18. - Helyes vagy nem helyes?

Sosem voltam annak a híve, hogy ha megvádolnak valamivel, kapásból letagadjam, vagy úgy tegyek, mintha fogalmam sem lenne arról, amiről a velem szemben álló fél beszél, teljesen mindegy, ki az. Legyen szó az anyámról, egy egyszerű szidás miatt, Corinne-ról, amiért megkérdezi, miért nem teljesítettem elég jól, vagy éppen csak az újságokról, ha valami új pletyka röppen fel, aminek köze sincs az igazsághoz. Volt elég időm, hogy megtanuljam, teljesen mindegy, hányszor tagadod le, vagy éppen mennyi ideig menekülsz, az igazság előbb vagy utóbb kiderül. De nem te szabod meg az idejét.
Ezért sem kérdeztem vissza, vagy vágtam ártatlan arcot Niall kérdése miatt. Még a korábbi meglepettséget is letöröltem az arcomról, így jóformán semmi érzelmet sem lehetett leolvasni róla, noha legbelül vagy száz féle keringett bennem.
- Nem akarsz mondani valamit? – vonta fel a szemöldökét.
Dehogynem akartam. Ó, de még mennyire, hogy akartam. De előbb ő volt a soros.
- Honnan? – csak ennyit akartam tudni.
Minden más mellékes volt.
Nem voltam naiv, ahogy az előbb is említettem, tisztában vagyok vele, hogy az igazság mindig kiderül, mégsem számítottam rá, hogy mindez végig a hátam mögött fog megtörténni, úgy, hogy még csak fogalmam sincs, mikor volt egyáltalán esélye bárkinek is megtudni. Főleg Niall-nek, az egyetlen személynek, aki soha sem mutatta ki semmilyen érzelmét sem velem, sem Louis-val kapcsolatban, ha éppen feszültséget látott közöttünk, legyen az megjátszott, vagy igazi. Akármennyire is koncentráltam, egy olyan pillanatot nem tudtam mondani, ahol mi egyáltalán kimutattuk volna, még ha csak minimálisan is, mi van köztünk.
- Nem alszom mélyen. Főleg nem a gépeken. – mondta, végig rajtam tartva a szemét, a reakciómat várva.
És még ha nem is mondott túl sokat, mégis sikerült ebből a két mondatból tökéletes kikövetkeztetnem, amire hosszú percekig nem jöttem rá, a megoldás mégis mindvégig előttem volt.
- Mindent hallottál, amikor New York-ba értünk, ugye? – haraptam bele az ajkamba, de ez inkább volt kijelentés, mint kérdés.
Így nem is vártam rá választ, de Niall nézése amúgy is mindent elárult. Mondjuk sejthettem volna, hogy a gépen megbeszélni a történeket az első estével kapcsolatban, talán nem a legjobb ötlet, még akkor is, ha elvileg mindenki alszik. A magángépek nem akkorák, mint a rendes utasszállítók, ráadásul még csak nem is voltunk annyira távol a többiektől, simán lehetséges, hogy Niall minden akkor elhangzott mondatot hallott.
Tudtam, hogy utólag teljesen felesleges azon gondolkoznom, hogy lehettem akkora idióta, hogy egyáltalán belementem abba a beszélgetésbe, de azért még bennem volt, mennyire szívesen lekevernék most saját magamnak a naivitásom miatt.
- Mióta? – kérdezte.
Még mindig dermedten álltam, és az óta nem is mozdultam, mióta ez a beszélgetés elkezdődött, de még most sem volt bátorságom akár egyet is megtenni, mintha attól félnék, amint megmozdulok, valaki rám veti magát.
- Ha arra vagy kíváncsi, mióta kergetjük őrületbe a másikat, akkor azt kell mondanom, amióta először beszéltem vele. – nevettem fel kínosan, de a komolyság szinte azonnal visszaült az arcomra. – De ha a másik felére, akkor nem tudom.
- Akkor úgy kérdezem, mióta titkoljátok? – sóhajtott.
- A legelejétől kezdve. Nem tudom, talán pár hete, fogalmam sincs. – ráztam meg a fejem. – Ez túl bonyolult, Niall. A dolgok felével még én sem vagyok tisztában, holott nyakig benne vagyok az egészben. – dörzsöltem meg a szemem.
