldökkel fordultam a megfelelő irányba, végül egy vállvonás kíséretében indultam el.
Végigsétáltam a kővel kirakott ösvényen, egyre közelebb élve a lehetséges célhoz, mire egy pillanattal később már meg is pillantottam az előttem elterülő medencét, és a belőle kimászó Niall-t, nem messze tőle pedig a rajta röhögő Liam-et.
- Ennyire béna még te sem lehetsz, ember! – rázta meg a fejét, miközben az ír fiú már kevésbé vicces hangulatában lépett felé.
- A telefonom, te seggfej! – kiáltotta el magát, és már vetette is volna rá magát az unokatestvéremre, amikor is kiszúrt a szeme sarkából. – Avery! – biccentett felém vigyorogva.
Csak akkor szúrtam ki, hogy tulajdonképpen csurom vizes, miközben fel van öltözve.
- Már megint mit követettél el? – érdeklődtem, miközben Liam elém sétált, én pedig szó nélkül belebújtam az ölelésébe.
- Megfenyegettem, hogy ha nem pakol el maga után a házban, tesztelni fogom, vízálló e a telefonja. – támasztotta meg az állát a fejemen, és még szorosabban ölelt magához. – Hiányoztál, Av.
Elnyomtam a feltörni készülő sóhajt, remélve, ezzel sikerült kicsit késleltetnem a felszínre kívánkozó pánikot, és elrejtenem az arcomról. Fogalmam sem volt, mi vár rám ezen a találkozáson, nem számít, mennyire bízom a többi fiúban, hogy nem vernek át, és nem lesz itt.
- Szarul nézel ki. – jegyezte meg Liam komoran, miután elengedett. – Gyere, igyunk valamit! – karolta át a vállam, miközben a ház felé tessékelt.
- Már féltem, hogy sosem mondod ezt. – nevettem fel, azonban a hangomból kicsengő idegességet nem sikerült teljesen lepleznem.
Bár jóformán több mint három hónapja nem láttam őket, meglepett, mennyire nem kezeljük ezt az egészet úgy, mintha ez valami érzelmes újraegyesülés lenne, azonban akármennyire is próbáltam figyelmen kívül hagyni az ideges pillantásokat, amiket egymás között váltottak, nem sikerült.
Volt mit mondaniuk.
De nem tudtam, akarom e tudni, mi az.
Nem sok pillantást pazaroltam a ház belsejére, míg le nem ültem a konyha részen elterülő bárpulthoz, miközben a pólóm szélét babráltam, arra várva, törje meg valaki a hirtelen beállt csendet.
- Meglep, hogy pont LA-be jöttél, azok után, hogy utálod a nyüzsgést. – jegyezte meg Liam, miközben letett elém egy poharat.
- Nem a nyüzsgést utálom, csak a vele járó embereket. – javítottam ki, mire elvigyorodott, azonban pillanatokon belül ismét komoly arccal pásztázott. – Mi van? – kérdeztem.
- Mondanám, hogy elképzelésem sincs, miért léptél le három hónapra szó nélkül, de sajnos tudom az okát. – mondta, mire a pillantásomat automatikusan magam elé szegeztem, kerülve az övét. – De ez még nem ok arra, hogy minket is kizárj.
- Nem volt más választásom, Liam. – válaszoltam. – Nem lehettem úgy a közeletekbe, hogy ő is ott van. Túl sok volt. És ne kérdezd, micsoda, mert pontosan tudom, hogy láttad a videót, ahogy közületek mindenki.
Óvatosan felnéztem a szemébe, tanúja léve annak, ahogy megfeszül.
- Igen, láttam. De akkor sem kellett volna elmenekülnöd.
- Te mégis mi a fenét csináltál volna a helyembe? – kérdeztem, miközben a szemem sarkából kiszúrtam, ahogy Niall belép a szobába, azonban figyelembe véve a tényt, hogy valószínűleg mindennel tisztában van, nem hagytam abba a beszédet. – Csak azt ne próbáld beadni nekem, hogy ott maradtál volna!
