40. - Nézd mit tettél velem

Bármennyire is szerettem Liam-et, és bármekkora lelkiismeret furdalással gondoltam bele, hogy Louis miattam táncol a pengeélen ismét, nem tudták, mire kérnek.
A dolognak legnagyobb szépséghibáját mégis az képezte a kismillió közül, miszerint én küldtem el őt, ezzel egyenesen beletaszítva a jelenlegi állapotába, így talán nem lett volna túl szerencsés, ha most újra felbukkanok az életében, hogy megmentsem. Főleg nem azok után, ahogy bántam vele. Azok után, ami történt, a legvalószínűbb reakciójának azt tartottam volna, hogy amint megjelenek, elküld a francba, azonban ez alkalommal már kevésbé olyan gyengéden, mint a kapcsolatunk kezdetén, amikor először kerestem meg. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, még csak a feltételezést is, hogy meghallgatna.
Elvégre lemertem volna fogadni, hogy látni sem akar.
Na, nem mintha az én helyzetemet annyira megkönnyítené ez a találkozás, figyelembe véve a tényt, miszerint nem véletlenül döntöttem úgy, hogy véget vetek ennek az egésznek katasztrófába fulladt dolognak, akármi is volt köztünk, noha egyáltalán nem adtam lehetőséget magamnak a megbánásra, sem az alapos átgondolásra. Elvégre még csak azt sem engedtem, hogy Louis akár egy pillanatnál is több ideig uralja a gondolataimat, amivel egészen idáig szenvedtem.
De hát senki sem mondta, hogy könnyű lesz.
Percek óta bámulhattam meredten a velem szemben lévő fiúval, aki bár szilárdan állta a pillantásomat, a tekintetéből világos kivehető volt a bizonytalanság, amit a válaszom lehetőségei okoztak.
- Ugye most csak viccelsz? – nyeltem le a feltörni készülő újabb pánikrohamot, mire kénytelen voltam azt a megállapítást tenni magamban, miszerint nem tesz nekem túl jót a fiúk közelsége.
Valamiért akárhányszor csak a társaságukban vagyok, mindig történik valami.
Liam amolyan sejtettem pillantással fordult Niall felé, aki erre csak megvonta a vállát.
- Akármennyire is szar érzés lehet neked ezt hallani, Avery, te vagy az egyetlen reménye. Akkor is te voltál.
A lehető leghangsúlyosabban ejtette ki az akkor szót, hogy még csak véletlenül se értsem félre, mire is akar célozni.
Mintha magamtól nem tudnám, vagy éppen nem emlékeznék.
És még ha mélyen legbelül, úgy, hogy még csak a világért sem vallottam volna be magamnak, pontosan tudtam, nincs az a valaki, aki változásra tudná bírni Louis-t.
Rajtam kívül.
- Tudjuk, hogy megbántott, és hogy elcseszte. – kezdte óvatosan Niall, miközben én a pultra szegezett tekintettel meredtem magam elé. – Oké, szarul fogalmaztam, rohadtul elcseszte.
- Az nem kifejezés. – morogtam közbe, de a lelkiismeretem azonnal csendre intett, felfrissítve a memóriámat azzal, tulajdonképpen én juttattam őket ebbe a helyzetbe.
- De itt már nem számít, ki volt a bizalmasa és ki nem. – folytatta a fiú. – Még Zayn-re sem hallgat, holott társak, ha valami baromságról van szó, amit nem kéne csinálniuk, márpedig ha róla nem hajlandó tudomást venni, akkor nekünk esélyünk sincs.
- És mi van Harry-vel? – vetettem fel óvatosan.
Pontosan tudtam, milyen kapcsolatban voltak korábban Louis-val, nem kellett ahhoz újságot olvasnom, vagy hasonló, elvégre mondhatni belátásom volt a dolgokba, és bár fogalmam sincs, miért lett a szoros barátságukból az, ami, tisztán látható volt, még mindig megbíznak a másikban. Ami azt illeti, rajtam kívül még Harry-t tudtam volna elképzelni az illetőnek, aki esetleg hatást tudna gyakorolni Louis-ra.
- Ő küldött minket hozzád. – rázta meg a fejét Liam. - Vagyis először Zayn egy veszekedés kellős közepén, de akkor elküldtük a francba, aztán Harry is felhozta valamivel később, mikor már lenyugodtak a kedélyek, miszerint annyira nem lenne rossz ötlet veled próbálkozni.
- Mondjuk eredetileg egyáltalán nem akartunk belevonni ebbe az egészbe. – jegyezte meg Niall, miközben felkapta az időközben kiürült poharát, és átsétált a pult túlsó felére, ahol a bandatársa tartózkodott.