Tulajdonképpen nem hazudtam, elvégre ez helyzet minden volt, csak világos nem. Az egyik pillanatban még Louis utál engem, miközben én úgy aggódok érte, hogy szinte nem is ismerem. A másikban ki akarja deríteni, mit titkolok, én pedig menekülök előle. A harmadikban pedig arra kér, legyek vele, de nem nyilvánosan, mert fél mások véleménytől, én pedig belemegyek, mert ez az egyetlen esélye, hogy a közelében lehessek. De valóban, mindhárom helyzetben van egy közös nevező; Louis mindvégig valóban az őrületbe kergetett. Illetve kerget még most is. És akkor itt a negyedik fázis, amiben már Niall is részt vesz, valamilyen szinten belekeverve magát ebbe a minden, csak nem tisztességes helyzetbe.
- Mennyire gondoljátok komolyan?
Elég volt egy pillantást vetnem az ír fiúra, hogy rájöjjek, neki ugyanolyan kellemetlen volt feltenni ezt a kérdést, mint amilyen nekem lesz válaszolnom rá. Már ha egyáltalán menni fog. Legszívesebben visszakérdeztem volna, hogy ez attól függ, melyikünket kérdezi, de én csak a magam álláspontjával voltam tisztában, és tisztességtelen lett volna úgy beállítanom a helyzetet, mintha Louis semmire sem tartaná a kapcsolatunkat. És bár még mindig nem mondott semmit az érzéseivel kapcsolatban, annyira már nekem is sikerült rájönnöm, Louis nem szórakozásból teszi, amit tesz.
- Nem akarja, hogy mások is tudjanak róla, mert nem akar a többi ember véleményétől függni. – próbáltam meg valami normális választ összekaparni, miközben lesütöttem a szemem. – Fél, de nem a külsősöktől. Számít neki, mit gondolnátok ti erről az egészről, talán még kényelmetlen is lenne, mert még mi sem tudjuk pontosan, mit érzünk a másik iránt. De ha arra vagy kíváncsi, akkor nem, nem összejárni szoktunk. – néztem fel rá óvatosan.
Niall maga elé meredve bólintott, mintha csak emészteni próbálná a hallottakat, ezért nem ért meglepetésként egy kisebbfajta csend beállása, de sem őt, sem engem nem zavart. Talán még jól is esett, hogy volt egy teljes percem azon tűnődni, hogy adjam be Louis-nak, hogy a kettőnk titka már nem titok, még akkor is, ha tudtam, nem lesz egy egyszerű folyamat.
- Szóval komolyan gondoljátok. – szólalt meg, megtörve a csendet, megadva a választ a saját kérdésére, vagyis inkább kiköveztetve.
- Komolyan gondoljuk? – néztem féloldalasan rá.
Ezek szerint ő helyettem is tudta a választ.
- Hát, másra nem nagyon tudok gondolni. – vonta meg a vállát. – És hogy sikerült pont nektek egymásra találnotok? – kérdezte, mintha csak azt ízlelgetné, egyáltalán hogy lehetséges, hogy ő és én.
Ha tudná, én mennyit tűnődtem ezen…
Talán ez volt az a kérdés, amire még kíváncsi voltam, a tengernyi közül, amik körülvettek az elmúlt időszakban, de a saját magamnak feltett forma teljesen más értelmű volt, mint amit Niall kérdezett, így az övéjére pontosan tudtam a megoldást.
- Liam felcsapott kerítőbe, a tudatalattijában. – közöltem szórakozottan, de a fiú pillantását látva, arra a következtetésre jutottam, talán nem ártana kifejtenem a történetek. – Ott voltál a legutóbbi Troy bulin, nem?
Niall bólintott.
- Igen, és te is. De miért?
- Hónapok óta nem találkoztam veletek, ergo szinte fogalmam sem volt, mi folyik nálatok, szinte csak azt tudtam, amit olvastam, de mindketten tudjuk, azokból mennyi igaz és mennyi nem. Viszont volt esélyem elbeszélgetni Liammel, így választ kaptam pár fel nem tett kérdésre, amiből kiderült, valami nincs rendben Louis-val. Eszem ágában sem volt belefolyni, de Liam megkért, hogy beszélgessek el vele, hátha rám hallgat, ha már korábban nekem is volt nehezebb időszakom. De gondolom, felesleges mondanom, nem így volt. A lényeg, hogy pár hete összefutottunk egy klubban, ahol részeg volt, én megsajnáltam és hazakísértem, de megkért, hogy maradjak. Mikor valamennyire kijózanodott, beszélgetni kezdtünk, és a legközelebbi, amire emlékszem, hogy megcsókol, én pedig lelépek. Aztán jön a rész, amit már te is ismersz, a repülős. Folytatni akarta, mert azt állítja, jobban érzi magát ettől az egésztől, de egyelőre nem akar másoknak is beszélni róla. – préseltem bele dióhéjba a történetet, kihagyva nem egy meghatározó részletet.