Nem válaszolt, egy ideig azonban állta a pillantásomat, majd összenézett az újonnan érkezett fiúval.
- Nem tudom, mennyire fogsz a pokolba küldeni, amiért ezt mondom, de nem viseli túl jól, Avery. Jóformán a padlóra küldted, azzal, hogy leléptél. – nézett ismét a szemembe.
Szívesen rávágtam volna, hogy ő pedig engem azzal a rohadt videóval, de volt annyi eszem, hogy ne tegyem.
A bűntudat amúgy is erősebb volt.
- Eszemben sincs védeni, elvégre tényleg kurva nagy hülyeséget csinált. – folytatta. – De fontos nekem, Avery, csak úgy, mint te és őszinte leszek, az elmúlt három hónap rosszabb volt, mint bármelyik, mielőtt összejöttetek volna.
- Hogy lehet, hogy erről nem tudok semmit? – erőltettem meg magam egy kérdés erejéig.
- Úgy, hogy mindent elkövetünk annak érdekében, ne derüljön ki semmi. Illetve, nem mi. – válaszolta Niall, miközben egy jelentőségteljes pillantást küldött felém.
A menedzsment. Hát persze.
- Ezért nem mondanak el semmit. – mondtam, leginkább magamnak, megválaszolva ezzel a korábbi kérdésemet, helyére rakva a kirakós egy darabját.
- Még van türelmük, de ketyeg az óra, és ki tudja, mikor lesz elegük ebből az egészből. – rázta meg a fejét a szőke fiú. – Louis süllyed, Avery. Megint.
Miattam.
Amikor három hónapja meghoztam a döntést, pontosan tudtam, mivel járhat, tisztában voltam a lehetőségekkel, mégis elhatároztam magam, reménykedve, nem az fog bekövetkezni, amitől félek.
Egy idióta voltam, amikor azt hittem, Louis túl fogja magát tenni a történteken.
- Mit akartok, mit tegyek? – sóhajtottam fel, miközben egyikről a másikra néztem.
Liam ismét a bandatársára sandított, aki egy enyhe hezitálás után bólintott, mire az előbb említett személy felém fordult.
- Mentsd meg újra.

Sziasztok!:)
Először elnézést, amiért kitolódott a rész vasárnapra, nem számít, hogy ez alkalommal tudtam jelezni, ez így akkor sem volt olyan jó, de vizsga van holnap, és muszáj volt a tegnapi egész napot, és a mai nagy részét rá szánnom. De most itt vagyok, ráadásul szerintem sikerült kissé hosszabbra is sikerülnie, mint terveztem, de nem baj, legalább kárpótollak titeket, a türelmetekért pedig külön köszönet!<3 Személy szerint kifejezetten szerettem írni ezt a részt, szóval remélem, nektek is elnyeri a tetszéseteket.
Másodszorra pedig szeretném megköszönni az előző részhez érkezett pipákat, kommenteket, amiket írtatok, nagyon sokat jelentenek/jelentettek, szóval nagyon-nagyon köszönök minden egyes kedves szót, és támogatást!<333 Nálatok jobbakat elképzelni sem tudok (nem is akarok), de most komolyan.:)) Annak pedig külön nagyon örülök, hogy az előző fejezet elnyerte a tetszéseteket, a végkifejlete ellenére.
Nem szeretném sokat pazarolni a szót, ráadásul rohanok tovább a könyveimhez, mindenesetre még egyszer nagyon szépen köszönök mindent!<333
Szombaton találkozunk, addig is kellemes hetet, drágáim, éljétek túl, nemsokára vége a szenvedésnek, és sok sikert mindenkinek, aki hasonló cipőben jár a vizsgákkal, mint én!<3

- xoxo, Sophie V.