Megkíséreltem egy pillantást az unokatestvérem felé, aki mintha megfeszült volna egy pillanatra, mire sikerült megállapítanom, ő még mindig nem lelkesedik az ötletért, hogy részt vegyek ebben az egészben. Azonban ismertem annyira Liam-et, hogy tudjam, félre fogja tenni a kétségeit, ha valóban nem lát más megoldást.
Márpedig a helyzet jelenleg nem úgy néz ki, mintha tényleg lenne.
- Louis is Los Angelesben van? – csúszott ki a kérdés hirtelen a számon, gyors témaváltásként.
A fiúk ismét összenéztek, majd egy újabb bennfentes pillantás után szinte egyszerre bólintottak.
Akkor jöttem rá igazán, mennyire lehet sürgős a helyzet, ha már csak most fordultak hozzám.
- Hol van? – néztem jelentőségteljesen egyikről a másikra.
Liam ellökte magát a pulttól, majd anélkül, hogy akár egy pillanatra is elbizonytalanodjon, a zsebébe nyúlt és meglengett előttem egy kocsi kulcsot.
- Egyszerűbb, ha megmutatjuk.

A cigaretta füstöt már szinte az utca végéről is vágni lehetett, a célként szolgáló klub felé közeledve a levegő pedig még csak elviselhetetlenebb lett, holott szabadlevegőn voltunk. Bár nem most jártam itt először, mégis ugyanolyan kívülállónak éreztem magam, mint első alkalommal, amikor végigsétáltam ugyanezen a járdán a bejárat felé. Akkor mondjuk kevésbé bonyolult körülményeknek köszönhetően kerültem ide, egy meghívás miatt, de a kissé furcsa társaságnak és a megállás nélkül folyó alkohol és ki tudja még mi miatt mondhatni rövidre sikeredett az este.
Akkor nem remegtem ennyire, mint most.
Nem akartam belegondolni, vajon miért épp ezt a helyet választotta Louis a város kismillió kevésbé zűrös, és elitebb klubjai közül, inkább a feladatra koncentráltam, miszerint meg kellene találnunk őt valahol a tömegben. Azonban a bejáratánál kígyózó sort elnézve nem sok esélyét láttam, hogy egy hamar a nyomára bukkanunk, na, meg persze, hogy egyáltalán bejussunk, elvégre az oké, hogy hírnév meg minden, de magamat elnézve nem igazán voltam alkalomhoz öltözve. Ahhoz legalább tíz centivel rövidebb ruhában kellett volna lennem, jóval erősebb sminkben, és legalább húszcentis sarkokon kéne tipegnem.
Meg hát nem is felszedni jöttem valakit, hanem összeszedni, de az már egy más kérdés.
Mindenesetre igyekeztem figyelmen kívül hagyni az árgus tekinteteket, a nevünket kántáló tömeget, és megjegyzéseket, amik fel-felröppentek a sorból, ahogy a két fiú és még két testőr társaságában elhaladtam a bejárat felé, ahol az ott őrködő biztonsági láttán legszívesebben visszafordultam volna. A földre szegezett tekintettel vártam, míg Liam vált pár szót a gorillával, aki néhányszor rám sandítva megrázta a fejét, majd pedig a végén egy biccentés kíséretében félreállt, így bejutottunk.
Próbáltam nem feltűnően az orrom elé kapni a kezem, miután a füst szó szerint arcon csapott, és még jobban meghúzódva követni az előttem haladó fiút, miközben néha hátrapillantottam, amolyan meggyőződésképp, hogy Niall még mindig a nyomunkban van. Egy alkalommal sikerült elkapnom a pillantását, mire kaptam egy amolyan bátorító, óvatos mosolyt, majd egy kisebb grimaszt, miután neki is sikerült belesétálni egy füstfelhőbe.
Fogalmam sem volt, merre tartunk, mindenesetre reménykedtem benne, hogy minél hamarabb átverekszünk az egyre csak szűkülő tömeg között, azonban még így sem volt tiszta, ezek után mégis hogy fogjuk megtalálni Louis-t.
Valahogy azért csak sikerült pár percnyi szenvedés, és levegőkapkodás után átérünk a terem túloldalára, ahol a fiúk megálltak, mire kérdőn pillantottam feléjük, Niall pedig a fejével egy kisebb folyosó irányába bökött.
- A biztonsági szerint ott látták utoljára. – próbálta túlüvölteni a tömeget.
- Mi van, ha lelépett? – kérdeztem.
- Nem léphetett le anélkül, hogy látták volna, a klubnak nincs hátsókijárata. – rázta meg a fejét Liam.
- De mi van ott? – sandítottam a folyosó felé, miközben igyekeztem figyelmen kívül hagyni a görcsbe ránduló gyomromat.
Niall elhúzta a száját, miközben követte a pillantásomat.
- Akármi is, neked kéne oda bemenned. – válaszolta, mire felkaptam a fejem, de még mielőtt bármit is mondhattam volna, Liam megelőzött.