Viszont azt is tudtam, ha mindent elmondok, akkor bizony mindent elmondok, kivétel nélkül, az meg egy olyan dolog volt, ami nem valószínű, hogy megtörténik, akár megbízhatónak tartom Niall-t, akár nem.
Mindenesetre reméltem, ezzel sikerül valamennyire kielégítő választ adnom a kérdésére.
- Nézd, Avery, nem akarok a rossz hír hozója lenni – kezdte bizonytalanul. – de akármi is van köztetek, akármennyire is nehéz, beszélnetek kell róla. Először is egymással. Mert megígérhetem, hogy tőlem nem fogják megtudni, de csak átmenetileg. Mert ha ti nem mondjátok el, akkor előbb vagy utóbb én fogom. És nem azért, mert dühös vagyok, amiért titokban tartottátok vagy, mert azt akarom mondani a többieknek, hogy szedjenek szét titeket, mielőtt még valami rosszabb történik. Azért fogom elmondani, hogy megelőzzem a botrányt. Mert ha nem mondjátok el minél hamarabb, akkor nem csak a külsősök haragjával fogtok szembenézni. – közölte a nyilvánvaló tényt, hiába, ugyanis tökéletesen tisztában voltam a következményekkel.
Mondhatnám, hogy kegyetlenség, amiért ezt mondta, elvégre semmi köze sincs a mi dolgunkhoz, de igazság szerint, van. Ugyanis ez már teljesen nem kettőnkről szól.
Hanem arról, mit teszünk másokkal, miközben egymást készítjük ki.
- Őszintén, Niall, szerinted mennyire van halálra ítélve ez az egész? – csúszott ki a számon a kérdés, mielőtt még megálljt parancsolhattam volna a gondolatmenetemnek.
De attól még, mert féltem feltenni, nem azt jeleni, nem érdekelt a válasz. Ha fáj, ha nem.
- Őszintén? – vonta fel a szemöldökét.
Bólintottam. Elvégre, innen már nem volt visszaút.
Egy pillanatra mintha eltűnődött volna azon, válaszoljon, vagy sem, de végül legyőzhette azt a minimális bizonytalanságát is.
- Semennyire. Mivel nem az számít, mások mit gondolnak rólatok, hanem hogy ti mit gondoltok egymásról. Márpedig ha Louis dalokat írt rólad, és látványosan jobban van, amióta tart köztetek ez a valami, akkor, amit ő érez irántad, erősebb, mint azt te gondolod.


Akármennyire is tiltakoztam, minden ellenállásom hiábavaló volt, a nap hátralévő részében nem tudtam megszabadulni Niall szavaitól, amik úgy furakodtak minden pillanatban a középpontba, hogy szinte semmire sem tudtam odafigyelni.
Tekintve, hogy megegyeztünk, a beszélgetésünk titok marad, muszáj volt úgy tennünk, ahogy a beadtuk a többieknek, így valóban nekiálltunk átnézni pár szöveget, de akármennyire is próbálkoztam, a nyomorúságról szóló sorokon kívül szinte semmi használható ötletem sem volt. De ahogy láttam, ő is éppúgy máshol járt, mint én.
Viszont mindketten valamilyen szinten már kínos vigyorral az arcunkon fogadtuk az ellenőrző bizottságot, akik miután beleolvastak az újonnan íródó szövegbe, egy elismerő bólintással jelezték, elnyerte a tetszésüket. Elég volt egy pillantást váltanunk, és megállapítottuk, elég gáz, hogy még az ilyen helyzetekben is képesek vagyunk valami használhatót is összehozni.
Miután összehoztuk az ominózus dal végének sablonját, egyikünket sem érte meglepetésként, hogy ezzel a mai napra befejezettnek tekintettük a munkát, így miután elköszöntem Niall-től, úgy döntöttem, itt az ideje egy kisebb feszültség levezetésnek, mielőtt sort kerítek az újabb kimerítő beszélgetésre Louis-val.
Személyes rekordomat megdöntve, sikerült majdnem az egész délutánt a hotel edzőtermében töltenem, aminek az egyik fele abból állt, hogy futottam, a másik meg hogy rongyossá püfföltem a bokszzsákot. Az utóbbi tevékenységemet még szívesen folytattam volna, de eléggé bedurvulhattam, ha a végén már a velem tartó Derek a hátán cipelve vitt el az öltözőkig, arra hivatkozva, ennyi elég lesz, már meghalt.
Megpróbáltam a zuhanyzást annyira elhúzni, amennyire csak lehetséges, hogy a maradék lelki erőmet is összeszedhessem, de a forró víz nem sokat segített, ugyanolyan szerencsétlenül éreztem magam utána, mint előtte. Így aztán mondanom sem kell, szinte futólépésben loholtam vissza a szobámba, azon tűnődve, vajon megúszhatom ezt a beszélgetést mára, ha egész egyszerűen levetem magam az ágyamra, nyakig betakarózom és alvásra hivatkozva fel sem kelek reggelig. De alig értem az ajtó elé, már rájöttem, minél tovább húzom, annál rosszabb. Elvégre, Louis-nak épp annyi joga van tudni, mint nekem, hogy Niall mindennel tisztában van, vagyis majdnem mindennel.
Nyűgösen csaptam be magam mögött a szobaajtót, és indultam el a háló irányába, hogy felsőt cseréljek, miközben a sporttáskát elhagytam valahol a nappali részen. Szinte be sem értem a helyiségbe, már le is húztam a kapucnis pulcsim cipzárját, ezzel megszabadulva az egyetlen ruhadarabtól, ami a felső testemet takarta a tiszta sportmelltartómon kívül. És ez még csak nem is lett volna baj, ha a következő pillanatban meg nem hallom az egyetlen olyan hangot, aminek hatására bármikor ki tudott rázni a hideg.
- Zavarok? – kisebb szívrohamot sikerült rám hoznia, és ezt egy pillantással is a tudatára adtam, amikor megfordultam, és szembe kerültem a küszöbön álló Louis-val.
De gondolom, mondanom sem kell, ezúttal nem nézett a szemembe, a tekintetét sokkal inkább lefoglalta valami más.
- Jesszus, hogy jutottál be? – nyúltam rögtön az előbb levetett pulcsimért.
Nagy nehezen sikerült elszakítania magát attól a tevékenységétől, hogy tetőtől talpig végigmérjen, majd felmutatott egy fehér négyzet alakú tárgyat.
Valamiért nem lepett meg, hogy minden erőfeszítés nélkül hozzájutott a szobakártyámhoz.
- A két szép szemembe került. – vigyorgott, majd beljebb lépett. – Gondoltam, megleplek, de láttam, hogy előbb értél ide, mint én.
Elfordultam, miközben felhúztam a cipzárt, elnyomva egy feltörni készülő sóhajt. A lehető legkevésbé sem volt kedvem elrontani Louis kedvét azzal, hogy közlöm vele a híreket, de tudtam, ha most nem mondom el, rosszabb lesz.
- Még mindig ki vagy akadva a reggeli dolog miatt? – érkezett a kérdés a hátam mögül, mire az ajkamba harapva megráztam a fejem.
- Nem, jól vagyok. – válaszoltam, de a hangom szánalmasan csengett.
Nem telt két másodpercbe, hogy megérezzem a derekamon a két kezet, amik utána tulajdonosuk felé fordítottak, de a tekintetemet végig a földre szegeztem, illetve szegeztem volna, ha az államnál fogva fel nem emeli a fejemet, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
És akkor megfogadtam, hogy ez alkalommal nem hazudok neki, jön, aminek jönnie kell.
Ez alkalommal nem leszek a régi Avery.
- Niall tud rólunk. – mondtam ki, de valamiért egyáltalán nem éreztem magam megkönnyebbülten tőle.
Nem történt semmi. De tényleg semmi. Semmi reakció nem volt az arcán, és még csak meg sem mozdult. Még mindig ugyanúgy fogta az államat, a szemembe nézve, mintha meg semmit sem mondtam volna korábban.
Eljött a pillanat, amikor be kellett ismernem, nem állok készen arra, ami következni fog.



Sziasztok!:) Először is, tudom, rohadt késő van meg minden, és sajnálom is, de egész nap nem voltam itthon, és mire ismét eljutottam idáig, már megint túl késő volt. Az időbeosztásom még mindig borzasztó, tudom és ezért is az elnézéseteket kérem, igyekszem minél hamarabb rendbe tenni, de az elmúlt időben a szétszórtság mintapéldája vagyok. Másodszor pedig ismételten hatalmas köszönettel tartozom az összes pipáért (10!), kommentért, és feliratkozóért, eszméletlen jól esik mindegyik, el sem hiszitek, mennyire boldoggá tesznek, szóval nagyon-nagyon köszönöm!<3

Használjátok ki jól a hétvégét, és jövőhéten jelentkezem az új résszel, lehetőleg már emberibb időben.:)
-xoxo, Sophie V.