- Kizárt, hogy egyedül bemenjen oda! – meredt a bandatársára, aki azonban megrázta a fejét.
- Ha mi is bemegyünk, Louis azt fogja hinni, miattunk jött el, és mivel valószínűleg részeg, jelenetet fog csinálni. Az pedig egyikünknek sem hiányzik.
- Nem gáz, bemegyek. – mondtam, mielőtt még Liam újra tiltakozhatott volna, és megerősítésképp bólintottam. – Ti addig menjetek el a kocsiig, és hozzátok ide a bejárathoz, hogy legalább gyorsan le tudjunk lépni, miután kihoztam.
- Mi a biztosíték, hogy egyáltalán kijön veled? – kérdezte Liam.
Körbefuttattam a tekintetemet a helyiségben, arra várva, talán megúszom ezt az egészet azzal, ha meglátom a tömegben Louis-t, azonban be kellett látnom, a dolog nem lesz ilyen egyszerű.
Miért is lenne?
- Semmi. – fordultam vissza Liam felé. – De el fogom érni nála. – mondtam, miközben elindultam a folyosó irányába.
- Mégis hogyan? – kiáltott utánam.
- Még mindig szeret, vagy nem? – morogtam, azonban pontosan tudtam, ezt már nem hallják.
Bár úgy éreztem, ebben a szituációban nem túl fair erre hivatkozni, főleg, ha figyelembe vesszük, ki miatt került ebbe a helyzetbe Louis és a többi fiú.
Így anélkül, hogy akár egy másodpernyi időre is elbizonytalanodtam volna, egy nagy levegő kíséretében elindultam a szűkös folyosón, miközben igyekeztem nem azon rettegni, mi vár rám, ha a végére érek. Az egész nem tartott tovább egy percnél, azonban mire kiértem, meglepetten konstatáltam, milyen kevesen vannak itt, ahhoz képest, mire számítottam. Azonban a levegő még így is édes kevés volt, a társaság pedig nem kevésbé vonzóbb, mint odakint a tömegben. Megráztam a fejemet, miközben körbefordultam, a tekintetemmel az ismerős arc után kutatva, azonban még mielőtt tényleg megpillanthattam volna, a hangja megelőzött.
- Ne szórakozz, Tony, azt mondtad a legjobbakat hoztad ide! – bár nem hallottam tisztán, ezek közül is felismertem volna, ki beszél, azonban még mindig nem mertem hátrafordulni.
A megjegyzést nevetés követte egy kisebb társaságtól, majd egy újabb, ismeretlen hang.
- Bár ő nem az én érdemem, azért vethetnél egy pillantást arra a szőkére ott szemben! – mondta az illető, mire összerezzentem, és nyeltem egy nagyot.
- Akkor essünk túl rajta. – motyogtam, és azzal a lendülettel megfordultam.
Korábban nem vettem számításba, mire számíthatok és mire nem, amikor újra találkozunk bő három hónap után, főleg nem ilyen körülmények között, azonban a döbbent tekintett, ami fogadott, valamiért sosem került még a legvadabb álmaimban sem.
Egy ideig álltam a pillantását, azonban a tekintetem lassacskán végigkúszott a társaságát képező személyeken, akik valamivel kevésbé ijedten, de annál inkább meglepődve konstatálták a nem várt felbukkanásomat, bár akadt közülük olyan is, aki nem állta ki ellenséges pillantás nélkül, leginkább ez arra a szőkére volt igaz, aki éppen Louis oldalán ácsorgott.
- Látod, mondtam én, hogy az eseted. – veregette meg a vállát a Tony-ként beazonosított illető, azonban Louis egy mozdulattal lerázta magáról a kezét.
- Pofa be! – vetette oda, azonban a tekintetét még mindig nem vette le rólam.
Nem tudtam, mennyi időm van, míg felfogja, hogy tényleg itt vagyok, így a maradék erőmet összeszedve vettem rá magam, hogy elszakadjak a pillantásától, és egy gyors fordulással elinduljak kifelé, abban reménykedve, bekapja a csalit, és utánam jön.
Ha valóban annyira részeg, mint amilyennek tűnik, akkor tudni akarja majd, nem képzelődik, és követni fog.
Azt sem tudtam, meddig jutok, mielőtt utolér, így a sarkon befordulva kissé megszaporáztam a lépteimet, tartva a tempót egészen addig, míg ki nem értem a táncoló tömeghez. A levegő után kapkodva torpantam meg, és néztem körbe, ugyanis a tervem eddig tartott, most már csak meg kell várnom, amíg utánam jön, azonban nem telt el egy perc sem, alig pillantottam hátra a vállam felett, már mögöttem állt.
- Avery? – szűkültek résnyire a szemei.
Közelebb lépett, de a kissé szaggatott járásának köszönhetően sikerült majdhogynem elesnie a saját lábában, mire egy rögtönzött mozdulattal felé kaptam, és magamhoz húztam, hogy kevésbé legyen feltűnő a jelenet, ahogy botladozik. Kétségbeesetten pillantottam a folyosó felé, ahol már fel is tűnt a testőre, miközben még mindig tartottam, azért fohászkodva, csak el ne engedjem, mert akkor biztos nem állna meg a saját lábán.
- Ki kell vinnünk innen! – kiáltottam oda, mire összeráncolt szemöldökkel nézett rám, de ezt betudtam annak, hogy valószínűleg csak akkor ismert meg.
Bólintott, majd az oldalamra lépve indított el a tömegen keresztül kifelé, ahol, látva, hogy szükségünk van a helyre, nem úgy, mint korábban, valamennyire sikerült helyet nyernünk. Ugyanazt az utat megtéve, mint befelé jövet, valahogy csak sikerült kiverekednünk magunkat a helyiségből, egyenesen a kijárat felé, mire hagytam, hogy Louis ismét rám dőljön, már csak azért is, hogy kevésbé tűnjön részegnek, amikor kilépünk a nem kívánt reflektorfénybe.
Nem foglalkoztam a körülöttünk hangos tömeggel, sem pedig a felvillanó vakukkal, a lehető leggyorsabban, és leghatározottabban vettem az irányt az előttünk parkoló autó felé, miközben elfehéredett ujjakkal szorítottam Louis kezét, hogy még csak véletlenül se engedjem el. Nem tudom, hány perc telt el, mire sikerült elérnünk a kocsiig, azonban alig nyitották ki előttünk az ajtót, már be is pattantunk, pillanatokon belül pedig már be is csukódott, elnyomva ezzel a külvilág összes zaját, annyira, hogy a saját szapora lélegzetemen kívül szinte semmit sem hallottam.
- Jól vagy? – érkezett a kérdés a velem szemben helyet foglaló Liam-től, mire lassan bólintottam, majd a pillantásomat újra Louis-ra szegeztem, aki épp ugyanabban a pillanatban nézett fel rám.
Pontosan úgy, ahogy számítottam rá.
Már nyoma sem volt a döbbenetnek és összezavarodottságnak, amit akkor mutatott, mikor felismert odabent, ez alkalommal nem mutatott ki semmilyen közvetlen érzelmet. Ha egy idegennel nézett volna farkasszemet, az talán még el is hitte volna, hogy az égvilágon semmi baja.
De én nem voltam idegen. Pontosan tudtam, mit rejteget, ahogy ezt a szemében az egy másodpercre megvillanó düh is éreztette.
Álltam a pillantását, miközben igyekeztem nem belegondolni abba, hosszú éjszakánk lesz.

Helló mindenki!<3
Először is boldog hosszú hétvégét, ezzel együtt szombatot, remélem, mindenki túlélte az elmúlt hetet, él és virul és jól érzi magát, már csak azért is, mert mindjárt itt az év vége, és vége a szenvedésnek egy időre. De addig is kitartást a szokásos hajtással és vizsgákkal, mindenkinek nagyon szurkolok!<3
Másodszorra pedig szeretnék köszönetet mondani minden egyes pipáért és kommentért, ami az előző részhez érkezett, nem győzöm hangsúlyozni, mennyire jól esik a visszajelzés és mennyit számít a véleményetek, továbbá az, hogy ilyen aranyosak vagytok mindannyian, szóval köszönöm-köszönöm!<333 Ti vagytok a legjobbak, legdrágábbak, és imádlak titeket. *virtuális ölelés a képernyőn keresztül*
Harmadszorra pedig egy talán kevésbé vidám dolog; közeleg a vég.
Oké, nem kell a legrosszabbra gondolni, ez kicsit drasztikus volt, mindenesetre megígértem, hogy szólok, amint a történet vége felé tartunk, ami jelenleg annyit tesz, szerintem még úgy öt rész lehet hátra. Bár magamat ismerve (szokásos Sophie, hehe) ezt nem tudom olyan pontosan megmondani, a jelenlegi terveim szerint viszont egy 45. részünk lenne még és azon kívül egy epilógus majd egy köszönetnyilvánítás, de az még tényleg odébb van.:) Na, és hogy azután mi lesz, már végképp jó kérdés, de nem tűnök el, illetve, nem tervezek még egy darabig.
Amilyen rövidre is terveztem ezt a kis szösszenetet a rész végére, a duplája lett, na mindegy is, nem is pazarlom a szót, még egyszer nagyon szépen köszönök mindent, remélem mindenkinek jól telik a hétvége, vigyázzatok magatokra éés szombaton találkozunk!<333

- xoxo, Sophie V.